A magyar gólgyárosok alkonya harminc évvel „megelőzte” a világot
Míg a világfutballban a „kilencesek alkonyát” a labdarúgás elmúlt másfél évtizedének evolúciója hozta el, addig hazánkban a rendszerváltás után a klasszikus középcsatárok szinte teljesen eltűntek az európai térképről. Ebben a három évtizedes vákuumban mindössze három olyan karaktert találunk, akik képesek voltak nemzetközi szinten is érvényes választ adni a poszt egyre nehezedő kihívásaira. Három különböző sors, három különböző korszak és egyetlen közös nevező: született csatárok voltak.
Természetesen a „korán jött” magyar csatárínség nem függetleníthető a honi futball 1986 utáni zuhanórepülésétől, de a jelenség közel sem arányos a sportág itthoni válságának mértékével – pedig az eleve drámaian súlyos volt, és voltaképpen véget sem ért, csak valamelyest enyhült. Mert miközben a mexikói világbajnokság és a 2016-os franciaországi Eb között (ez volt a legsötétebb három évtized) mindig volt európai szinten is értelmezhető kapusunk (rendre több is egyszerre), korszakos középpályásaink és olykor védőink is – magasan jegyzett külföldi ligában prosperálni képes csatárunk csak elvétve akadt, és a helyzet (a kortünetnek megfelelően) jottányit sem javult. De hogy mi az oka annak, hogy klasszis támadónk már akkor is csak időközönként akadt, amikor minden más poszton mindig volt legalább egy messze átlag feletti talentummal megáldott játékosunk a válogatottban, azt nem ebben a cikkben fogjuk megfejteni, mint ahogy azt sem, „miért beteg a magyar futball?” – még ha lábadozni is látszik már.
A bőséges 20. század: gólvágók Schlosszertől Kiprichig
Ami biztos: a magyar labdarúgás rendszerváltás környéki összeomlása egyetlen poszton sem hagyott akkora űrt maga után, mint a középcsatárok körében. Abban az országban, ahol egykor Schlosser Imre, Zsengellér Gyula, Deák Ferenc, Szusza Ferenc, Kocsis Sándor, Tichy Lajos és Bene Ferenc volt korszakos gólgyáros – a teljesség igénye nélkül, és persze szigorúan a klasszikus centerposztot tekintve.
A dicsőséges múlt utolsó mohikánja, egyfajta átmeneti alakja Kiprich József volt. „Kipu” még a régi magyar iskola technikai alapjait hozta magával, és meg volt benne az a hamisítatlan „csibészség”, aminek köszönhetően egy rangos nyugat-európai ligában is kultikus hőssé tudott válni. Kiprich karrierje a Tatabányai Bányásznál indult 1980-ban, közel egy évtizedet húzott le a bányászvárosban, ahol 180 mérkőzésen 75 gólig jutott és az 1984/85-ös szezonban gólkirályi címet szerzett Détári Lajossal megosztva. 1989-ben a holland Feyenoordhoz igazolt. Hat rotterdami idénye alatt bajnoki címet, négy kupagyőzelmet és összesen 53 gólt ünnepelhetett. A szurkolók a mai napig imádják a „tatabányai varázslót” (De tovenaar uit Tatabánya), klublegenda lett. Játéka a tiszta futballintelligenciára épült: nem volt kiemelkedő atléta, de a labdát mesterien fedezte, fejben pedig mindig két ütemmel a védők előtt járt. Klasszikus befejező csatár volt, aki mindkét lábával és fejjel is klinikai pontossággal célzott, és a játékszervezésből is kivette a részét. Tagja volt az utolsó magyar vb-csapatnak, 70 válogatott meccsén 28 gólt szerzett. A válogatottól 1995-ben, míg a profi labdarúgástól 2001-ben búcsúzott – Tatabányán.
Kiprich után évekig vártuk, hogy felbukkanjon egy ifjú tehetség, aki nemcsak az NB I-ben, hanem végre meggypiros mezben és nyugaton is megállja a helyét. 30 év alatt három ilyen csatárunk volt (plusz egy kakukktojás), lássuk hát kik ők!
Fehér Miklós: a tragikus sorsú őstehetség, aki megelőzte a korát
Fehér Miklós a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a magyar futball számára maga volt a remény: ő volt az a játékos, aki stílusában és fizikai adottságaiban is leginkább emlékeztetett egy nemzetközi szintű topcsatárra. Pályafutása a Győri ETO-ban indult, 1995-ben, 16 évesen debütált a honi élvonalban, elemi erővel robbant be a köztudatba. 1998-ban, alig 19 évesen szerződtette a portugál rekordbajnok FC Porto, és a nemzeti csapatban is bemutatkozhatott. Portugáliai évei alatt játszott kölcsönben a Salgueiros és a Braga színeiben is – utóbbi klubnál mutatta legfényesebb formáját,
a 2000/01-es kiírásban 26 meccsen lőtt 14 góljával a liga egyik legkeresettebb támadójává vált.
2002-ben végül a Benfica igazolta le (összesen 28 mérkőzés/7 gól), ahol a tragikusan korai, 2004. januári haláláig a csapat megbecsült játékosa volt.
