Zico – egy elátkozott Coimbra, akinek Japántól Rióig szobrokat állítanak

Arthur Antunes Coimbra: az 1980-as években született gyermekek közül még Magyarországon is sokan tudták, hogy ő nem más, mint Zico. Akiről nemcsak a névazonosságnak köszönhetően juthat eszünkbe az 1984-es Nincs kettő négy nélkül, benne az egyik ikonikus jelenettel.

Az 1982-es világbajnokságon Zico és Brazília futballját, a környezet hangulatát látva és hallva olyan érzésünk lehet, mintha a fenti film forogna, és Bud Spencer emlékezetes szaxofonjátékára táncra perdülhetne mindenki. Nézzük csak meg, a briliáns támadóközéppályás hogyan rugdossa a gólokat a csoportkörben Új-Zélandnak és minden idők legjobb skót válogatottjának.

Méltónak bizonyult a mezszámához, a korban misztikus tiszteletnek örvendő 10-esek között ő alakította alighanem a második legjobbat, Diego Maradona után. Kiérdemelte a „Fehér Pelé” elnevezést is, hiszen magára a „Fekete Gyöngyszemre” is ő volt a legnagyobb hatással az utódok között.

A kölyökkorától a levezetés időszakáig szinte az egész pályafutását egyetlen klubban, a Flamengóban töltötte, amelyhez 14 évesen, egy gyerekmeccsen elért kilenc gólja után kerülhetett. Kétéves olaszországi kitérője előtt és után összesen 20 éven át viselte a riói klub mezét, hozzá kapcsolódik a fénykor, az 1981-es Libertadores-kupa-győzelemmel. A válogatottban viszont Sócratesszel együtt ahhoz az aranygenerációhoz tartozott, amely arany nélkül maradt, bár neki legalább egy bronzérem összejött még 1978-ban.

A brazilok 1982-es és 1986-os álomcsapatának bukását már Sócratesszel körbejártuk; kettejük pályafutása megannyi hasonlóságot mutat. Az örömfutball két megszállottja soha nem játszott európai nagycsapatban, bár a nyolcvanas évek két vb-je között ugyanúgy kipróbálták Olaszországot. A szakállas Doktorral a Fiorentina, Zicóval az Udinese szeretett volna eljutni a csúcsra, egyik sem jött össze.

Utóbbi szabadrúgásairól ódákat zengtek Itáliában is, tanulmányfilmet forgattak, mit lehetne velük kezdeni, Zicónak viszont a sérülésekkel, a játékvezetőkkel és az adótörvényekkel gyűlt meg a baja. Két év után, 1985-ben így ebből hazatérés lett, búcsúzóul Brazília és Argentína legfényesebb csillaga az Udinese–Napolin még mindenkit elkápráztatott a cseleivel, a passzaival és a szabadrúgásaival.

Egy évvel később vb-döntőben is jó eséllyel találkozhatott volna Zico Maradonával, de az 1986-os brazil–francia negyeddöntő hajrájában büntetőt rontott. A 11-es párbajban már belőtte, de akkor többek között Sócrates hibázott.

Zicóra 1989-ig kevésbé emlékezetes évek vártak Rio de Janeiróban, közben kinevezték sportminiszternek, majd 40-en innen és túl különös kapcsolata alakult ki Japánnal. Játékosként utoljára a Kasima Antlersre gyakorolt így nagy hatást, néhány éven belül szobrokat emeltek a tiszteletére. Az elsőt 1994-ben egy helyi bevásárlóközpontban avatták fel, konkrétan a Zico téren, a tíznapos Zico-fesztivál csúcspontján, meglepetésként. Az ünnepségre elhozták Brazíliából az édesanyját és öt testvérét is.

A futballnak egy ilyen művésze elsőre talán nem passzol egy olyan kultúrába, ahol néha még a taktikát is mérnökök tervezik, de nagyon megtalálta a számításait. A nippon.com őt méltató cikke szerint hajlamos ugyan alábecsülni a saját szerepét abban, hogy az Antlers helyi szinten futballhatalommá fejlődött.

„Amikor a nagy projektet beindították, hogy a labdarúgáson keresztül újra életre keltsék a várost, olyan elkötelezett és keményen dolgozó csapat tagja lettem, amelyet a játékosok, az edzők, a stábtagok, a szponzorok és a helyi közösség tagjai együtt alkottak” – mondja. – „Megtiszteltetés, hogy rólam mintázták a szobrokat, de valójában az egyének közös erőfeszítéseinek szimbólumai.”

A második bronzalkotás 1996 óta a kis iparváros stadionjának környékét díszíti.

Forrás: Wikipedia

Saját szobrát nap mint nap látva a kilencvenes években itt kezdte edzői pályafutását, amelyből egy világméretű vándorút lett, bejárva Görögországot Törökországot és Irakot. A legtöbb zseniális futballistával ellentétben belőle alighanem nemzetközi szinten is válhatott volna nagy edző, a 2007–2008-as BL-negyeddöntőig menetelt a Fenerbahcéval – legyőzték többek között az Intert, a PSV-t és a Chelsea-t –, de hosszabb távra, négy évre megint csak Japánban tudott kikötni. A válogatottat Ázsia-kupa győzelemig és vb-szereplésig vezette. Napjainkban hivatalosan a Kasima Antlers tanácsadója.

Róla készített szobrokat viszont Rióban is megcsodálhatunk, idén márciusban, a 70. születésnapja alkalmából jelentették be a legújabb műalkotás megformálását. A Flamengo egykori hőse, akinek meccsenként egy egész stadion skandálta a nevét, úgy lett része a japán sporttörténetének, hogy Rio és a szamba szerelmese is maradt. Vallja:

„A labdarúgás és a szamba teljes szimbiózisban él. A szép játékhoz ugyanolyan finoman kell mozognod, mint a szambázás során”.

Bár a csodaszép futballjáról híres Zico-féle brazil válogatotton mintha átok ült volna az akkori világbajnokságokon, mindannak aki látta és a felvételeken láthatja őt, áldást jelent a játéka.

Kiemelt kép: VM Soccer Legends