Zuhanás, vakrepülés, feltámadás – és 72 óra fohászkodás

Mert valljuk be ez az Európa-bajnokság közel sem úgy alakult, ahogy azt Móricka elképzelte, olyan felfokozott várakozás, és akkora remények övezték, amelyeknek csak a tökéleteset közelítő, makulátlan teljesítménnyel lehetett volna megfelelni. A magas elvárásokat persze csak tovább srófolta a honi sajtó szürrealizmusba hajló (majd a svájci zakót követően abszurd drámába forduló) féktelen őrülete; de Csányi Sándor MLSZ-elnök („Tovább kell jutnunk a csoportból!”) sem a józanság talaján állva adta meg az Eb hivatalos alaphangját.

A felelős és mértéktartó szakértők, elemzők és újságírók bántóan kisebbségben voltak azon véleményükkel, hogy a magyar csoportban bármi lehet, és ugyanúgy kiköthetünk a kvartettünk élén, mint a végén. Mert Németország (bármilyen pocsék éveket is tud maga mögött a Nationalelf) mégiscsak Németország, a kontinens legsikeresebb futballnemzete, de világszinten is csak Brazília előzi. Svájc is előbbre jár nálunk, Skóciában pedig éppen az volt az ijesztő, hogy egy súlycsoportban van velünk – ami az elmúlt évek tapasztalati alapján a legkevésbé fekszik nekünk.

Ugyanakkor azt se hallgassuk el, hogy nemzeti csapatunk 2016 óta olyannyira elkapatott bennünket, hogy az elmúlt három világversenyen leszereplő németek, a 2006-os világbajnokságtól kezdve (a 2012-es Eb kivételével) mindig mindenhova kijutó, de áttörni soha nem tudó Svájc és a lesajnált skótok egyszerűen nem tűntek kellően ijesztőnek. Hiszen Magyarország időközben a Nemzetek Ligája első két kiírása során a C-ből az A divízióig liftezett, ott pedig a 2022–2023-as évadban jóval közelebb volt a négyes döntőhöz, mint a kieséshez (Olaszország mögött, Németországot és Angliát megelőzve végzett a csoport második helyén – útközben utóbbi 4–0-s történelmi kiütésével Wolverhamptonban, többek között).

Az előző két Európa-bajnokságon pedig tisztes helytállást tanúsított, míg a mostanira csoportelsőként, egyenes ágon kvalifikált, tehát akkor is ott lett volna, ha csak 16-os főtábla van!

A 2022 novembere óta tartó 14 meccses veretlenségi sorozat is nyilván csak még tovább fűtötte a kedélyeket, és annak az írek elleni megszakadása sem hűtötte le; pedig voltak intő jelek már korábban, még a nagy sikerű selejtezősorozatban is. Az impozáns Bulgária elleni hazai nyitány (3–0) után egy nagyon vérszegény 0–0 következett Montenegróban, később pedig, immár a kijutás küszöbére lépve a Litvánia elleni pocsék első félidő Vilniusban (igaz 0–2 után megmentettünk egy pontot), majd a mindent eldöntő bulgáriai 2–2 sem egy kirakatba való mérkőzés lett – noha az akkor senkit sem érdekelt, ami teljesen érthető.

Persze a magyar válogatott átlagszurkolója egy közel 40 éve nem látott selejtezős csoportgyőzelem után aligha aggodalmaskodik annak apró-cseprő nehézségein, még kevésbé vizsgál folyamatokat, elemez struktúrákat és boncolgat játékfilozófiát, csak felhuppan a hurrávonatra, hiszen indul az utazás, ő meg csakis erre várt. A harmadik Eb előtt pedig mi a frászkarikából indulna ki, hanem az első kettőből, és már pakolja is a kandírozott cseresznyét a habostortára.

 

Hiszen az első Eb mámorát a csoportgyőzelemmel, a portugálok elleni varázslatos 3–3-mal még a belgák elleni 0–4 sem tudta elsöpörni, a másodikon pedig mégiscsak az utolsó pillanatokig versenyben voltunk abban a csoportban, ahol az előző két világbajnokság győzteseivel, és a címvédővel kerültünk össze. A felejthetetlen meccsek, és a számunkra oly kedves eredmények mögött azonban vastagon megbújik a szerencsefaktor is. 2016-ban David Alaba elsőperces kapufája az Ausztria elleni nyitányon, majd Izland ellen egyenlítés öngóllal, a portugál meccsen Dzsudzsák Balázs megpattanós bombái; három évvel ezelőtt pedig mind a franciák, mind a németek ellen álomszerűen hatékony volt a magyarok helyzetkihasználása. Félreértés ne essék, mindezeket nagyon is megérdemelte a csapat, kőkeményen megdolgozott érte – ettől még tény, ami tény: felülteljesítést láttunk mindkét kontinenstornán.