Miki ott ment el, ahol a leginkább otthon volt: a futballpályán. A tragédia a Vitória Guimarães elleni idegenbeli mérkőzésen történt. Fehér csereként lépett pályára, és a hajrában gólpasszt adott, amellyel a Benfica megszerezte a vezetést. Nem sokkal később időhúzásért sárga lapot kapott; a magyar válogatott csatár erre elmosolyodott, majd hirtelen előrehajolt, kezeit a térdére támasztotta, és néhány pillanattal később magatehetetlenül összeesett.
Az orvosok még a pályán megkezdték az újraélesztést, és sikerült stabilizálni az állapotát, ám a mentőben ismét leállt a szíve. Bár ekkor is visszahozták az életbe, a harmadik szívleállás már végzetesnek bizonyult: a guimarãesi kórházban az orvosok már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Mindössze 24 év adatott neki e földi életben.
Fehér Miklós emlékét a Benfica azóta is méltóképpen őrzi. A portugál klub visszavonultatta a 29-es számú mezt, amelyet többé senki sem viselhet, és az Estádio da Luz 18-as kapujánál egy bronzból készült mellszobrot állítottak a tiszteletére. A stadionban, a klub múzeumában kiállított tárgyak között látható az a mez is, amelyet a magyar csatár viselt utolsó idényében az együttesnél.
Játékstílusát tekintve Fehér egy rendkívül modern, mobilis kilences volt. Nem csupán a tizenhatoson belüli statikus jelenlétével tűnt ki, hanem azzal a képességével is, hogy képes volt a széleken is megbontani a védelmeket, vagy mélységből indulva, sebességből megverni a védőket. Elegánsan bánt a labdával, és kiváló ütemérzékkel érkezett a kapu elé – ezt bizonyítja a válogatottban elért emlékezetes mesterhármasa Litvánia ellen is. Taktikailag ő volt az első olyan magyar középcsatár a rendszerváltás után, aki kellően képzett volt a letámadáshoz, és nemcsak várta a labdát, hanem kivette a részét a mezőnymunkából is. A magyar válogatottban 25 mérkőzésen léphetett pályára és 7 gólig jutott. Ha a karrierje nem törik ketté, alighanem ő lett volna az első nemzetközi szinten is magasan jegyzett magyar támadó a 21. században.
Torghelle Sándor, a tizenhatos gladiátora
A Fehér Miklós elvesztésével keletkezett űrt egy egészen más típusú karakter, Torghelle Sándor próbálta betölteni. Pályafutása a kispesti kezdetek után az MTK-ban vett lendületet, majd a 2004-es, emlékezetes Németország elleni dupláját követően (amikor az ő góljaival nyertünk 2–0-ra barátságos mérkőzésen Kaiserslauternben) az angol élvonalba hat év után visszakapaszkodó Crystal Palace-hoz igazolt. A Premier League-ben 12 mérkőzésen próbálhatta ki magát, gólt nem szerzett, a Palace pedig 2005 tavaszán kiesett. Ezután Görögországban és a német másodosztályban légióskodott, 2011-ben tért haza. Először a Honvédban, aztán Fehérváron futballozott, majd végül visszatért az MTK-hoz, ahol 2014 és 2019 között 138 meccsen 52 gólt termelt. 2020-ban akasztotta szögre a stoplist, a Vasas játékosaként, de a kék-fehérek ikonjaként vonult vissza.
Torghelle játéka nem a technikai finomságokról, hanem a puszta funkcionális rombolásról és a megalkuvást nem ismerő küzdelemről szólt. Ő volt a „kellemetlen” kilences prototípusa, aki akkor is hasznos tagja volt a csapatnak, ha nem volt nála a labda: folyamatosan lekötötte a védőket, ütközött és párharcokat provokált. 42 válogatott meccsén 11 gólt jegyzett (2004–2010), de esetében sokkal hangsúlyosabb volt a temérdek kiharcolt szabadrúgás, és az ellenfél védelmének folyamatos fárasztása. Torghelle egy igazi faltörő kos volt, aki nélkül a korszak válogatottja elképzelhetetlen lett volna. Cikkünkben ő a kakukktojás, mert bár nagy nemzetközi karriert nem futott be, mégis tényezővé vált egy olyan korban, amikor a magyar futball nagyon mélyen volt – így úgy gondoltuk, itt a helye.
Szalai Ádám: a rendszer hadvezére
Szalai Ádám megjelenése a magyar futballban egyfajta „taktikai sokk” volt: ő volt az első minden ízében 21. századi kilencesünk, aki képes volt nemzetközi szinten a modern futball új kihívásainak megfelelni.
