Az elitsorozatban még nem koronázták meg őket – Lattek, Ancelotti és Zidane csapata is kifogott az Atléticón

Az Atlético Madrid a hatvanas évek eleje óta európai hírű csapat, rendszeresen kiemelkedően szerepelt az európai kupasorozatokban, ám a legértékesebb serleget, a BEK/BL-trófeát soha nem tudta hazavinni. A Matracosok becenevű madridi gárda kilencszer jutott döntőbe rangos nemzetközi kupasorozatban (az Intertotó-kupát nem számítva ide), négyszer győztesen, ötször pedig vesztesen hagyta el a pályát. Európai Szuperkupa-finálét viszont még nem veszítettek, háromból hármat behúztak és egyszer Interkontinentális-kupát is nyertek.

Az idén 121 éves Atlético Madrid az 1958-1959-es szezonban mutatta meg magát először Európának – a nemzetközi hírnévhez a maga módján hozzájárult az 1949 és 1952 között a klubnál dolgozó Helenio Herrera is. Akkor a legrangosabb sorozat még Bajnokcsapatok Európa-kupája néven, azaz BEK-ként futott, az „újonc” pedig az elődöntőig menetelt, ahol megismételt mérkőzésen, Puskás Ferenc gólja döntötte el, hogy a városi ellenfél Real Madrid jut a fináléba.

1959 nyarán lett az a José Villalonga a csapat vezetőedzője, aki a Real Madriddal az előző években két-két BEK-trófeát és bajnoki címet szerzett. Az 1961-1962-es idényben jött az áttörés az Atlético számára: miközben néhány száz kilométerre, Lisszabonban Guttmann Béla felépítette a világ legjobb csapatát, a Benficát, a madridiak bejutottak a Kupagyőztesek Európa-kupájának (KEK) döntőjébe. Az elődöntőben ott volt még a Bene Ferenc és Göröcs János repítette Újpest, ám a lila-fehér párharcot a Fiorentina nyerte. A fináléban pedig 4–1-es összesítéssel simán győzött az olaszok ellen az Atléti.

A következő évben is legyőzte a hazai kupadöntőben a Realt az Atlético, újra indulhatott a KEK-ben és ismét a döntőig menetelt. Amíg az előző szezonban az angolai származású Jorge Mendonca és Joaquín Peiró is hat góllal zárt a sorozatban, az 1962-1963-es idényben gyengébben teljesített a támadósor, senki sem jutott három gól fölé, és ez a fináléban visszaütött. A Tottenham-legendának számító Bobby Smith és Jimmy Greaves alaposan megszórta a fináléban az Atlétit, 5–1 lett a vége. A spanyolok hatalmas védelmi hibák után kaptak gólokat.

Több mint tíz évet kellett várnia az Atlético Madridnak az újabb európai kupadöntőre, és közben el kellett költöznie a stadionjából is. Az Estadio Metropolitanót lerombolták, egyetemi blokkok és irodák épültek a helyére, a csapat a Manzanares-folyó partjára költözött a Vicente Calderón Stadionba.

A hetvenes évek eleje valódi sikerkorszak volt a klubnál, fantasztikus támadó középpályások (Luis Aragonés, Javier Irureta) és csatár (José Eulogio Gárate) játszott a Matracosoknál.

A csapat 1970-ben és 1973-ban is megnyerte a La Ligát, közte pedig 1972-ben a Spanyol Kupát. Az osztrák sikeredzőt, Max Merkelt az argentin Juan Carlos Lorenzo váltotta, akivel az 1973-1974-es BEK-kiírásban a fináléig jutott az Atlético.

Kelet-európai riválisok (Dinamo Bucuresti, Crvena zvezda) után a Celtic jött szembe az elődöntőben, a madridiak gólt sem kapva múlták felül a skótokat (összesítésben 2–0). A döntőig vezető út során nyolc mérkőzésen mindössze két gólt kapott a csapat. A fináléban a korszak gigászával, a leendő világbajnokokkal (Paul Breitner, Sepp Maier, Hans-Georg Schwarzenbeck, Uli Hoeness, Franz Beckenbauer, Gerd Müller) felálló Bayern Münchennel néztek farkasszemet, amelyet Udo Lattek irányított. Az első mérkőzésen óriási eredménynek számított a Heysel Stadionban elért döntetlen (1–1), két nappal később már nem kegyelmezett a Bayern, Hoeness és Müller duplájával simán győzött. Az Atlético Madrid a második vesztes nemzetközi kupadöntőjében is négy góllal kapott ki, egyik szebb volt, mint a másik.

