Egy vasutascsapatból halászta ki a francia futball csillagát Zsigmond Vilmos

A közelmúltban közreadtuk Larbi Benbarek, az egyik legkiemelkedőbb marokkói-francia futballista portréját. A cikkben említést tettünk róla, hogy egy magyar edző, Zsigmond Vilmos fedezte fel a világnak a futballistát. Természetesen nem az a Zsigmond Vilmos, aki többünknek elsőre beugrik, hanem az édesapja.

A Zsigmond Vilmos név sok magyarnak ismerős, a Harmadik típusú találkozások Oscar-díjas operatőre az 1956-os forradalom után – 26 évesen, friss diplomásként – menekült el Magyarországról, és az Egyesült Államokban telepedett le, Hollywoodban alkotott maradandót operatőrként. Kevéssé ismert tény, hogy az édesapja, idősebb Zsigmond Vilmos futballista, majd edző volt, öt országban is megfordult.

Az apa bővebb, német nyelvű életrajzát az FC Winterthur történetét feldolgozó „FC Winterthur 1896-2021: 125 Jahre Schützenwiese” című könyvben találjuk meg. Ennek a szerzője, Kai Jerzö, svájci író és illusztrátor Zsigmond francia nyelvű önéletrajzából merített egy fejezetet.

Zsigmond Vilmos József Szegeden született 1900-ban evangélikus családba, ekkor még a híres dóm sem állt az alföldi városban. Az édesanyja osztrák származású volt, az apja, Zsigmond Vilmos mozdonyvezetőként dolgozott. Hét testvére közül egyedül Paulina Ilona élte meg az idős kort.

Az utcán, a grundokon tanult meg focizni, kapus lett. Szegeden járt iskolába, aztán rövid időre Resicabányára került, ipari tanonc volt a gépgyárban. A helyi futballcsapat gyorsan lecsapott rá, marasztalták, ám a szülei visszahívták Szegedre, hogy ott fejezze be a tanulmányait. A Szeged FC játékosa volt, többször meghívták a dél-magyarországi területi válogatottba.

A biztos kereset reményében – Magyarországon ekkor még nem tettek különbséget profik és amatőrök között hivatalosan, ám egyfajta álamatőrség uralkodott, hiszen sokakat titokban fizettek vagy különböző bújtatott juttatásokat kaptak – mindenképp külföldre vágyott, csakúgy, mint a magyar játékosok tömegei. Egy 1940-ben a Délmagyarországnak adott interjúban bevallja, az iskolái elvégzése után annyira szegény volt, hogy bár a Ferencváros szerződtette volna, nem tudta megoldani a budapesti megélhetését. Még úgy sem sikerült mindez, hogy Bródy Sándor, a fővárosi klub akkori játékos-edzője (azaz inkább talán rangidős futballistája, hiszen a mai értelemben vett edzők akkoriban még nem dolgoztak a csapatok mellett) elkísérte néhány üzembe, hogy a képesítésének megfelelő civil munkát találjanak neki. Nem merte bevallani a zöld-fehéreknek, hogy ezt az átmeneti időszakot sem tudja finanszírozni, így a nagy vágya nem teljesülhetett, nem lett az FTC kapusa... Nem sokkal később aztán futballozott és dolgozott is Budapesten, 1920 és 1922 között a KAOE, azaz a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesülete játékosa volt, itt már némi pénzt is keresett a focival és mellette – többek között – az Olasz-Magyar Banknál is vállalt munkát.

Végül a brnói Makkabi ajánlott neki szerződést 1922-ben, és a morvaországi városban ismerkedett meg későbbi feleségével, a szerb származású Bozsenával. Ha igaz, amit az egyik 1937 augusztusi számában a Délmagyarország ír, ő volt az első szegedi labdarúgó, aki profinak állt külföldön.

A Winterthur 1934-1935-ös utánpótláscsapatának fotóján a bal szélen látható Zsigmond Vilmos (Forrás: researchgate.net)

