A cserék döntöttek a fordulatos taktikai csatát hozó Copa América-döntőben
A Copa América fináléjában a regnáló világbajnok Argentína és a tornán kimagasló teljesítményt nyújtó Kolumbia csapott össze. A mérkőzés végig magas színvonalú volt, hiszen mindkét csapat felvállalta a saját bátor támadójátékát. A helyzetekben gazdag összecsapást végül a csereként pályára lépett Lautaro Martínez 112. percben született gólja döntötte el.
A döntőig vezető út az argentinok számára alakult kedvezőbben, mivel a nagy riválisokat (Uruguayt és Brazíliát) mind a csoportkörben, mind a kieséses szakaszban elkerülték. Igaz, a negyeddöntőben Ecuador ellen így is veszélybe került Lionel Scaloni csapata, mivel gyenge és ötlettelen támadójátékuk miatt csupán tizenegyespárbaj során dőlt el a továbbjutás kérdése. Végül Emiliano Martínez védései megmentették a kieséstől Argentínát. A világbajnok az esetből tanult, az elődöntőben már sokkal jobban futballozva, magabiztosan múlta felül Kanadát, ezzel pedig bejutott a kontinensviadal fináléjába.
Kolumbia ezzel szemben többször megizzadt a döntőbe vezető úton, hiszen a csoportkörben Brazíliával is találkozott, majd az elődöntőben Uruguayjal kellett megmérkőznie. Az erős ellenfelek nem törték meg Néstor Lorenzo csapatának lendületét. A kolumbiaiak végig bíztak a saját játékukban, és minden akadály és nehézség ellenére (mint például az elődöntőben Daniel Munoz kiállítása) az utolsó percig küzdöttek egymásért. Mindez egészen a fináléig repítette őket.
A döntő első 45 percét a csapatok védekezése, a második félidőt főként a támadójáték határozta meg, a hosszabbítás pedig a becserélt játékosokról szólt.
Kolumbia legnagyobb erőssége a magas intenzív letámadás, amit jellemzően egy 4–3–1–2-es formációban valósít meg. A játékosok alapvetően szűken helyezkednek és megpróbáljak középre terelni az ellenfelet, mint azt az elődöntőben is látni lehetett. A céljuk a pálya centrumában labdát szerezni és ezt követően gyors ellentámadásokat vezetni. Viszont mindez csak abban az esetben működik, ha a középen védekező társak rendszeresen egy az egy ellen párharcot tudnak nyerni.
Argentína 4–3–3-ban építkezett, eredetileg egy hatossal, Enzo Fernándezzel. James Rodríguez feladata volt figyelni az argentinra, nehogy labdát kapjon. A kolumbiai klasszis a feladatát jól is oldotta meg, de Alexis Mac Allister folyton visszalépett Fernández mellé második hatosnak, ezzel kettő az egy elleni fölényt kialakítva. Ennek köszönhetően valamelyik argentin középpályás folyton szabadon kérhette a labdát, mivel nem volt olyan kolumbiai, aki a visszamozgást lekövette volna. Mivel az argentinok középre játszották meg a labdát, a kolumbiaiak még jobban összehúzták csapatukat, ezzel a vonal mellett az eddiginél is nagyobb szabad terület nyílt a két szélső védő, Nicolás Tagliafico és Gonzalo Montiel számára, így lehetőség adódott bevonni őket is a játékba.
Az argentinok labdakihozatalaik során többször átálltak ideiglenesen három védőre. Mindez kétféle módon történt: a kapus, Emiliano Martínez szervesen részt vett a labdás játékban és fellépett a belső védők közé vagy az egyik hatos, jellemzően Enzo, visszalépett a hátvédek mellé. A harmadik belső védő a két letámadó kolumbiai ellen számbeli fölényt alakított ki. Lorenzo csapata ebben a pillanatban döntéshelyzetbe került: felhagy a letámadással vagy Rodríguez fellép az ideglenes harmadik belső védőre. Utóbbi esetben, mivel folytatták a presszinget, a többi kolumbiai középpályás szorosan figyelte a pálya közepén helyezkedő argentinokat (például a gyakran behúzódó Lionel Messit), ezáltal továbbra is nagyon szűkek maradtak. A két argentin szélső védő fokozatosan egyre magasabb pozícióban kért szabadon labdát a vonal mellett, hiszen az ellenfél kizárólag a pálya centrumát felügyelte.
