A Celtictől a Nottinghamen át az Aston Villáig: a nyugat legnagyobb csodái a BEK-ben

A Celtic, az úttörő

Az első BEK-győztes brit csapatot nem Anglia, hanem Skócia adta, az általunk korábban már bemutatott legendás Jock Stein irányításával. A Celtic 1897 óta íródó történetének mindössze negyedik menedzsereként 1966 őszén egy nyilatkozatban bátran bevállalta, hogy a csapata mindent meg tud nyerni – és így is lett. A bajnokság és a kupa megnyerése után az 1967-es lisszaboni BEK-döntővel koronázta meg a szezonját az együttes, ahová az FC Zürichen, a Nantes-on, a Vojvodinán és a Dukla Prahán át vezetett az út.

Az Inter ellen Tommy Gemmel és Thomas Chalmers fordított, Sandro Mazzola tizenegyese után. Felejthetetlen skót népünnepbe torkollott a csata.

A Celtic sikerének értékét csak növelte, hogy csupa glasgow-i vagy környékbeli futballistából állt, Jock Stein pedig formabontó módon melegítőben vezette az edzéseket, fizikailag is bekapcsolódva. Felismerte többek között, hogy a felkészülés lényegesen hatékonyabb labdával, mint csupán sok-sok futással.

A fordítások fejedelme, a Feyenoord

Bár a Feyenoordot hagyományosan a nagy holland klubtrió tagjaként tarthatjuk számon az Ajax és a PSV mellett, a rotterdamiak a BEK-történetben igazából csak egyetlen kiugró szezont produkáltak, éppen a Celticet legyőzve az 1970-es milánói döntőben. A Feyenoord első holland csapatként tudta megszerezni a kontinens legfontosabb címét, az Ajaxot egy évvel, a PSV-t 18-cal megelőzve.

Az 1969–1970-es sorozatot mindjárt egy kiütéses győzelemmel kezdte a holland csapat: 12–2-re verte az izlandi bajnok KR-t, egy mesternégyest és egy mesterhármat is összehozva, Ruud Geels és a svéd Bengt Ove Kindvall révén. Nagyobb feladatot jelentett a címvédő AC Milan kiejtése 2–1-es összesítéssel, majd a keletnémet Vorwärts Berlin ellen ugyanígy sikerült a fordítás Rotterdamban, az idegenbeli vereség után. A sorozatban harmadik hazai 2–0 – a Legia Warszawa ellen – már a döntőt jelentette. Ki kell emelni, hogy egyetlen ellenfél sem tudott gólt szerezni a Feyenoord otthonában; más kérdés, hogy a holland bajnokcsapat sem tudott egyetlen gólt sem szerezni vendégként (az izlandi KR ellen mindkét meccsen házigazda lehetett).

A fináléban egy meccsen belül kellett hátrányból fordítani, de a hosszabbításnak köszönhetően ezt is megoldotta az osztrák Ernst Happel első európai sikercsapata. A Celtic és Gemmel nyitotta a gólok sorát – egy szabadrúgás nyomán a játékvezető alig tudott elugrani a hálóba tartó labda elől –, de pillanatokon belül egyenlített fejjel Rinus Israel, ami azért is hozott megnyugvást, mert a Feyenoord addig csak a saját stadionjában tudott betalálni.

Amikor a ráadás végén Kindvall megszerezte a győztes gólt, megint sajátos szerepet játszott Concetto Lo Bello játékvezető, hiszen – és ezt irónia nélkül mondjuk – tanítani való lassúsággal emelte a szájához a sípot Billy McNeill tizenhatoson belüli kezesénél, hogy büntetőt ítéljen. Kindvall pedig maximálisan élt az előnyszabállyal.

Nottinghami mesehősök

Miután az Ajax, a Bayern München és a Liverpool FC is évekre kibérelte az európai trónt, az 1970-es évek végén színre lépett a Nottingham Forest, amely egyedülálló mutatványként egy bajnoki címmel két BEK-et nyert, másodjára címvédőként indulva.

A bajnoki aranyak száma alapján a Forest az Ipswich Town, a Sheffield United, a West Bromwich Albion és a Leicester City kategóriája lenne a futballtörténelemben, ám az 1978-as címével sokkal messzebb jutott.

Mesés története már egy évvel korábban elkezdődött, hiszen öt esztendő után visszajutott az angol élvonalba, majd mindjárt bajnokságot nyert. A pökhendinek tűnő, de elképesztő hatású Brian Clough edzőként néhány évvel korábban már a Derby Countyt is hihetetlen magasságokba vezette: a feljutást követően három éven belül bajnok lett a csapattal, majd meg sem állt a BEK-elődöntőig.