Csehszlovák sikerek magyar játékosokkal

Mint írja, Közép-Európa első profi klubja, a Makkabi Brno nem is játszott a csehszlovák bajnokságban, csak barátságos és nemzetközi mérkőzései voltak. A klubot a zsidó származású, gazdag helyi textilgyárosok pénzelték. Két év alatt több mint 40 magyar játékost szerződtettek, a tartalékcsapatot is honfitársainkkal töltötték fel. Zsigmond előtt néhány hónappal került a klubhoz a nála tíz évvel idősebb válogatott hátvéd, Feldmann Gyula, játékos-edzőnek. Aztán 1923-ban további válogatott futballisták igazoltak Brnóba, Weisz Árpád, Hirzer Ferenc, Hajós Árpád vagy éppen Obitz Gábor. Voltak közöttük zsidók (Feldmann, Weisz) és keresztények (Zsigmond, Hirzer, Hajós, Obitz) egyaránt. A nemzetközi turnékon klasszis csapatokkal játszottak, és győzelmet arattak például a Real Madrid és a Juventus ellen is (természetesen ezek a klubok akkoriban még nem emelkedtek ki annyira a nemzetközi mezőnyből, mint a későbbiek során). Hogy tartsa a lépést az európai elittel, a Makkabi egyre kevésbé figyelt oda az identitása megtartására, egyre több nem zsidó labdarúgót igazolt. Ezt azonban a csehszlovák szövetség zsidó alszövetsége nem nézte jó szemmel, a klub pedig – az éleződő konfliktust elkerülendő – kénytelen volt a nem zsidó futballistáit elküldeni, ám velük együtt – szolidaritásból – mentek zsidók is, például ekkor hagyta el a várost Feldmann Gyula. A Makkabi fénykora ezzel le is zárult.

Zsigmondnak minden vágya volt, hogy hazatérjen. „Az volt az egyetlen kívánságom, hogy hadd térjek haza. De hogyan? Brünnben mindannyian csak arra vártunk, hogy egy magyar klub ajánlatot tegyen nekünk. Osztrák, olasz, cseh klubok azonnal megkerestek bennünket, amikor kiderült, hogy nem kellünk Brnóban, Magyarországról viszont senki sem keresett bennünket. Sajnos csak külföldi ajánlatok közül tudtunk választani” – írta a visszaemlékezésében.

Végül a Blue Star Brnóhoz, majd a prágai Deutscher FC-hez (DFC) igazolt, ahol cseh, magyar, osztrák és angol labdarúgókkal futballozott együtt. Nagyszerű csapatot alkottak, sorra verték meg a bécsi, prágai, zágrábi csapatokat, legyőzték a jugoszláv válogatottat és a Barcelonát is.

A DFC-vel Reggio Emiliában is játszottak, és a helyi AC Reggiana vezetőinek annyira megtetszett Zsigmond játéka, hogy ajánlatot tettek neki: játékos-edzőként számítottak volna rá.

„Gyakran elgondolkodtam azon, hogy képes leszek-e megfelelően betölteni a szerepemet. Még ma is nagyon nehéz egyszerre játszani és edzőként irányítani. Az edzőnek mindig jól kell szerepelnie, a helyes irányt kell mutatnia a gyepen és a magánéletben is. Nevelnie kell a tanítványait, a lehető legjobbat kell beléjük nevelnie, sportszerűségre kell tanítani őket. Az edző nem engedheti meg magának, hogy játékosként kudarcot valljon” – írta az önéletrajzában.

Végül mégis elvállalta a munkát, és hamar meg kellett ismerkednie az olasz virtussal. „Akkoriban még egyáltalán nem ismertem az olasz sportszellemet, annak felháborító megnyilvánulásai teljesen ismeretlenek voltak számomra. Egy-egy vesztes meccs miatt a város több napig gyászba borult. Amikor győztünk, a lelkesedés, az öröm és az ujjongás határtalan volt.” Zsigmond is elszántan játszott, a Ferrara elleni mérkőzésen például egy óriási mentés közben ütközött az ellenfél támadójával, és eltört az orra. Végig a pályán maradt, majd kórházba szállították és megműtötték. Bár az orvos óvta ettől, ám ő idő előtt visszatért a kapuba, s az egyik edzésen egy védés közben a kapufáról visszapattanó labda újra kárt tett az orrában, amit többé orvosi segítséggel sem lehetett kiegyenesíteni.

A sors különös fintora, hogy a klub épp aznapra időzítette a visszatérését ünneplő bankettet, úgyhogy miközben több száz szurkoló éljenezte, neki erős fájdalmai voltak. Mégis élete legboldogabb napjaként tekint vissza erre.

Igaz, hogy a csapat épp eladta a legjobb játékosait, Zsigmond megtalálta az összhangot az ekkoriban igazolt sok fiatal futballistával is. A profi edzésmunkának köszönhetően a Reggiana megnyerte az akkor a másodosztálynak számító Prima Divizione C csoportját, így feljutott az első osztályba, ahol az A-csoportba nyert besorolást. (Ezekben a szezonokban az élvonal Divisione Nazionale néven futott és még nem egy ligába tömörítette a csapatokat, hanem két csoportban zajlottak a küzdelmek.)

