Egri-Erbsteinék olyan csapatot építettek, amilyet még nem látott Olaszország

Il Toro, vagyis a Bikák (szó szerinti fordításban, bika), ez a beceneve a Torino FC-nek – az állat a város szimbóluma is. Mivel utoljára 1976-ban volt bajnok, kevesen tudják, hogy a Serie A-ban az egyik legsikeresebb klubja: holtversenyben a Bolognával és a Pro Vercellivel a negyedik legtöbb bajnoki címe van, hétszer nyert aranyérmet, mellette öt Olasz Kupát is a vitrinbe tett. A köztudatban mégis a legtragikusabb sorsú olasz klubként él a Torino, melynek fejlődési ívét meghatározta egy 1949-es repülőgép-szerencsétlenség.

Olaszország legidősebb futballklubja, a Football & Cricket Club 1887-ben jött létre Torinóban. 12 évvel később több helyi futballcsapat, kiegészülve a genovai futball és krikettklubbal életre hívta az első olasz labdarúgóligát. A torinói klubok közül kettő, néhány Juventus-szakadárral 1906-ban alapította meg a Foot-Ball Club Torinót a jónevű svájci vállalkozó, Alfred Dick vezetésével. A bordó mezszínt vagy Dick kedvenc svájci csapata, a Servette FC ihlette vagy a nemesi eredet miatt választották az alapítók, erről nincs pontos információ.

Az első világháborúban több játékosát elveszítette a csapat. Az 1920-as években alighanem rekordot döntött a Toro: négy testvér egyszerre volt a pályán egy 1924-es Brescia elleni meccsen: Pietro, Cesare, Dario és Edmondo Martin is játszott.

A Torino 1927-ben nyerte első bajnoki címét – Balasits Mihállyal a csapatban –, de bundagyanú miatt vissza kellett adni az aranyérmeket.

Schöffer Imre volt akkor a Toro vezetőedzője, akinek a nevét máig nagy becsben őrzi a klub. A következő évben már legálisan is a Torino vehette át a bajnoki trófeát, az osztrák Tony Cargnelli vezetésével. Julio Libonatti – az első (argentin) idegenlégiós a csapatban – és Adolfo Baloncieri 66 gólt szereztek, a Torino összesen 111-et. A bajnoki győzelmet az elnök, Enrico Marone Cinzano által tervezett 15 000 férőhelyes Stadio Filadelfiában ünnepelte a csapat.

A klub első bajnokcsapata (Forrás: torinofc.it)

Egykor Mussolini-stadion volt a Stadio Olimpico

Kezdetben a Stadio Velodrome Umbertóban, majd a Stadio Filadelfiában játszotta hazai mérkőzéseit a Toro. Utóbbiban fickándoztak a Grande Torino játékosai is. Az 1933-ban felavatott Stadio Olimpicót Benito Mussoliniről nevezték el eredetileg, itt rendezték be a torinói autómuzemot is. Később a világhírű Vittorio Pozzo nevét kapta a létesítmény, 2016-ban pedig a nagy generáció előtti tisztelgésként Stadio Olimpico Grande Torinóra változtatták a nevét. Az 1960-as évektől 1990-ig a Torino és a Juventus itt játszotta a meccseit. Majd a Zebrák és a Torino is átköltözött a Delle Alpiba, a Juve 2011-ben pedig a Juventus (2017-től Allianz) Stadiumba. A Torino FC ma a Stadio Olimpico Grande Torinóban vívja a hazai mérkőzéseit.

A Torino az utánpótlásképzést is nagyon korán komolyan vette: a nagynevű torinói edző, Baloncieri tiszteletére Balon-fiúknak nevezték az akadémistákat, akik közül többen szép pályát futottak be. A torinói középpályán például Federico Allasio, Cesare Gallea vagy Giacinto Ellena is magas szintű teljesítményt nyújtott.

A Grande Torino felemelkedése

Marone Cinzano lemondása után visszaesett a csapat, 1935-ig nem ért el dobogós helyezést. Eközben a nagy rivális Juventus sorozatban nyerte a bajnoki címeket, az 1930-as években összesen hetet. Aztán megérkezett a klubhoz a magyar menedzser, Egri-Erbstein Ernő és 1939-ben Ferruccio Novo, a klub új elnöke. A zsidó származású Erbstein megmenekült a magyarországi deportálások elől és 1946-ban tért vissza Torinóba. Lépésről lépésre olyan csapatot építettek Novóval, amelyet addig még nem láttak Olaszországban.

