A Los Angeles Chargers még mindig önmaga legnagyobb ellensége

A földön fekvőbe nem illik belerúgni, így alapvetően a Los Angeles Charggers kritizálása sem bírna túl nagy sportértékkel, hiszen a mérlegükre ránézve mindenki látja, hogy hiába a szezon előtti nagy remények, idén sem lesznek ott a végelszámolásnál. Ők azonban hétről-hétre tesznek azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek, mert szinte minden vereségük alkalmával saját magukat verik meg, mindezt ráadásul a lehető legváltozatosabb módozatokban. Ez történt a Green Bay Packers elleni 23–20-as kudarc során is, amikor az elkapó soruk mondott csütörtököt.

A saját passzait még Justin Herbert sem kaphatja el

„A férjem nem dobhatja és nem kaphatja el egyszerre a labdát”

– fakadt ki Tom Brady volt felesége, Gisele Bündchen a 2011-12-es szezon Super Bowlját követően. A kirohanást az váltotta ki, hogy a New England Patriots elkapói Brady több passzát is elejtették a New York Giants elleni döntőben, amelyek közül a legemlékezetesebb egyértelműen Wes Welker nevéhez fűződik. Welker ugyanis ebben az időben Brady legmegbízhatóbb célpontja volt, és a liga legjobb elkapói közé tartozott, a potenciális meccsnyerő dobást azonban nem sikerült elkapnia.

Hogyan kapcsolódik mindez a Chargershez és Justin Herberthez? A Packers elleni vereség után az ő párja is tehetett volna hasonló megjegyzéseket, mert Herbert hiába rukkolt elő az idei szezon legjobb irányítóteljesítményével, az elkapói cserbenhagyták. A 92,7-es PFF-értékelése önmagáért beszél, és a legmagasabb érték volt az irányítók között. Nem véletlenül, hiszen, mint Tomi Riske egyik meccs utáni tweetjéből kiderült, a Chargers irányítója 18-cal több pozitívan értékelt játékkal zárta a meccset, mint negatívan értékelttel, ehhez foghatót pedig csak Lamar Jackson tudott bemutatni idén a Pittsburgh Steelers ellen. A számok mögött meghúzódó haladó statisztikák is egészen fantasztikus játékról árulkodnak. Herbert átlagos passzmélysége a kiemelkedő 10,1 yard volt, ami különösen a 81,8%-os korrigált passzpontossága fényében zseniális. Ha pedig mindezek mellé odatesszük a meccsfelvételeket is, amelyek tele vannak borzasztóan nehéz, ám tökéletesen megdobott passzokkal, nem nehéz belátni, hogy párját ritkító irányítóteljesítmények lehettünk szemtanúi.

Ezzel áll szemben a legkevésbé sem látványos, legnagyobb jóindulattal is csak átlagosnak nevezhető box score a hagyományos statisztikákkal. A 260 passzolt yard 2 touchdownnal és 58,3%-os passzpontossággal semmi kiemelkedőre nem utal. A két statisztikahalmaz közti óriási eltérés pedig tökéletesen rávilágít arra, mennyire pocsékul játszottak a Chargers elkapói. A meccset végül hat elejtett labdával zárták, ami mindössze kettővel kevesebb, mint amennyit a szezon többi meccsén összesen összehoztak, és Herbert dobásainak több, mint ötödét nem sikerült megszelídíteniük.

A Chargers első támadása rögtön két elejtett labdán akadt meg, először Keenan Allen nem tudta megfogni a három ember közé tökéletesen bedobott passzt, majd Donald Parham senkitől sem zavartatva ejtette el Herbert következő dobását. Ezeket ráadásul harmadik és negyedik kísérletre sikerült megvalósítani a mezőnygól-távolság közelében, tehát három pont mínuszt rögtön fel is írhatunk.

A következő támadásukból aztán sikerült touchdownt szerezni, a harmadik drive végén azonban csak mezőnygólig jutottak, ugyanis Allen újabb droppal jelentkezett ezúttal közvetlenül a célterület előtt, aminek köszönhetően hét helyett három pontot szereztek. A negyedik drive a félpálya környékén állt meg, miután az újonc Quentin Johnston nem tudta pályán belül lerakni mindkét lábát, és bár ebből is lehetett volna akár field goalt szerezni, ez volt a legkevésbé súlyos hiba mind közül.

A második félidő első támadása meglepő módon ismét egy elejtett labdán akadt el, és megint Allen hibázott, aki a gólvonalon teljesen szabadon várta a passzt, mégsem sikerült behúznia, így ismét mezőnygólra kényszerültek.

Egészen a következő drive-ig és a harmadik negyed végéig kellett várni, hogy olyan támadást lássunk, ami nem egy dropon akad meg, de sokkal jobb ezek után sem lett a helyzet. Sőt a negyedik negyed elején Austin Ekeler is beszállt a bénázásba, és a gólvonal előtt összehozott egy fumble-t, amit természetesen a Packers játékosai gyűjtöttek be, így legalább három ponttal ismét szegényebb lett a Chargers.