A magasabb osztályra azonban már nem vele készült a csapat, hiszen az olasz szövetségnek az erősödő fasiszta nézetekhez igazodó döntése jelentősen korlátozta a légiósok szerepeltetését az első osztályban, az 1927-1928-as, átmeneti szezonban még két légiós lehetett egy-egy csapat keretében, ám csak egy futballozhatott a pályán, míg 1928 nyarától már nem lehetett légiós egyetlen élvonalbeli csapat keretében sem. Így Zsigmondnak is mennie kellett. A Comói-tó partján fekvő Lecco csapatának edzője lett. Annyira szerette a várost és a helyi embereket, hogy soha többé nem akart távozni onnan, ott akarta tölteni az élete hátralévő részét. Nagy szomorúságára két év után mégis távoznia kellett, egy másik meseszép észak-olaszországi tó, a Lago Maggiore partján fekvő Locarnóba.

A többségében olaszok lakta svájci városba edzőnek hívták, ám a fiatal kapusa halála után védenie is kellett. Ekkor született meg a fia, Vilmos. Két szezon után távozott, a svájci óragyártás egyik központjába, La-Chaux-de-Fonds-ba költözött, a helyi futballcsapathoz szerződött 1931-ben. Ahogy írja, a városban még a magánlakásokban is az órák összerakásával foglalkoztak, ám az óraipar válságát a klub is megérezte. A futball színvonalát mutatja, hogy a harmincas években egy több tízezres svájci városban nem volt fedett hely, ahol a csapat ősztől tavaszig edzhetett volna, ezért egy repülőgéphangárban és az utcán zajlott a bemelegítés, a fizikai felkészülésnek például szerves része volt a hólapátolás. A játékosok viszont Zsigmond leírása alapján rendkívül komolyan vették a sportolást, egyetlen játékos sem hiányzott úgy edzésről vagy mérkőzésről, hogy ne adott volna számot arról, miért nem tud játszani. Futballistái a folyamatos fejlődésre törekedtek, a mérkőzésen higgadtak voltak és tisztán futballoztak.

Zsigmond Magyarországról is hívott csatárt a klubhoz, Ströck Albertet, aki többszörös román és magyar válogatott volt, 1930-ban az Újpesttel megnyerte a Bajnokok Tornáját. A magyar edzőt aztán a szezon végén kitúrták, lopva tudta meg, hogy egy volt futballistáját tették meg játékos-edzőnek.

A kapus táviratokat küldött különböző kluboknak, próbált csapatot találni magának, és a svájci Winterthurból kapott is választ hamarosan: próbajátékra várták 1933 júniusában. 33 évesen ez akár megalázó helyzet is lehetett volna számára, ám ő elment, és megfelelt. Újra játékos edzőként dolgozhatott, maga sem gondolta volna, hogy három teljes szezont tölt majd el az észak-svájci városban.

Ekkoriban már egyedül nevelte a gyermekeit. A fia, a később világhírre szert tevő operatőr így emlékezett vissza erre az időszakra:

„Körülbelül nyolc évig tartott a házasságuk, majd elváltak, és a nővéremmel mindketten apámnál maradtunk. Évekig jártuk Európát, mert apám sohasem maradt hosszabb ideig egy helyen. Olaszországban is éltünk, majd Svájcba mentünk, ahol a Winterthur csapatánál kapott edzőként munkát. Évekkel később, már itthon mesélte: kicsi gyerekként perfektül beszéltem olaszul, majd németül is. Mindkettőt elfelejtettem.” (A nyelvismeretről később is lesz még szó.)

Edzőképzés 26 nap alatt

Idősebb Zsigmond Vilmos Svájcban már tudatosan készült a futballkarrierje utáni időszakra. Mielőtt munkához látott volna az FC Winterthurnál, Magyarországon elvégezte a futballedzői képzést. Pusztán érdekességként jegyezzük meg: ez akkor egy 26 napos kurzus volt a nem sokkal korábban, 1925-ben megalapított Magyar Királyi Testnevelési Főiskolán.

A magyar játékos-edző az első évben kiesett az élvonalból a csapatával, a következő szezonban pedig ismét feljutott. Zsigmond a saját szemével látta, amikor 1935 áprilisában a Dietz Károly vezette magyar válogatott barátságos mérkőzésen váratlanul 6:2-es vereséget szenvedett a zürichi Hardturm stadionban.