A bőrgyárat működtető Novo potens, hozzáértő emberekkel vette körül magát és stabilizálta a klub pénzügyi helyzetét. A csapat élére olyan edzőket talált, akik korábban bajnokok lettek a klubbal, keresett egy kipróbált ügyvezetőt, az utánpótlásképzést pedig egy időre az angol Leslie Lievesley-re bízta. A profi körülményeket látva Egri-Erbstein Ernő is lelkesen csatlakozott technikai vezetőként. Novo nem csak a 18 éves tehetséget, Franco Ossolát szerezte meg aprópénzért, de a Juve játékosaiért is a zsebébe nyúlt akkor, amikor mások keveset költöttek az olasz fociban.

A Torino áttért a 3–2–2–3-as WM-rendszerre, a taktikai újítás pedig bejött, később az olasz válogatott szövetségi kapitánya, Pozzo is erre építette a nemzeti együttes játékát. A Grande Torino alapja akkor állt össze, amikor az addigi rivális Veneziától megérkezett a két zseni, Ezio Loik és Valentino Mazzola. Velük a támadósorban (Loik középpályás volt) szinte megállíthatatlan lett a csapat, a Grande Torino 1943 és 1949 között öt bajnoki címet szerzett. A klubot nem csak Olaszország, de a világ egyik legjobb csapataként emlegették. Nem volt ritka a kilenc-tíz gólos győzelem a meccsein. Az 1942–1943-as idényben veretlenül nyert kupát, 20–0-s gólkülönbséggel.

Az 1947–1948-as szezonban veretlenségi (21 mérkőzés) és pontrekordot (65) döntött, a szerzett és kapott gólokat nézve (125–33) is övé lett az új csúcs.

Az 1947. május 11-i olasz–magyar meccsen Pozzo válogatottjába tíz kezdőjátékost is a Toro adott – ez is rekord, azóta sem döntötték meg. 1945 és 1949 között a Torinónak általában öt-nyolc játékosa kezdett a nemzeti csapat meccsein.

A Superga-tragédia

Amikor 1949. május 4-én egy Benfica-játékos búcsúmeccséről Lisszabonból hazafelé tartott a csapat, az Alpok déli lábán megbújó Torino környékét sűrű köd takarta, esett az eső. A rettenetes látási viszonyok közepette a repülőgépet vezető pilóta nem vette észre, hogy alacsonyan repül, és a gép 17 óra után pár perccel nekicsapódott a Torino melletti Superga-dombon álló katedrálisnak. A 31 utas közül mindenki meghalt, az újságírók, vezetők mellett 18 labdarúgó. Egri-Erbstein és Lievesley is a gépen volt. Pozzónak kellett azonosítania volt játékosai, stábtagjai holttestét…

Superga – az olasz és az egyetemes labdarúgás egyik legnagyobb tragédiája (Forrás: torinofc.it)

Három játékosnak óriási szerencséje volt: a második számú kapu, Renato Gandolfi, a térdsérüléssel küzdő Sauro Toma, valamint Luigi Giuliano, a csapat egyik fiatal játékosa otthon maradt.

Novo elnök súlyos tüdőgyulladás miatt nem szállt fel a gépre, a híres kommentátor, Nicolo Carosio pedig fia bérmálkozása miatt hagyta ki az utazást. A tragédia áldozatainak torinói temetésén résztvevők számát fél- és egymillió fő közé becsülték. A Superga-bazilika hátsó fala ma is zarándokhelynek számít a szurkolók körében.

A Superga-bazilika hátsó fala emlékhely (Fotó: a szerző felvétele)

Az olasz szövetség posztumusz a Torinónak adta a szezon bajnoki címét, az utolsó négy fordulóban minden klub az ifjúsági csapataival állt ki ellenük. Az összes meccsét megnyerte a Torino FC. Az olasz válogatott a tragédia után inkább hajóval kelt útra az 1950-es brazíliai világbajnokságra.

1949 májusában az áldozatok családtagjai megsegítésére szerveztek egy mérkőzést, ahol Torino Symbol néven összeállt egy kvázi világválogatott, a pályán Alfredo di Stefano mellett az Inter sztárja, Nyers István is ott volt. A River Plate ellen 2–2 lett a végeredmény.

A Torino FC a tragédia után soha többé nem játszott azon a színvonalon, ahogy a Grande Torino.