Időközben aztán Luis Aragonés játékosból edző lett a klubnál, nem is akármilyen. 1977-ben bajnoki címet, 1985-ben pedig Spanyol Kupát (és spanyol Szuperkupát is) nyert a csapattal. A kupagyőzelem révén a következő szezonban ismét a KEK mezőnyében indultak el a piros-fehérek. A döntőben az 1974-es fináléhoz hasonlóan ismét Európa egyik legjobb csapatával találkoztak. Valerij Lobanovszkij 1982-ben tért vissza a Dinamo Kijev kispadára, taktikailag és fizikailag is brutálisan erős csapatot épített. Mi, magyarok is tapasztaltuk ezt, az 1986-es mexikói világbajnokságon a szovjet válogatott gerincét a kijevi játékosok adták – hat gólt lőttek nekünk a csoportmérkőzésen. Lobanovszkij párhuzamosan vezette a Dinamót és a nemzeti csapatot.

A meccsen meglepően nagy volt a csapatok közötti sebességbeli különbség. Az ukránok, köztük Oleg Blohin és Igor Belanov, azaz a sorozat társgólkirályai közül kettő virtuóz egyéni megoldásokat bemutatva futballozott, lehengerlő volt a játékuk. A második Dinamo-gól például kifejezetten szép (az alábbi videón 03:59-től). Az Atléti alig találta el a kaput, megérdemelt volt az ellenfél győzelme.

A kilencvenes évek vége aztán a klubnál a szerb vezetőedzőről, Radomir Anticsról szólt és újabb sikerekről. Jesús Gil klubelnök ügyködései miatt azonban a klub szétesett, és 66 évnyi első osztályú szereplés után kiesett a LaLigából. Egy gyors feljutás, majd egy újabb kiesés után elkezdett kapaszkodni az Atléti, ennek első jele volt az, hogy bejutottak a 2004-es Intertotó-kupa döntőjébe. A nem túl rangos sorozatban a furcsa lebonyolítás miatt három döntőt is rendeztek, az egyiket az Atlético Madrid játszotta a Villarreal ellen. A 2–2-es összesítés miatt szétlövés jött, ahol a Villarreal győzött. Bár ezt a sorozatot – épp azért is, mert nem a klasszikus lebonyolítási rend szerint rendezték meg – nem szoktuk számon tartani, tény, az ötödik nemzetközi kupadöntőjében negyedszer kapott ki a csapat.

2009-ben az UEFA-kupát Európa-ligára keresztelték, az Atlético pedig a következő idényben (2009-2010) erős csapatokat (Valencia, Liverpool) búcsúztatva a sorozat végéig menetelt. A Fulham elleni döntő nekünk, magyaroknak (is) nehezen feledhető, hiszen emberemlékezet óta először szerepelt magyar játékos – Gera Zoltán – európai kupafináléban. Az uruguayi Diego Forlán döntötte el a mérkőzést, az Atléti ínséges évek után végre hazavihetett egy jelentős trófeát. A Fulham gólját szerző Simon Daviesnek Gera adta a gólpasszt.

2011-ben aztán Diego Simeonét bízták meg az Atlético vezetésével, aki a kispadon töltött első hét évében ötször vezette nemzetközi kupasorozat fináléjába a spanyolokat.

A 2011-2012-es idényben a csapat valósággal átrobogott az Európa-liga mezőnyén. A nyolcaddöntőtől a döntőig rendezett nyolc mérkőzésen 19 gólt szereztek a Matracosok, amit az Athletic Bilbao elleni házidöntőben hárommal toldottak meg. A sorozat gólkirálya (Radamel Falcao, 12 gól) és asszisztkirálya (Diego, 7 gólpassz) is Atléti-futballista volt. A csapat játékstílusa ekkor már markánsan magán viselte Simeone kézjegyét, az önfeláldozó, rendkívül magas hatékonyságú, olykor mélyen visszahúzódó védekezés mellett csodálatos egyéni csatárteljesítmények jellemezték a madridiak futballját.

