A világ egyik legjobb válogatottja lehetne, de még csak vb-n sem járt
Ha Edgar Davids, Ruud Gullit vagy Virgil van Dijk neve szóba kerül, mindenki tudja, hogy holland válogatott labdarúgókról beszélünk. Ez az állítás igaz, ugyanakkor az is, hogy bár a tulipános országgal azonosítjuk őket, van egy másik is, amelynek a mezét talán még nagyobb örömmel viselték volna a pályafutásuk során. Ez pedig nem más, mint Suriname.
Ez a kicsiny, alig félmilliós lélekszámú ország a dél-amerikai kontinens észak-keleti csücskében található. A tizenhetedik század során az angolok telepedtek le itt, ám később elcserélték a hollandokkal Új-Amszterdamra, azaz a mai nevén New Yorkra. A hollandok sok, Afrikából származó rabszolgát telepítettek a területre, amely a kávé-, a kakaó-, a cukor- és a gyapotültetvényei miatt nagyon fontos gyarmat lett. A rabszolgaság alól 1873-ban szabadultak fel a helyiek, akik elhagyták az ültetvényeket, ám így nem volt, aki elvégezze a munkát, így Indiából, Indonéziából (akkori nevén Kelet-India) és Kínából is érkeztek (szerződéses) munkavállalók, ez pedig a lakosság etnikai összetételének igen erőteljes mértékű keveredésével járt. Az ország 1954-től Hollandia tengeren túli tartománya lett, majd 1975-ben nyerte el a függetlenségét, hogy 1980-tól egy katonai diktatúra vért és emberéletet nem kímélve átvegye az országban a hatalmat.
Ezekben az években közel kétszázezer ember hagyta el az országot, jobbára Hollandiába költözve egy jobb élet reményében.
1982-ben a Dési Bouterse rezsimje ellen felszólaló egyetemi tanárokat és újságírókat kínoztak és öltek meg Suriname-ban. A meggyilkoltak között volt André Kamperveen is, aki akkoriban az ország legismertebb (egykori) labdarúgója volt, az ötvenes években Brazíliában és Hollandiában is futballozott. Később tevékeny részt vállalt a Karibi Labdarúgó-szövetség megalapításában is, sőt a FIFA egyik alelnöke is lett. Öröksége, hogy a fővárosban, Paramaribóban róla nevezték el a nemzeti stadiont.
A decemberi gyilkosságok néven elhíresült eset világszerte óriási visszhangot váltott ki, Hollandia felfüggesztette az ország fejlesztését szolgáló segélyek folyósítását, és ez persze csak tovább mélyítette a két ország között fennálló feszültségeket. Suriname-ban később a nagy nemzetközi nyomás hatására valamennyit javult a helyzet, egy fokkal demokratikusabbá vált a kormányzat működése, például 1987 óta például szabad választások is vannak. Ám Boutersétől nem tudnak megszabadulni, a most 78 éves vezető 2010 és 2020 között az ország elnöke volt, napjainkban pedig alelnökként tevékenykedik.
Az ország nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, és ameddig a veterán politikus él, valószínűleg nem is lesz változás ebben. Pedig a Hollandiában letelepedett suriname-i diaszpóra számos fantasztikus labdarúgót adott a világnak, ráadásul a legtöbben készek lennének azonnal az őseik földjét képviselni, amint erre lehetőségük nyílik. Az 1995-ben Bajnokok Ligáját nyerő Ajaxból például Clarence Seedorf, Edgar Davids, Patrick Kluivert és Aaron Winter is rendelkezik suriname-i felmenőkkel. Az ő összetartásukról és szövetségükről, a De Kabelről nemrég írtunk.
1993-tól kezdődően egy suriname-i gyökerű játékosokból álló csapat évente jótékonysági mérkőzést játszott az országban, erre pedig több általunk is ismert nyugat-európai profi meghívást kapott. 2014-ben közel került a futballválogatott ahhoz, hogy Hollandiából importálhasson játékosokat, miután egy felmérés során 100 hollandiai profiból 85 válaszolta azt, hogy hajlandó lenne Suriname-ért játszani, ám a törvényhozásban ismét elakadt a kettős állampolgárságról szóló javaslat.
A mai Oranjéből többen, így például Virgil van Dijknak, Georginio Wijnaldumnak, Donyell Malennek, Xavi Simonsnak vagy éppen Memphis Depay-nak is vannak suriname-i felmenői, így nem csoda, hogy ma is erős lobbi van amellett, hogy a jövőben ilyen kaliberű futballisták képviselhessék az országot. A mai válogatott sem rossz azért, vannak a keretben korábbi holland utánpótlás-válogatottak, akik belátva, hogy nincs esélyük felnőtt szinten a narancsos mezt viselni, könnyedén váltottak az ősök országának címeres mezére.
A csapatkapitány, Stefano Denswil évekig volt az Ajax és a belga FC Bruges játékosa, így a Bajnokok Ligájából is ismerhetjük, most pedig Sheraldo Becker személyében topligás sztárjuk is van, a csatár ugyanis a Real Sociedadban szerepel Spanyolországban. A magyar szurkolóknak ismerős lehet a ferencvárosi védő, Myenty Abena neve, ő ősszel szerezte meg az első gólját a nemzeti csapatban, és a legfrissebb keretben már szerepel a Puskás Akadémia szélsője, Luciano Slagveer is.
Bár az ország a dél-amerikai kontinensen fekszik, mégis az észak és közép-amerikai országokat tömörítő szervezetbe, a CONCACAF-ba kérte a felvételét az 1960-as években, és innen próbál egy-egy jelentősebb eseményre kijutni – nem sok sikerrel. A kontinens legfontosabb megméretésén, az Arany-kupán mindössze háromszor járt, igaz, legutóbb 2021-ben a tizedik lett, ez elmarad az 1977-es, csúcsot jelentő hatodik helyezéstől. A világranglistán jelenleg a 114. helyen álló Suriname futballőrült ország, ahogyan Jimmy Floyd Hasselbaink mesélt erről egyszer, az itteni gyerekek szinte csak ezt a sportot ismerik, nekik ez jelent(het)i a kitörési lehetőséget a nyomasztó valóságból.
Persze azt hiba lenne állítani, hogy a holland színekben klasszissá vált futballisták az őseik földjén is megkapták volna azt a képzést, amit Európában, ugyanis Suriname-ban nincs professzionális bajnokság és az infrastruktúra is meglehetősen szegényes.
Ezzel együtt a történelmi és a spirituális kötelék még mindig nagyon erős a játékosok és az ország között, és tulajdonképpen csak a politikai szereplőkön múlik, hogy mikor kerül fel ez a most még igencsak jelentéktelen ország a labdarúgás világtérképére.
Kiemelt fotó: CONCACAF
Szerző