A díszes közelmúlt hogyanjai pedig június 15-ig szemernyit sem számítottak, aztán persze lassan, de biztosan előkerültek, már előzetesen is magyarazandó a még ki sem osztott bizonyítványt.

 

De hol van az igazság?

Egyfelől sehol, a magyar labdarúgásban nincsenek alapigazságok, konszenzusok, pláne nincsenek együtt gondolkodások; csak érzelemvezéreltség van, meg indulatok: örömtüzek és gyászindulók, feltétlen rajongás és eleve elrendelt gyűlölet, körúti hajnal és élveboncolás. Másfelől, volt itt három mérkőzés, ami megmutatta, hol is tart szeretett nemzeti csapatunk.

A Svájc elleni találkozó első félideje több volt mint kiábrándító: az elképzelés nélküli, beazonosíthatatlan játék pedig a szakadék szélére sodort bennünket rögtön a torna elején. Ugyan a második játékrészben mutattunk életjeleket, de Murat Yakin úgy meccselte le Marco Rossit, mint még tán soha senki.

Németország ellen már valamivel szervezettebben játszott a válogatott, de nem volt valódi esélyünk a házigazda ellen. Ez a csapat ugyanis a négycsillagos címerén kívül semmiben sem emlékezetet arra, amelyik az előző három alkalommal nem tudott mit kezdeni velünk: Julian Nagelsmann szépen rendezte a sorokat, az utánozhatatlan Toni Kroos is visszatért, a komplett Nationalelf flowba került, és az eddig látottak alapján a torna egyik legnagyobb esélyese – nem mintha előzetesen ne számított volna annak.

A Skócia elleni ki-ki meccsből mi jöttünk ki jobban, a Varga Barnabás sokkoló sérülését követő őskáoszból pedig a magyar gól sokkal inkább következett, mint egy esetleges skót találat; de amúgy is, a szakmailag értelmezhetetlen mérkőzésen végig Magyarország járt közelebb a győzelemhez, és teljesen megérdemelten nyert – Csoboth Kevin 100. percben lőtt győztes gólja pedig az utolsó csoportmeccs legutolsó pillanatában megadta azt a katarzist is, amit a kijutás pillanata óta vártunk, amiért élünk-halunk, és amit senki és semmi más nem tud megadni a magyar népnek.

 

Csoboth gólja olyan eufóriát hozott, ami megint csak zárójelbe tette az első két mérkőzésünk totális kudarcát, ráadásul így a csoport végeredménye is igazságosnak mondható, és alighanem papírformaszerűnek is.

És bár a továbbjutás így is elérhető maradt, amellett nem mehetünk el szó nélkül, vajh miért játszott ennyivel gyengébben a magyar válogatott, mint az előző két kontinenstornán. A dolognak van egy taktikai része, jelesül, hogy a múltbéli sikereinket megalapozó reakciós futball után, a mostani Eb-selejtezők során egyre szignifikánsabb labdához pozícionált játék nyomokban sem köszönt vissza. A svájciak elleni ütközet kapcsán kár is stratégiáról beszélni, a németekkel szemben pedig Rossi visszamenekült a már oly sokszor üdvözítő gyökerekhez, míg a skótoknak az elejétől fogva átadtuk a kezdeményezést, bízva a kontrákban – ami legvégül eredményre is vezetett – igaz, az utolsó félórában már egyértelműen átvettük a kezdeményezést. Megjegyzem, a magyar keret minősége nem is alkalmas másra, sokkal önazonosabb és célravezetőbb, ha reakciós játékot játszik a válogatott. A domináns futballhoz hiányzik a labdabiztosság, a passzpontosság, a párharcok stabilabb megvívásának készsége, ezzel szemben a kontrákban mindig ott a lehetőség, ahogy a pontrúgásokban is – és ezekkel már számos sorsdöntő alkalommal tudtunk élni.

Van azonban egy ennél jóval egyszerűbben felfejthető (és abszolút orvosolható) problémakör, mégpedig az erőnlét hiánya. 