A 2013-2014-es idényre az argentin edző európai értelemben is nagy csapatot épített az Atlético Madridból, Falcao helyére például David Villa érkezett. A 100, illetve 104 gólt rúgó Real Madrid, Barcelona duót megelőzve Simeone bajnokságot nyert – elképesztő védekezéssel, a 38-ból 17 bajnoki mérkőzést kapott gól nélkül lehozva.

Ugyanebben a szezonban bejutott a klubbal a Bajnokok Ligája döntőjébe is – az egyenes kieséses szakaszban az AC Milant, a Barcelonát és a Chelsea-t búcsúztatva. 1974 után másodszor sikerült ez a klubnál.

A döntőben a városi rivális, a Carlo Ancelotti vezette Real Madrid állt az útjában. A piros-fehérek vezetést szereztek, foggal-körömmel védekeztek, ám a 93. percben jött Sergio Ramos, a hosszabbításban pedig az összeomlás, és 4–1-es vereség lett a vége. A kései Real-egyenlítés miatt ez az egyik legfájóbb emlék az Atléti-szurkolók számára.

A 2015-2016-os idényre az Atlético kölcsönvette a Milantól korábbi sztárjátékosát, Fernando Torrest, és megérkezett Filipe Luís is. Ekkorra már a Sociedadnál nevelkedett Antoine Griezmann is a fedélzeten volt, ismét bombaerős csapat formálódott. A bajnoki címről három ponttal maradt le az Atléti, a BL-ben pedig menetelt. A csoport megnyerése szinte ujjgyakorlat volt, a negyeddöntőben pedig Simeone visszavágott Luis Enriquének a bajnoki fiaskóért, 3–2-es összesítéssel léptek tovább a Barcelonával szemben. Ha ez nem lett volna elég, a másik spanyol edzőkirályt, Pep Guardiolát is két vállra fektette, miután az Atlético Madrid mindenki csodálatára idegenben lőtt góllal jobbnak bizonyult a Bayern Münchennél.

A fináléban újfent a Real Madriddal néztek farkasszemet a piros-fehérek, a királyiakat ekkor már Ancelotti egykori jobbkeze, Zinédine Zidane irányította. Ezúttal az Atléti egyenlített a végén Yannick Carrasco révén – előtte Griezmann tizenegyest hibázott –, a tizenegyes-párbajban azonban Juanfran rontott, a milánói San Siróban újabb trófeát engedett ki a kezéből a Simeone-csapat.

Az Atlético Madrid 2018-ban aztán némiképp visszavágott a Realnak a korábbi sérelmekért, hiszen az Európa-liga megnyerése után az európai Szuperkupa-döntőben 4–2-re nyert.

Az Atlético Madrid mérlege tehát eléggé vegyes a nemzetközi finálékban. A legrangosabb sorozatban lejátszott döntőiből (BEK/BL) egyet sem tudott megnyerni (1974, 2014, 2016), az Európa-ligában viszont egyszer sem hibázott (2010, 2012, 2018), a már nem létező KEK-ben pedig van egy győztes (1962) és két vesztes (1963, 1986) fináléja. És hiába nyerte meg mindhárom európai Szuperkupa-döntőjét (2010, 2012, 2018), ezek nem kupasorozatok, nem számítanak olyan értékűnek, mint a korábban felsorolt döntőbe jutások. És ugyanez a helyzet az egy Intertotó-kupa-döntővel is, igaz, azt el is veszítették a madridiak.

Azt viszont ne feledjük, hogy van egy trófeája az Atléticónak egy kontinenseken átívelő megméretésből is, 1974-ben ugyanis, miután az ellenük a BEK-döntőt megnyerő Bayern München lemondta a részvételt, ők mérkőzhettek meg a Világkupáért a dél-amerikai kontinens legrangosabb sorozatát megnyerő Independientével. (Az akkoriban Magyarországon Világkupaként emlegetett mérkőzés hivatalosan Interkontinentális-kupa néven futott, manapság pedig klubvilágbajnokságként emlegetjük.) Az első mérkőzést Argentínában elveszítette az Aragonés-gárda, ám a visszavágón Javier Irureta és az argentin Rubén Ayala góljával 2–0-ra nyert, így ünnepelhetett.

Kiemelt fotó: Colorsport/REX