Herbert parádés játékának köszönhetően még így is sikerült meccsben maradniuk, és másfél perccel a vége előtt 23–20-as hátrányban az egyenlítésért támadhattak, amikor Quentin Johnston feltette a pontot az i-re, és elejtette az elejthetetlent. Ha sikerül elkapnia, minimum mezőnygól-távolságba kerülnek, és marad esélyük az egyenlítésre, de az sem kizárt, hogy touchdownt szerezhettek volna belőle. Helyette a Chargers egy újabb szoros vereséggel „gazdagodott”.

Hazug narratívák

A Chargers vereségének legfájóbb része egyértelműen az, hogy egy csodálatos teljesítmény ment a kukába, de hasonlóan zavaró, hogy ez a mérkőzés tovább erősítheti azt a hamis narratívát, hogy Herbert nem clutch játékos. Ez a megítélés abból ered, hogy a Chargers nem igazán tudott még fontos meccseket nyerni Herbert vezetésével, és a szoros találkozókon rendre alulmaradnak. Ezt bizonyítja az is, hogy idei hat vereségükből ötször is maximum három ponttal kaptak ki.

Csakhogy, mint a mellékelt ábra is mutatja és ahogy már korábban is megírtuk, ezeket a meccseket nem azért veszítették el, mert Justin Herbert gyengén játszott volna.

Bár a végeredmény tényleg egy sikertelen támadás volt, nagyon nehéz lenne az irányítót elővenni Quentin Johnston elejtett labdájáért, arról nem is beszélve, hogy ha csak eggyel több passzát sikerült volna elkapnia a csapattársaknak, fel sem merülne, hogy tud-e szoros meccseket nyerni. A Chargers támadói ugyanis a legenyhébb becslés szerint is legalább 17 pontot hagytak ott a pályán ki nem kényszerített hibáknak köszönhetően, és ugyan nem érdemes ezeket egy az egyben hozzáadni a végeredményhez, hiszen ezekkel a pontszerzésekkel valószínűleg máshogy alakul a mérkőzés, az világosan látszik, hogy egy megnyert meccset sikerült elbukniuk.

Kik a felelősök?

Amikor a szezon elején írtunk a Chargersről, azt a tanulságot vontuk le, hogy Brandon Staley vezetőedzőnek változtatnia kell, mert egy sikertelen szezon az állásába kerülhet. Az azóta eltelt tíz forduló azonban nem hozott változást, sőt a Chargers egyre diszfunkcionálisabbnak tűnik, és hétről hétre buta hibákkal verik meg saját magukat. Persze a keretüknek vannak nyilvánvaló gyengeségei, amelyekért nem lenne etikus Staley-t felelőssé tenni, abban viszont fontos szerepe van, hogy a játékosai hibát hibára halmoznak, és gyakran mélyen a tudásuk alatt játszanak.

Ahogy a védelem is Staley hatásköre, és bár most nem rajtuk múlott a győzelem, megint akadtak problémák abban az egységben is.

Ráadásul Staley nemhogy változtatni nem hajlandó, a gondokat sem veszi észre – kiválóan mutatja be ezt a jelenséget, hogy a Detroit Lions egy hete változtatás nélkül használta fel azt a játékot ellenük, ami a tavalyi play-offban a Jacksonville Jaguars ellen a vesztüket okozta – helyette az újságírókkal veszekszik, amikor rákérdeznek, továbbra is ő fogja-e hívni a játékokat a védelemben, és állítja, az egysége jól játszik. Michael Lombardi a műsorában tökéletesen írta le ezt a helyzetet egy Junior Soprano-idézettel, azaz

„ha Staley szerint jól játszik a védelme, annyira le van maradva, hogy azt hiszi, vezeti a versenyt.”

De ahogy említettem, nem lehet mindenért Staley-t elővenni, hiszen nem ő rakja össze a keretet, így a felelősség egy jelentős része Tom Telesco general managert is terheli, aki immár tíz éve igazgatja a Chargerst. Az utóbbi években viszont több mellényúlása volt, mint jó húzása, ez pedig meglátszik a keret minőségén is. Khalil Mack megszerzése például nem érte el a várt hatást, ahogy J.C. Jacksonnal is csúnyán befürödtek, és az elmúlt évek draftjai sem sikerültek túl fényesre. Jó játékosokat persze találunk a mostanában kiválasztottak között is, de igazi sztárokat Herberten kívül nem igazán sikerült szerezni – Rashawn Slater és Asante Samuel Jr. áll a legközelebb ehhez a státuszhoz – és elég sok sikertelen választásuk is volt. A korábbi első körös Kenneth Murray, aki a liga egyik legrosszabb linebackere, tipikusan ilyen, de a már említett Quentin Johnston is elég nagy mellényúlásnak néz ki egyelőre, miközben a másik három első körös elkapó egészen jól teljesít a csapatában.

Ha ezeket a gondokat összeadjuk, akkor nem túl meglepő, hogy a Los Angeles Chargers úgy néz ki a pályán, ahogy. Pedig Justin Herbert személyében egy olyan irányítójuk van, aki mellé elég lenne egy közepesnél nem sokkal jobb keret és edzői munka, és máris jöhetnének a sikerek. Helyette azonban immár negyedik éve kell levonnunk azt a tanulságot, hogy a Chargers újabb évet pazarolt el a történelméből.

Kiemelt fotó: USA Today Sports