A Foresttel még ezt is messze felülmúlta három év alatt. Szuggesztív egyéniségének köszönhetően új életre kelt nála az átadólistára tett északír Martin O´Neill és a lezüllött skót, John Robertson, miközben a futballszakmai kérdésekben nagy vitáik ellenére mélyen megbízott a segítőjében, Peter Taylorban. Sajátos körülmények között szerződtettek új játékosokat, így komoly kompromisszumok árán Peter Shiltont is, Anglia korszakos kapusát. Az 1977–1978-as bajnokság 42 fordulója alatt mindössze 24 gólt kapott vele a Nottingham és 26 meccsen át nem lehetett legyőzni, amivel fölényesen megelőzte Európa akkori urát, a Liverpoolt.

A következő szezon elején, a BEK első fordulójában mindjárt ki is ejtette a nagy angol riválist, majd az AEK Athént és a Grasshopper-Clubot simán, az 1. FC Kölnt nehezebben elintézve döntőt játszhatott Münchenben, a svéd Malmö FF ellen. A fináléban pedig a honlapunkon szintén részletesen bemutatott Trevor Francis, a brit futball első egymillió fontos játékosa győztes gólt fejelt, miután Robertson kihagyhatatlan helyzetbe hozta. Első nemzetközi kupameccsét játszotta ekkor.

Az angol trónját időközben ugyan visszaszerezte a Liverpool, de Európában még egy évig a Nottingham maradt az úr. A vörösök ezúttal is elbuktak mindjárt az első körben – mégpedig elég csúnyán a szovjet Dinamo Tbiliszivel szemben –, ám a Forest a svéd Östersen, a román Arges Pitestin, majd a Dynamo Berlinen és az Ajaxon átlépve ismét a fináléban találta magát.

A Santiago Bernabéu stadionban a Kevin Keegan, Felix Magath, Horst Hrubesch fémjelezte Hamburger SV volt az ellenfél. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy ezúttal is Clough csapata dominált volna a pályán: Shilton a kapustevékenység magasiskoláját mutatta be, Francis sérülés miatt hiányzott a mezőnyből, de Robertson szinte egyedül is szállította a győztes gólt.

Az Aston Villa romjain beteljesülnek az álmok

Bár az Aston Villáé egész más történet, mint a Nottinghamé, a hasonlóságok is szembetűnők. A klub hét bajnoki címe közül hatot 1910 előtt szerzett, aztán több mint 70 év szünet következett. Előzményként az 1970-es évek elején még az angol harmadosztályban álmodozott régi dicsőségéről a nottinghami csapat, 1977-től mondhatta újra első osztályúnak magát. Az 1980–1981-es szezon híressé vált szakmai sajátossága, hogy mindössze 14 játékost szerepeltetett Ron Saunders a világ legkeményebb bajnokságában, amiből nem várt heppiend született. Miközben a Liverpoolé lett újra Európa, Angliában meg kellett hajolnia a bajnok birminghamiek előtt.

Egy évvel később aztán éppen a fordítottja történt, csakhogy a szenzációt egy még nagyobb írta felül. Pedig 1981–1982-re az együttes maga lett a tömegkatasztrófa: télre lecsúszott a kiesőzóna közvetlen közelébe, a klubon belüli viszály nyomán elveszítette a menedzserét, ezért Saunders segítője, Tony Barton próbálta menteni a menthetőt. Jobban nem is sikerülhetett volna.

A végül a bajnokság középmezőnyében végző Aston Villának a BEK-ben az izlandi Valur Reykjavík még semmi gondot nem jelentett, a berlini Dynamo azonban már véres küzdelemre késztette. Valamivel könnyebb falat volt a Dinamo Kijev, majd a gólszegény elődöntőben az RSC Anderlecht.

Az Aston Villa végül az utolsó öt meccsén (!) nem kapott gólt a BEK-sorozatban, pedig a rotterdami döntő elején, a topfavorit Bayern München ellen még Jimmy Rimmer kapust is le kellett cserélni sérülés miatt. Nigel Spinknek 23 esztendősen kellett hirtelen beszállnia a klubfutball csúcsát jelentő eseményre, ahol olyan bravúros teljesítményt nyújtott, amely Shilton két évvel korábbi hőstettét idézte.

A Csernai Pál irányította bajorok Karl-Heinz Rummeniggével a csatársorban hiába támadta végig a meccset, egy szemre való ellentámadás végén Peter Withe-nek köszönhetően a birminghami drukkerek álma vált valósággá.