„Abból, hogy kimaradtam, motivációra leltem, azt üzeni nekem, még többet kell dolgoznom” – interjú Szalai Gáborral, a Lausanne légiósával

– Belevágva mindjárt a közepébe: mennyire volt csalódás, hogy nem kerültél be az Eb-keretbe?

– Természetesen minden futballistának gyerekkori álma válogatottnak lenni, mindenki ott szeretne lenni egy ilyen rangos eseményen, én is nagyon vágyom rá. De nem fogtam fel tragédiaként, mert abban bízom, hogy lesz még lehetőségem nagy tornán szerepelni.

– Azután, hogy a két márciusi felkészülési mérkőzésen nem kaptál szerepet, valahol számítottál is rá?

– Azóta azért eltelt néhány hónap, szóval nem azt tekintettem irányadónak, az mindenesetre akkor is kiderült, fejlődnöm kell még ahhoz, hogy stabilan játszhassak a válogatottban. Azért sem vagyok elkeseredve, mert bármennyire is szerettem volna elutazni az Eb-re, a bő keretből való kimaradásban motivációra leltem, azt üzeni nekem, hogy még többet kell dolgoznom. 

– Már csak azért sem lehetsz letört, mert elég eseménydús szezon van mögötted. Kecskemétről a télen Svájcba szerződtél, légiósnak állva is rendszeresen játszottál, a tavasszal újra csak megérkezett a válogatott behívó, még ha nem is kaptál végül lehetőséget. Élvezted az elmúlt idény minden egyes pillanatát?

– Bár a felsoroltak alapján úgy tűnhet, azért nem egy rózsaszín felhőn ültem az elmúlt szezonban. A Kecskeméttel belefutottunk egy rosszabb szériába, amit nehezen viseltem, plusz a külföldre igazolásnak is megvannak a magától értetődő buktatói. Ami a Kecskemétet illeti, Szabó Istvánt régóta ismerem, tudtam, hogy a klubbal egyetemben megoldja a helyzetet, és kilábalunk a gödörből. Svájcban pedig egy meglehetősen rossz formában lévő együttesbe érkeztem meg, plusz a beilleszkedés nehézségeivel is meg kellett birkózni. Nem lehetett akkor tudni, kilábalunk-e a mélyebb hullámvölgyből, de hittem benne, sikerült is. Az adódó problémákat mindenki másképp kezeli, a lényeg, hogy próbáld azokat megoldani.

– Mielőtt a svájci légióskodásban alaposabban elmerülnénk, maradnék még a válogatottnál. Belülről látod, hogyan működik a csapat. Miért lehettetek szerinted ennyire eredményesek az utóbbi időben?

– Azért, amit mások is hangsúlyozni szoktak: hogy

ez egy nagyon összetartó társaság, a pályán kívül is mindenki jóban van a másikkal. Kint több csapattársammal is beszélgettem erről, pláne, hogy egy csoportban szerepel Svájc és Magyarország, és ők elárulták, náluk koránt sincs meg ez a megtörhetetlen egység. Mindemellett kellett hozzá Marco Rossi keze munkája: mondhatni folyamatos a fejlődés azóta, hogy átvette a válogatott irányítását.

És ugyancsak lényeges, hogy sok játékosunk futballozik topligában, néhányak azon belül is a legerősebb csapatok valamelyikében, már eleve az inspirál sokunkat, hogy velük edzhetünk. Ugyanakkor a csapaton belül nincs ilyesfajta hierarchia, mindenki közvetlen a másikkal. De feltétlenül motivációt jelent, hogy vannak köztünk a világfutball elitjéből érkezők, a példájuk nyomán mások is megpróbálnak eljutni arra a szintre.

Forrás: FC Lausanne-Sport

– Mindezek alapján mire mehet szerinted a válogatott a németországi tornán?

– Bízom benne, hogy a csoportból továbbjutunk, onnantól pedig azon is múlik, kit kapsz az ágadon. Ahhoz már szerencse is kell. Ott már nem érdemes különösebb célokat kitűzni, minden újabb feladat bónusz, persze ez a csapat úgyis mindig mindent megtesz a győzelemért. 

– Említetted, hogy a válogatottság az álom. Ez ugye a korosztályos válogatottakban sem adatott meg, pedig már akkor együtt szerepelhettél volna Szoboszlai Dominikkal. Kecskemétről nem szokás válogatni? Ez lenne az oka, vagy csak későn értél meg rá?

– Ezt nem tudom, tény, hogy soha nem hívtak, és az is, tőlünk valóban nem nagyon szoktak, egyedül Terbe Botond kapott esélyt. 

– Gyerekként sokáig csatárt játszottál. Innen fakad a gólerősséged, és hogy szereted progresszív passzokkal előre juttatni a labdát?

– Talán emiatt is, igen. Az utolsó félévemben mondjuk nem találtam be, persze egy védőnél azon túl, hogy jó ütemben tudjon megérkezni, érezze a kaput, jól fejeljen, a szerencsére is szükség van.