Míg 2016-ban és 2021-ben semmi gond nem volt a magyarok állóképességével, sőt, éppen, hogy fizikális alapon voltak versenyképesek, ezúttal azonban a mérkőzések utolsó harmadára látványosan fogytán volt a szufla. A franciaországi Eb előtt még maratoni, öthetes felkészülésen vett részt a csapat (ez akkor a 24 résztvevő ország közül messze a leghosszabb alapozás volt), most viszont csak május 27-én gyűlt össze a brigád, vagyis kevesebb, mint három héttel az Eb rajtja előtt… Persze a nemzeti bajnokságok végét nyilvánvalóan ki kellett várni a légiósok miatt (az elsők között finiselő OTP Bank Liga is csak május 19-én ment nyári szünetre), de nyolc nap így is elveszett (legalábbis az itthoni élvonalban szereplő kerettagok számára), és az jól látszik, hogy két és fél hét ezúttal nem volt elég…

Pedig, amennyiben fizikálisan erősebb az állomány, és az első félidőt nem adjuk ajándékba Svájcnak, akkor a helvétek ellen igenis elérhető lett volna a döntetlen, ami mentálisan rengeteg erőt adhatott volna a folytatásra, nem beszélve arról, hogy a honi közhangulat is sokkal kevésbé őrölte volna a játékosok és a stáb idegeit!

 

De hiányoztak a jó egyéni teljesítmények is. A mindhárom mérkőzésen kezdők közül Sallai Roland kiemelkedik, rajta kívül még Gulácsi Péter az, aki külön is dicséretet érdemel. A megváltást mindenki Szoboszlai Dominiktól várta, csapatkapitányunk azonban a téli sérülését követően Liverpoolban sem mutatott szárnyaló formát (mellékszerepbe is szorult), az Eb-n pedig kisebb combsérüléssel játszotta végig az összes eddigi meccset. Már csak ezért is minden tisztelet megérdemel, ráadásul Varga Barnának is ő adta gólpasszt Svájc ellen, ennek ellenére vélhetően ő maga sem elégedett azzal, amit eddig produkált – de sokat elmond erről az Eb-ről, hogy csapatkapitányunk így is az egyik legjobb játékosunk tudott lenni...

És minden bizonnyal Rossi sem veregette agyon a saját vállát, márpedig a legnagyobb nyomás rajta van. Taktikai értelemben a tudása alatt teljesít a mester, de azért meccsről meccsre tanúsít némi önreflexiót. A Svájc elleni tragikus első félidő után is látszott, hogy reagált – csak már későn. A német és a skót összecsapásra is volt egy-egy megsüvegelendő változtatása, amelyeket aligha hozott meg könnyű szívvel. A Bundesligában parkolópályára került Szalai Attila helyett Dárdai Márton szerepeltetése egyértelműen minőségi csere volt, Botka Endre pedig egészen lenyűgöző volt Skócia ellen, Fiola Attila posztján. Csoboth kapcsán pedig nyilván nem az az említésre méltó, hogy becserélte, hanem az, hogy egyáltalán kivitte Németországba…

Persze iszonyú nehéz dolga van a magyar szövetségi kapitánynak, az alapcsapatunk is foghíjas, a pad pedig leheletvékony. De ilyen értelemben semmivel sem rosszabb a helyzet, mint az elmúlt nyolc évben, és a skótok elleni drámai siker lendületet is adhat – ha lesz még mihez. Varga persze nagyon fog hiányozni, pótolhatatlan veszteség, ugyanakkor a három meccs tanulságaiból lehetne építkezni, és akár a korábbi tornákhoz hasonló meglepetést okozni, immár nyomás nélkül, felszabadultan, a sokkal erősebb Portugália ellen – vagyis pontosan olyan körülmények között, ami ennek a csapatnak a védjegyét adta.

Mert, ha 90 percen át játszanak úgy a fiúk, ahogy Svájc ellen az 50. és a 70. perc között tették, és ami nyomokban a németek és a skótok ellen is visszaköszönt, akkor bárki ellen lehet esélyük. Szívvel kell harcolni, és tiszta fejjel, mert máshogy nem megy.

A magyar válogatott a Svájc elleni vereséget követően a szakadékba zuhant, majd Skócia ellen a hajrában bemutatott vakrepülése után feltámadott hamvaiból.

Csoboth góljának pillanatában újjászületett a remény, hétfő este az olasz Mattia Zaccagni életben tartotta. Tegnap Anglia tovább lőhetett volna minket, de ők magukért sem tesznek szinte semmit. Ma este a kör bezárul, sorsunk Törökország és Portugália kezében van.

Nem kéne, hogy így legyen, nem szabadott volna hagyni, hogy így legyen; de ilyen a 24 csapatos Eb, aminek a lebonyolítása most számunkra felettébb kedvező – lehet.

De legyünk őszinték, ha még este 11-kor is ott leszünk az utolsó továbbjutó helyen, az a magyar labdarúgás elmúlt évtizedeinek legnagyobb mázlija lesz. Úgy tartja a mondás, szerencséje csak a jó csapatnak van. A meggypirosak legfőbb ismérve márpedig az, hogy ők egy nagybetűs CSAPAT. Ha futballisten engedi, bizonyítsák hát!

Kiemelt fotó: AFP