„Benne bíztunk, nem Istenben” – dokumentumfilm készült René Higuitáról

„Nem vagyok szent”

– szögezi le kijózanító őszinteséggel a róla szóló dokumentumfilm első perceiben a főszereplő, René Higuita, miközben egy II. János Pál pápával közös fotót tart a kezében. Ugyanakkor, aki valaha látta futballozni, biztosan sohasem felejti el. Hosszú, göndör fekete haja, bajusza és csibészes tekintete épp úgy az ismertetőjegyévé vált a rohanó évek, évtizedek alatt, mint szabados játékstílusa. A gólszerzés ambíciójával megáldott latin-amerikai portások egyik megtestesítője, Jorge Campos, José Luis Chilavert és Rogério Ceni méltó pályatársa, sokakkal ellentétben nem úgy gondolt magára és a pályán betöltött szerepére, mint az utolsó mentsvárra, épp ellenkezőleg: a leghátsó támadójátékosként definiálta magát. Már fiatalon feltűnt neki, hogy az általa rajongott hálóőrök is csak a kapu előtt repkedve fenomenálisak, de amint elhagyják a tizenhatost jelentő komfortzónát, az egyetlen céljuk az, hogy a labdát valahogy kibombázzák a rájuk rontó támadók elől. Persze, ahogyan a legtöbb gyereknek, neki sem az volt a fő célja kezdetben, hogy sistergős lövések elé vesse magát egész életében, sokkal inkább az, hogy cselezzen, gólt szerezzen és így nyerjen.

Az „El Loco-nak”, vagyis az Őrültnek elkeresztelt egykori kapuvédő Medellínben látta meg a napvilágot, de jelentős hendikeppel indult, miután édesapja elhagyta őket, édesanyja pedig gyermekkorában elhunyt. A kis Renét így a nagymamája nevelte és próbálta megóvni az átlagos kolumbiai fiatalokat fenyegető veszélyektől, úgy mint a különböző bandák, a kábítószerek és a bűn csábításától.

Erre kiváló alkalmat teremtett a sport, a futball, amelyre mindenki odafigyelt a jelentős morális és gazdasági nehézségekkel küzdő országban, annak ellenére, hogy a válogatott nem számított kiemelkedő erőnek még a dél-amerikai kontinensen sem.

Higuita hamar elkerült az ország egyik legismertebb csapatához, a bogotái Millonarioshoz, ahol 1985-ben egy szerencsés véletlennek köszönhetően debütált (az első számú kapus piros lapja miatt egy bajnokin gyakorlatilag a büféből rohant a pályára), de olyan meggyőző teljesítményt nyújtott, hogy a szezon hátralévő részére kirobbanthatatlanná vált a gólvonalról. A „milliomosoktól” hamar hazatért, mert a medellíni óriás, az akkoriban a kokainbáró, Pablo Escobar játékszerének tartott Atlético Nacional hívta és itt bontakozott ki igazából.

Noha 175 centiméteres magassága miatt sokan megkérdőjelezték az alkalmasságát, Higuita az erényeit próbálta fejleszteni. Ruganyos volt, ami a felugrásoknál és a vetődéseknél is nagy hasznára vált, valamint azzal, hogy ifiként még mezőnyjátékos volt, kiválóan ismerte a csatárok gondolkodását, így gyakran megelőzte őket gondolatban egy-egy helyzet kialakulásakor. Mindez az akkoriban ritkaságszáma menő labdabiztossággal párosult, amivel arra bátorította az edzőit, hogy a jól megszokott söprögető posztját is vele oldják meg, támadásban plusz egy embert nyerve ezzel. Kifejezetten egyedülállónak számított, hogy az összjátékokban is erős volt, így a labdakihozataloknál is hasznát vették a csapatai, és gyakran a felezővonalnál, vagy akár azon túl is felbukkant egy-egy kényszerítő vagy kontratámadás erejéig. 

„Ha nem vettem részt a játékban, úgy éreztem, nem is vagyok a pályán”

– mondta szokatlan stílusáról a filmben.

1989-ben elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az Atlético Nacional megnyerte a Libertadores-kupát (Fotó: Getty Images)

A zöld-fehéreknél töltött évek hazája ismert és elismert kapusává, sőt valóságos futballhéroszává tették, különösen azok után, hogy 1989-ben első kolumbiai csapatként a medellíniek megnyerték a Libertadores-kupát. A paraguayi Olimpia Asunción elleni döntő első felvonásán idegenben 2–0-s vereséget szenvedtek, majd a bogotái visszavágón ugyanilyen arányban nyertek, hogy aztán tizenegyesekkel elhódítsák a trófeát. Hősünk nem kevesebbet tett a sikerért, minthogy négy(!) lövést is hárított a szétlövés során, egyet pedig maga értékesített kritikus helyzetben, meccsben tartva ezzel a csapatát. Európában és ezzel együtt világszerte azonban nem ez, hanem az 1990-es világbajnokság tette ismertté, ahová huszonnyolc évvel a legutóbbi részvétel után jutott ki az ország labdarúgócsapata – nem kevés boldogságot okozva ezzel a sikerekre és a napi gondok feledésére kiéhezett nép számára.

Kolumbia megítélését jól mutatja ugyanis, hogy az első, Egyesült Arab Emirátusok elleni mérkőzést megelőzően, Francisco Maturana szövetségi kapitányt nem a mérkőzésről, hanem a kábítószerekről kérdezték az újságírók a hivatalos sajtótájékoztatón...