Egy gyerek meg persze, hogy gólt akar rúgni, akkor az az első számú örömforrás. Úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban kerültem hátrébb a középpályára, aztán nem sokkal utána még egy sort visszaléptem.

Ott volt rám szükség, és mert jól teljesítettem, ott ragadtam. De ma is nagyon élvezem, ha gólt szerzek egy rögzített szituáció után, leírhatatlanul jó érzés.

– De akkor, kamaszként fájlaltad, hogy nem maradhatsz csatár?

– Persze. De apu mindig azt mondta, azon a poszton nyújtsak maximumot, ahova állítanak. ne az érdekeljen, a pálya melyik pontján szerepelek. Ha játszom, élvezzem minden pillanatát, én pedig próbáltam megfogadni a tanácsát.

– És ma már gondolom nem bánod, hogy így alakult.

– Egyáltalán nem. Szerintem bal lábas belső védőként messzebbre jutottam, mint amire csatárként esélyem lett volna. Az adottságaimnak nagyon is megfelel ez a poszt.

– Mondhatnánk, hogy világéletedben a szülővárosodban futballoztál, csakhogy két évet egy angliai futballakadémián töltöttél. Azért ez nem egy szokványos út.

– Feltehetően nem. Egy családi barát testvére dolgozott ezen a futballakadémián, ahol olyan fiatalokat kerestek, akik szívesen futballoznának és tanulnának Angliában, és persze megütik a kívánt szintet.

Egy hét próbaidőszak után úgy döntöttünk, érdemes belevágnom. A tanulás és a futball tette ki a mindennapjaimat, én pedig nagyon szerettem ott lenni. Nyilvánvalóan megvolt a maga nehézsége, hogy távol kerültem a szülőktől, a családtól, a barátoktól, de viszonylag könnyen átlendültem ezen, annak is köszönhetően, hogy szuper társaságba kerültem, és sok segítséget kaptam.

Szerintem sokat fejlődtem az akadémián, és ez a tapasztalat is kellett ahhoz, hogy felnőtt szinten később megálljam a helyem. Pedig nem edzettünk többet, a suli mellett napi egyet tréningeztünk, bár a szünetekben kettőt. Konditerem is rendelkezésre állt, szóval akiben dolgozott egyfajta plusz motiváció, az végezhetett plusz munkát. 

Forrás: FC Lausanne-Sport

– Az ellenfelek mennyire számítottak minőséginek?

– Ez egy college volt, azok bajnoki rendszerében versenyeztünk, plusz két-három kupasorozatban is részt vettünk, valamint játszottunk rengeteg edzőmeccset, minőségi csapatok ellen, de akkor is azt éreztük, megálljuk a helyünket.

Az iskolák bajnokságában azért sokkal jobbak voltunk az ellenfeleink többségénél. De a számos edzőmeccs miatt nagyon sokat fejlődtünk. Játszottunk nagyobb klubok korosztályos csapataival is.

Mivel ez egy Leicester közeli intézmény, sokat meccseltünk a Leicester Cityvel, de a Nottingham Forest, a Notts County vagy a Cardiff City ellen is játszottunk. A Premier League topcsapatai ellen nehéz volt összehozni meccseket, az utánunk lévő korosztályoknak már sikerült.

– Tizenhét évesen viszonylag gyorsan fel kellett nőnöd?

– Igen. Azért nem teljesen, mert nem kényszerültem önálló életre, de mégiscsak nagyot léptem a felnőtté válás útján.

– Mivel lettél kint leginkább több?

– Sokkal érettebben jöttem haza. Ahogy mondtad, fel kellett nőni, sikerült. A gondolkodásmódom is változott: világos lett, hogy ha valamit csinálok, azt komolyan kell vegyem. Közben kinyílt számomra a világ, mert a glóbusz számos pontjáról érkeztek játékosok, Afrikából olyan srácok is, akiknek cipőjük sem volt, és annak is örültek, hogy étel kerül az asztalukra. Ilyenkor azért megtanulod értékelni mindazt, ami neked megadatott.

– Minden bizonnyal azt is értékelted, amit Kecskeméttől kaptál, mert amikor hazajöttél, az NB II helyett is a harmadosztályú nevelőklubodat választottad. Hazahúzott a szíved?

– Részben. Mert azért ha kellek annak a másodosztályú együttesnek, amelyikbe szívesen igazoltam volna, valószínűleg ott kötök ki. Más NB II-es ajánlat akadt, de ahelyett inkább úgy döntöttem, felépítem magam otthon, a családom körében, a KTE-ben pedig szeretettel vártak.

– Azért ha akkor, húszéves korodban, az NB III-ban futballozva azt mondja neked valaki, három év múlva svájci légiós leszel, túl egy nemzetközi kupaszereplésen, illetve válogatott kerettag, elhiszed?

– Nem valószínű. Nem akarom leszólni az NB III-at, de amikor ott futballozol, nem annyira a külföldi karrier vagy a válogatottság lebeg a szemed előtt. Ettől még az volt az álmom, bár elég távolinak tűnt… Az meg különösen hihetetlennek, hogy három év múltán eljuthatok eddig. A céljaim nem változtak, a motivációm megmaradt, de sok minden kellett azért ahhoz, hogy így történjen.