Az argentinoknak tehát volt két módszerük átjátszani a kolumbiai presszinget. Lorenzo így enyhén, de megváltoztatta csapatának letámadását. A lehető leghamarabb igyekeztek nem középre, hanem szélre terelni az ellenfelet, mielőtt két hatossal vagy éppen három védővel építkezni kezdenek. A vonal mellett létrejöttek az egy az egy elleni párharcok, amiket többnyire a kolumbiaiak nyertek.
Az első félidőben az argentinok nagyon jól reagáltak a kolumbiaiak támadójátékára. James Rodríguez nem tudta szervezni a támadásokat, nem működtek a labdához pozícionált játék elemei. Scaloni csapata egy 4–4–2-es védekezést választott, az alapból 4–3–3-ban építkező kolumbiaiak ellen. Az elöl helyezkedő két játékos, Julián Álvarez és Messi figyelt Jefferson Lermára, a kolumbiai hatosra, így Mac Allister és Fernández könnyedén felvehette a maradék két középpályást, Richard Ríost és Jhon Ariast. A vonalak közé bemozgó James igyekezett zavart kelteni az argentin védekezésben, de sikertelenül. Tagliafico többször szorosan követte a kolumbiai elmozgásait, illetve a szűken helyezkedő Ángel Di María és Rodrigo De Paul rendszeresen rásegítettek társaik védekezésére, azzal, hogy felvették a szabadon visszalépő ellenfeleket. Emiatt a kolumbiai középpályásoknak szinte a belső védők vonaláig kellett visszalépniük, hogy labdát kapjanak. Ez azt eredményezte, hogy amikor elkezdték túltölteni az egyik oldalt, szinte minden játékos túlságosan mélyen helyezkedett, messze az ellenfél kapujától. Mivel mindenki kijött a pálya közepéről, nem volt lehetőség előre törni, hiszen nem volt előrefelé megjátszható csapattárs.
A második félidőre a támadójáték kapott nagyobb szerepet. Az argentinok egyre több veszélyes akciót vezettek, főként a pálya szélein. A bal oldalon a befelé cselező Di María és az őt alákerülésekkel támogató Tagliafico, míg a jobb oldalon a vonal mellett fellépő Gonzalo Montiel és az őt segítő De Paul próbált bontani. Ám mégsem ez a négy játékos jelentette az áttörést Argentína számára. A támadások valós vezére Messi volt. Az Inter Miami klasszisa rendszeresen kimozgott a valamelyik oldalra és segítette a támadást kezdeményező társak munkáját. A feladata már nem a góllövés vagy a cselezés volt, hanem az utolsó, utolsó előtti passzok kiosztása.
Viszont a világklasszist a 66. percben sérülés miatt le kellett cserélni, az argentin támadások kontrollja ezzel a lendülettel meg is szűnt, következtek a kolumbiaiak percei.
Az idő teltével folyamatosan fáradt az argentin csapat, már nem működött olyan hatékonyan a védekezése. Egyre többször bukkant fel szabad ember a vonalak között, egyre több beindulás történt kolumbiai részről, élet költözött a játékukba. Jöttek a magasan helyezkedő emberektől a beinduló mozgások, a helycserék, a rotációk. Viszont mindez gólt nem hozott, így következett a kétszer 15 perces hosszabbítás.
Mindkét szövetségi kapitány sokáig várt a változtatásokkal, a tízből nyolc csere a hosszabbításban történt. Scaloni egyszerre küldte pályára a 97. percben Leandro Paredest, Giovani Lo Celsót és Lautarto Martínezt.
A cél az volt, hogy az argentinok továbbra is sikeresen védekezzenek és középen labdákat tudjanak szerezni, majd ezt követően gyorsan törjenek előre, mindezt a frissen beálló játékosokkal. A mindent eldöntő gólt az ő összjátékuk eredményezte.
Paredes labdaszerzését követően Lautaro visszalépett, egyfajta hamis kilencesként, hasonlóan, mint Peru ellen, ezzel középen fölényt alakítva ki. Lo Celso ezzel üresen marad, Paredestől megkapta a labdát. A szabad Lo Celsót pozícióját elhagyva Davinson Sánchez támadta meg, a védő mögött nyíló területbe befutott Lautaro és tökéletes előkészítést kapott Lo Celsótól, majd nem hibázott, a kapus feje fölött a hálóba lőtt.
A Copa América fináléjában végül ez a gól, minimális különbség döntött a két nagyszerű csapat között.
Kiemelt fotó: Agustín Marcarian/Reuters
Szerző