Szalai 2004-ben, 16 évesen került ki Németországba, Stuttgartba, majd három évvel később a Real Madrid szerződtette, a királyiak második csapatának számító Castillában 79 mérkőzésen 29 gólt szerzett. Később összesen 275 alkalommal lépett pályára a Bundesligában négy különböző csapatban (Mainz, Schalke 04, Hoffenheim, Hannover), összesen 54 gólig és 26 gólpasszig jutott. Játszott és eredményes volt a Bajnokok Ligájában is. A válogatottban 86 meccsen 26 gólt szerzett (2009–2022), de ami jóval különlegesebb: 64 tétmeccsén 24-szer talált be a nemzeti csapatban (0.375-ös gólátlag), ennél magasabb értéket az Aranycsapat utáni időszakban addig csak Bene Ferenc, Nyilasi Tibor, Albert Flórián és Kiprich József produkált – rajta kívül. Két kapus mellett hét mezőnyjátékos vehetett részt a 2016-os és a 2021-es kontinenstornán is, közülük egyedül Szalai Ádám tudott mindkettőn eredményes lenni. A rendszerváltás utáni három évtized messze legjobb magyar csatára volt.
Szalai nem egy klasszikus „gólgyáros”, hanem egy rendkívül magas taktikai intelligenciával rendelkező rendszer-csatár volt.
Feladatköre messze túlmutatott a befejezéseken: ő volt a csapat első számú védelmi vonala, a letámadás agya, és a „fal”, akiről a középpályásoknak leosztott labdák új dimenziókat nyitottak a támadójátékban.
Fizikai erejét és pozíciós játékát arra használta, hogy teret nyisson társainak. Játékfelfogásával, alázatos alkalmazkodóképességével a magyar szurkolókkal is megtanultatta, hogy a kilences poszt a modern korban már nemcsak a gólokról, hanem a játékolvasásról és az önfeláldozó mezőnymunkáról is legalább annyira szól. Akár kapura lövés nélkül is képes volt a csapat legjobbja lenni, az ugyanis mindig garantált volt, hogy egyszerre legalább két védő figyelmét köti le, extrém mélyre is visszazár védekezni, ha kell, minden labdáért elindul – és a legutolsó energiáit is elégetve küzd a végsőkig. Az, hogy ez a mentalitás mára többé-kevésbé meghonosodott a magyar labdarúgó-válogatottnál, Marco Rossi mellett Szalainak köszönhető a leginkább. A válogatottban igazi vezérré, végsősoron a modern magyar futballidentitás sarokkövévé vált.
Varga Barnabás: a klasszikus ösztönök modern reneszánsza
Varga Barnabás göröngyös útja a magyar futballugarról indulva az osztrák alsóbb osztályokban töltött évek után az NB II-n át vezetett a Ferencvárosig – és a nemzetközi karrierig. 2020-as hazatérése után a Gyirmótban tűnt fel (26 évesen!), majd a Paks színeiben robbant be, ahol a 2022/2023-as szezonban 26 találattal gólkirály lett. Miután a Fradi 2023 nyarán átigazolta, nem volt megállás: két és fél év alatt kereken 70 gólt rámolt be az FTC-ben – ebből 26-ot a nemzetközi porondon szerzett. Idén januártól immár az AEK Athén játékosa. 2023 óta a magyar válogatott is elképzelhetetlen nélküle; és sikerült Szalai Ádám hatékonyságát is meghaladnia: tétmeccsen 22 mérkőzésen 10 gólnál tart meggypirosban (0,45-ös gólarány), a tavaly őszi vb-selejtezőkön produkált 5/5-ös mutatója különösen imponáló volt.
Varga a klasszikus „box-csatár” magyar reneszánszát hozta el: elképesztő ütemérzéke, a kapu előtti kíméletlen ösztönei és a szédítő hatékonysága a régi nagyokat idézi. A fejjátéka egyenesen világklasszis, a tizenhatoson belül szinte mágnesként vonzza a labdát. Ugyanakkor nem egy statikus figura: „falként” is remekül használható a felpasszolt labdáknál, és Szalai Ádám örökségét folytatva a letámadásokból is kiveszi a részét. A 21. század legpotensebb magyar csatára, gól- és párharcerős. Az egyetlen „hibája” az erőnléti korlát, ami a kora miatt (a 32. életévében jár) már aligha fog javulni. És bár szívből reméljük, hogy még évekig láthatjuk a válogatottban, azért rá már nem lehet építeni a jövőt.
Zárszó
Ha végigtekintünk ezen a három és fél évtizeden, látszik, hogy a magyar középcsatár-kérdés valójában a folytonosság hiányáról szól. A válogatott szempontjából nézve a Kiprich-Varga idővonal erősen szaggatott, és ez a néhány játékos, akit ki tudtunk emelni a honi közegből mind kivételek: oázisok a magyar futballsivatagban. Kiprich 1995-ös búcsúja után Fehér Miklós villanásai adtak reményt, majd Torghelle a nyers erejével küzdött az elemekkel egy olyan korban, amikor a küzdelem volt az egyetlen opciónk. Később Szalai Ádám taktikai fegyelmével és állhatatos vezéregyéniségével tartotta a frontot – és vele végre megérkeztek az eredmények is.
Varga Barnabás mai jelenléte nemcsak a gólokról szól, hanem arról a felismerésről is, hogy milyen kevés helyzetből mennyire sokra lehet(ne) jutni. Hogy lesz-e méltó utódja, azt ma még nem tudjuk. Egy dolog viszont biztos: ha nem, az meglátszik majd az eredményeken is.
A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.
Szerző