– Mi minden?

– Elsősorban munka. Az elengedhetetlen, ahogy a jó családi háttér, az ő támogatásuk szintén. Ahhoz azért, hogy kétszer egymás után feljussunk, szerencse is kellett, ahhoz is, hogy sérülés miatt bekerüljek a csapatba, de meg tudtam mutatni, hogy oda való vagyok. Éltem a szakmai stáb bizalmával.

– És mi kellett a Kecskemét szuperszonikus emelkedéséhez? Hogy az NB III után másodosztály, majd élvonal, ott ezüstérem és európai kupaszereplés legyen.

– Szerintem ezt az egész mesés utazást csak az értheti meg igazán, aki részt vett benne, de biztosan kellett a tulajdonosi háttér, az a biztonság, amit az nyújtott, kellett a szakmai stáb, a vezetőedzőtől a masszőrökig, és kellettek a játékosok, hogy abszolút egy hullámhosszra kerüljünk, barátokká váljunk. 

Forrás: FC Lausanne-Sport

– A legutóbbi szezonbeli visszaesésnek is meg tudod mondani az okát?

– Szerintem ez teljesen természetes folyamat, hogy nem mindig csak felfelé vezet az út, olykor lefelé is, és mi nagyon sokáig csak emelkedtünk, szinte hullámvölgy nélkül. Azon kellett dolgozni, hogy egy-két vereség után hamar tudjuk rendezni a sorokat, higgadtak maradjunk, nyugodtak, ne legyen miatta pánik. Mert az ritka, hogy a vereségek közben is megőrzöd az optimizmusod és a józan eszed, de Kecskeméten Szabó István vezetésével így történt. 

– Amikor jött a Lausanne, könnyen mondtál igent?

– Nem, de annál gyorsabban. Két nap alatt döntöttünk. Addig minden Kecskeméthez kötött, sok mindent kaptam a klubtól, ezért aztán nehéz volt elköszönni, és persze sok mindent kellett mérlegelni: fejlődhetek a váltással, lesz lehetőségem játszani? De akiknek kikértem a véleményét, mind azt mondták, vágjak bele. 

– Fél év után pedig elmondhatod, hogy megérte?

– Úgy érzem, igen. Nehéz most még értékelni, ahhoz rövid idő telt el. Ha a karriert nézem, fejlődtem, helytálltam egy magasabban jegyzett bajnokságban. Az, hogy a családtól, barátoktól távolra kerültem, megint csak okozott nehézséget, de ilyen az élsport, ezeket be kell vállalni a szakmai előrelépésért.

– Az időközben befutó MLS-érdeklődés már nem befolyásolt érdemben?

– Ha az jön előbb, biztos elgondolkodom rajta. De tényleg nem volt időm hezitálni, két szék között pedig nem akartam a pad alá esni. 

– A Kecskeméttel három belső védős játékrendszerben futballoztatok, a Lausanne-ban a két belső védő egyike vagy. Jelentett gondot az átállás?

– Könnyen ment szerencsére. Azért Szabó István érkezése előtt Kecskeméten is négyvédőztünk, de nagyon megszerettem a három belső védős felállást, úgy pláne, ahogy mi játszottuk Kecskeméten.

A négy védős rendszerben nőttem fel, azt játszottam többet, a KTE-vel aratott sikerek miatt azonban a három védős szisztémát érzem a szívemhez közelebbinek.

És a támadásokat is valamivel többet segíthetem úgy.

– Mi volt még nagyon más a Lausanne-ban?

– Az öltözői légkör. Arra felkészítettek, hogy kint öldöklő küzdelem folyik a csapatba kerülésért, ezért aztán nehezen alakulnak ki barátságok, de ennél a rideg profi környezetnél azért jobbra számítottam. persze lehet, hogy a kecskeméti öltöző volt annyira különleges, az életre szóló barátságokkal. 

– A célt mindenesetre elértétek, a Lausanne bennmaradt, de mik a tervek? A Manchester United kisebbségi tulajdonosa, az INEOS birtokolja a klubot. Ez egyszerre lehet jó, nagyon stabil a háttér, de rossz is, mert a fókusz most aligha rajtatok, sokkal inkább az angolokon van.

– Az első szezont töltöttük ismét az élvonalban, a célt teljesítettük. Erre lehet építeni, hogy mennyire, majd elválik. Az INEOS a Manchester United és a Nice tulajdonosa is egyben, azt azért érzem, hogy nem mi vagyunk a fókuszban. Érthetően persze.

– Akkor aligha találkoztál az alapító-tulajdonos Sir Jim Ratcliffe-el.

– Persze, hogy nem.

– Ha a Lausanne céljai egyelőre nem is ismertek, a tieid igen?

– Nem szeretek erről nyilvánosan beszélni, de annyit elmondhatok, szeretnék tartósan játszani a Lausanne-ban, egy-két olyan szezont futni, hogy még feljebb jussak.

Kiemelt kép: FC Lausanne-Sport