Süllyedés, majd újabb sorscsapás

Az 1950-es években zuhanni kezdett a klub ázsiója, a lelátó viszont pezsgett: létrejött Olaszország első szervezett szurkolói csoportja, a Gruppo Sostenitori Granata. A klub története során először kiesett a Serie B-be (1960). Az apátiából a zseniális Nereo Rocco és taktikai találmánya, a catenaccio ráncigálta ki a csapatot. Az elnök, Orfeo Pianelli átigazolta az utóbb La Farfalla Granatának (bordó pillangó) keresztelt Luigi „Gigi” Meronit. Ikonikus játékossá vált Torinóban, elsősorban kiismerhetetlen cselei miatt Olaszország legjobb szélsőjének tartották az 1960-as évek második felében. Az 1965-ös bronzérem, valamint a Vásárvárosok-kupája elődöntője (ahol az 1860 München állította meg a csapatot) újra reményt adott a szurkolóknak, de mintha csak Superga tragédiája ismétlődött volna.

Meronit 1967-ben elütötte egy autó. A kocsit egy óriási Torino-drukker vezette, Attilio Romero. A játékos belehalt a sérüléseibe. A sors érdekessége, hogy Romero 33 évvel később a Torino FC elnöke lett.

Az isteni Pulici

Az 1970-es évek is jól indult a Torino számára, 1971-ben kupát nyert, feltornázta magát a tabellán az első három csapat közé, és az 1975–1976-os szezonban, végtelenül izgalmas hajrában bajnoki listavezető lett – a városi rivális Juventust előzve. Az utolsó fordulóra egypontos Torino-előnnyel fordultak a csapatok, ám hiába játszott csak döntetlent hazai pályán a Toro, a Juve kikapott Perugiában. A menetelés egyik kulcsfigurája Paolo Pulici volt, a klub valaha élt legeredményesebb góllövője, aki 431 mérkőzésen 170 gólt szerzett. Az ünneplést követően újabb tragédia rázta meg a klubot: az egy évvel korábban visszavonult klublegenda, Giorgio Ferrini agyvérzés következtében meghalt.

A következő évek a városi versenyfutásról szóltak Olaszországban, de a Torino mindig a Juventus mögött végzett, 1980 és 1982 között valamennyi kiírásban kupadöntőt játszott, ahol rendre kikapott. Történetük során nyolc kupadöntőt veszített el, és ötöt nyert meg. Ezután lassú hanyatlás kezdődött a klubnál, amely utoljára az 1984–1985-ös szezonban került közel a scudettóhoz, de második lett. Azóta hazai környezetben a kupagyőzelem volt az egyetlen vigasza (1993), illetve a Szuperkupa-győzelem ugyanabban az évben.

Az 1990-es évek elején ismét volt ok az örömre, az 1991–92-es idényben az UEFA-kupában az elődöntőben a Real Madridot is legyőzte a Walter Casagrandét, Gianluigi Lentinit és Vincenzo Scifót soraiban tudó Toro.

A döntőben az Ajax idegenben szerzett gólokkal kerekedett felül (2–2), úgy, hogy a visszavágón (0–0) a 90. percben a Torino harmadszor is a kapufát találta el.

A torinói szurkolók mindig hűségesek maradtak a Toróhoz

Pénzügyi gondoktól sújtva a Torino az 1994-es KEK-negyeddöntő után két évvel – története során harmadszor is – kiesett a Serie A-ból, és egészen 1999-ig vissza sem jutott. Ekkor kezdődött a klub legsötétebb időszaka. 2005-ben a Torino FC csődöt jelentett, Pierluigi Marengo által képviselt üzletemberek köre adta össze a Serie B-s induláshoz szükséges tőkét. A háttérben pénzügyi mutatványokra és szerencsére volt szükség. A bajnokság kezdete előtte egy héttel derült ki, hogy biztosan el tud indulni a klub, ennyi idő maradt csapatot építeni. Tíz játékost igazoltak, volt, akit egy perccel az átigazolási időszak lejárta előtt…

A következő évben a csapat feljutott a Serie A-ba, és 2012 óta nem esett ki. Sőt, a 2014–2015-ös idényben újra európai kupameccseket játszhatott, az Európa-ligában a nyolcaddöntőbe jutott. Abban az évben a Serie A gólkirálya is bordómezes volt, Ciro Immobilénak hívják. A klub hosszú idő után három válogatottat is adott a nemzeti csapatnak, Immobile, Alessio Cerci és Matteo Darmian személyében.

A klub büszke lehet az utánpótlásnevelésére, a Primavera-csapat az 1962 és 2017 között szervezett Campionato Nazionale Primaverában a legtöbb bajnoki címmel (kilenc) rendelkezik.

Érdekesség, hogy a FIAT főhadiszállásnak számító Torinót korábban az olasz autógyártó támogatta, 2013 óta pedig egy másik óriási gigavállalat, a Suzuki a szponzor, melynek a városban működik az olaszországi leányvállalata.

Borítókép: torinofc.it