A „Los Cafeteros” (a Kávékészítők, ez a válogatott beceneve) az olaszországi tornán nem vallott szégyent, sőt. A már említett arab csapatot 2–0-ra legyőzte, majd 1–0-ra kikapott Jugoszláviától, hogy a döntést a későbbi győztes NSZK elleni mérkőzésre halassza. Bár Kolumbia remekül játszott és rengeteg helyzetet kialakított, majdnem ráfázott, ugyanis egy 89. percben kapott góllal kiesésre állt, ám a hosszabbításban Freddy Rincón betalált, és továbbjuttatta ezzel a csapatát a csoportkörből. A nyolcaddöntőben aztán Kamerun következett, amely a világbajnokság első szakaszában még a címvédő Argentínát is legyőzte, ám ezzel együtt a többség azért nem őket tartotta esélyesnek. A rendes játékidő nem hozott gólt, majd a hosszabbításban az afrikai együttes két gólt is szerzett, amire csak egy válasz érkezett, ráadásul a második előtt az akkor is a saját térfele közepén cselezgető Higuita veszített labdát, így Roger Millának csak az üres kapuba kellett passzolnia. Noha kristálytisztán kivehető a kapus felelőssége (felelőtlensége), a csapatból senki sem bírálta a bohém egyest, mert a jelenléte és az addigi teljesítménye annyira sokat jelentett a válogatott számára. A mérkőzést követően ráadásul szinte minden alkalommal szembenézett a hibájával, egyben el is ismerve azt, ami csak még inkább növelte a szurkolók elkötelezettségét az irányában.

Higuita hiába loholt Roger Milla után, Kamerun hazaküldte Kolumbiát az 1990-es világbajnokságról (Fotó: Getty Images)

Az extravagáns, kapusoktól egészen szokatlan eszközökkel élő játékos hatása ezzel együtt felbecsülhetetlen volt. Akkoriban a labdarúgás nagyon szaggatottá és unalmassá vált, mert a hazaadást megfoghatták a kapusok, amivel a csapatok rendszerint éltek is a kockázatkerülés miatt, emiatt viszont sok mérkőzés nézhetetlenné vált a rengeteg holtidő miatt. Látva Higuita képességeit, a FIFA nem sokkal később eltörölte ezt a szabályt, amivel gyorsabbá vált a játék és a kapusképzés is alapjaiban változott meg.

Ami 1990-ben extrának számított egy kapustól, napjainkban már alapkövetelmény: a hálóőröknek is részt kell venniük az összjátékban, pontosan kell passzolniuk, nem elég, ha jók a reflexeik és kézzel hatékonyak. Az egykori 68-szoros válogatott labdarúgó kimondottan büszkén meséli, hogy ez a Higuita-szabály és tulajdonképpen ebben nincs is semmi túlzás.

A film részletesen kitér az egykori közönség-kedvenc karrierjének mélypontjára is: 1993-ban hét hónapot töltött börtönben, mert „gazdasági haszonra tett szert egy emberrablási ügyben”. Az addigra már nyíltan a barátjának elismert Escobar egyik riválisa, Carlos Molina 13 éves lányát a megfelelő váltságdíj ellenében maga Higuita hozta el az emberrablók harminc napig tartó fogságából, miután közvetítőként őt bízták meg ezzel az alvilág urai, majd ezért a szívességért – vonakodva ugyan, de – pénzt fogadott el. A barátai, az ismerősei, a családtagjai megdöbbenve álltak a jóhiszemű és mindig segítőkész René rabosítása előtt, és miután a nemzeti csapat története legfényesebb győzelmével, egy Buenos Aires-i 5–0-s kiütéssel kvalifikálta magát az 1994-es világbajnokságra, a játékostársak is nyíltan korteskedtek a szabadon bocsátásáért. A börtönben megfelelő edzések és táplálkozás híján olyannyira visszaesett a formája, hogy nem tudott bekerülni az egyesült államokbeli tornára készülő csapat keretébe, de ahogyan az kiderül, annak ellenére, hogy nem tarthatott a többiekkel, mindvégig a csapat teljes értékű tagjának tekintették ők Carlos Valderramáék. Kolumbia meglepetésre a csoportból nem jutott tovább, mi több, ez a torna talán leginkább arról marad emlékezetes, hogy a házigazda Egyesült Államok ellen a saját kapujába betaláló védőt, Andrés Escobart a torna után nem sokkal fejbe lőtték egy medellíni szórakozóhelyen.

Az idő múlik, de a fizimiska nem változik (Fotó: AP)

Később Higuita újra olyan formába lendült, amivel visszaverekedte magát a nemzeti együttesbe, de már csak barátságos mérkőzéseken szerepelt. Azonban tett arról, hogy így is nyomot hagyjon a labdarúgásban, ugyanis egy Anglia elleni találkozón egy kapuja felé tartó lecsúszott felívelést felugorva, a háta mögött páros lábbal rúgott ki a gólvonal környékéről, megteremtve ezzel a skorpiórúgás intézményét. Elmondása szerint a mozdulathoz egy reklámfilm-forgatáson nyerte az inspirációt, amikor gyerekekkel focizott. Természetesen edzéseken a saját és a csapattársai szórakoztatására néha bevetette, de mindenkit megdöbbentett, hogy a labdarúgás szentélyében a londoni Wembley Stadionban egy éles mérkőzésen is megcsinálta.

Ha valaki csak ezt az egy dolgot látta a kapus számos emlékezetes megoldása közül, az is tudhatta, hogy René Higuita nem volt egy átlagos, normakövető sportoló.

Egy egyéniség volt, aki úgy játszott mindig is, ahogyan élt: őszintén, szórakozva és szórakoztatva. A Netflix bő másfél órás dokumentumfilmje családtagok, volt csapattársak és helyi újságírók segítségével próbálja bemutatni a máig töretlen népszerűségű kapus mögött rejlő embert, aki akárcsak a pályán, úgy a magánéletben is megbocsátást nyert minden kisebb vagy nagyobb hibája után is.

Kiemelt kép: Netflix