Bár a felnőtt csapat játékos-edzője volt, az ifjúsági csapatot is ő tréningezte. Imádott a fiatal játékosaival foglalkozni, sokat beszélgetett velük az edzések után, a visszaemlékezése szerint rendkívül szorgalmasak és fogékonyak voltak. Úgy érezte magát, mintha az apjuk lenne. Zsigmond fantasztikus munkát végzett velük: a Winterthur fiataljai döntőbe jutottak a bajnokságban, ahol 11:3-as győzelmet arattak. Bern város válogatottját pedig 6:1-gyel küldték haza néhány nappal később. Zsigmondot és a klub vezetőit majd szétvetette a büszkeség. „Szeretném megköszönni a winterthuri ifjúsági csapatnak, hogy megajándékozott életem egyik legcsodásabb pillanatával.”

Nagy sajnálatára Zsigmond nem kezdhette el a negyedik szezont is a Winterthurral, bensőséges találkozón búcsúztatta el a csapat. Abbahagyta a futballt, és 14 év távollét után hazavágyott, elfogadta a Szeged FC ajánlatát. „Bárhol voltam, Európa vagy Afrika bármelyik pontján, minden évben egyszer hazahozott a honvágy. De sokáig nem tudtam itthon maradni sem, mert itthon meg nem hagyott nyugodni a kalandvágy” – nyilatkozta néhány évvel később a szegedi lapnak, a Délmagyarországnak.

Szülővárosa csapatával a nyolcadik helyen végzett az NB I 1936-1937-es kiírásában, majd miután kútba esett egy olaszországi lehetőség, befutott egy ajánlat a számára teljesen ismeretlen Union Sportive Marocaine Casablancától. A Délmagyarországnak azt mondta a kiutazása előtt, hogy havi 700 pengőnek megfelelő összeget kap az afrikai klubtól, ez tisztességes jövedelemnek számított akkoriban.

„Egy évig voltam edző a csapatnál, amely a marokkói futball legjobb klubja volt. Együtt dolgozhattam egy kivételes képességű futballistával, Larbi Benbarekkel, aki a döntőben lőtt két góljával megnyerte a bajnoki címet az USM-nek” – írta az önéletrajzában.

Benbareket Zsigmond Vilmos fedezte fel, egy alacsonyabb osztályú klubban talált rá, a Nemzeti Sportnak mesélt erről 1940-ben – az akkori korszellemre jellemző nyelvezettel.

„A marokkói futball nagyon fejlődik. Egyetlen akadálya a fejlődésnek, hogy a színes játékosok csak bizonyos arányszám szerint játszhatnak a csapatokban. Az arab és néger fajta nagyon alkalmas a futballra. Itt van Ben Barek esete. Ma az egész világ ismeri. Egy marokkói vasutascsapatból halásztam ki. Nemrégiben írt nekem és megköszönte, hogy felfedeztem. A Marocaine csapatában különben van egy ragyogó középcsatár. Abdalah a neve, ha nem csalódom, meg fogják ismerni a nevét. Ragyogó képességű, áttörő csatár. Olyan bombákat lő minden helyzetből, hogy az ember elámul. Igazi őstehetség. Kár, hogy nem lehet korlátlan számban felszínre hozni a színes futballistákat. Hónapok alatt elárasztanák Franciaországot. – A labdarúgás ott is magán viseli az angol behatás nyomait. Beláttuk, hogy ez a fejlődés útja. Mi, magyarok, eleinte a tologatós stílust igyekeztünk betanítani. Nagyon fogékonyak voltak erre az arabok. De azután belátták, hogy így nem mehet. A gyors, egyből való játék napról-napra jobban hódít.”

A Casablanca külvárosában született Benbarek az FC Ouatane de Casablancában, majd az Idéal Clubban futballozott, 13 évesen már a másodosztályban játszott, kiemelkedett. Amikor Zsigmond megérkezett a Marocaine-hez, feltérképezte a marokkói futballt, sok meccset nézett meg Casablancában is. Egy ilyen alkalommal szúrta ki a 20 éves rongylábú játékost, aki rögtön az első idényében marokkói bajnoki címet és Szuperkupát nyert a Zsigmond vezette csapattal. A Marocaine Észak-Afrika egyik legjobb csapata volt ekkor.

A magyar edző ajánlotta az Olympique Marseille-nél dolgozó kollégájának, egykori brnói csapattársának, Eisenhoffer Józsefnek, hogy nézze meg a páratlan tehetségű labdarúgót. Benbarek így indult el az ismertség felé, talán azt sem túlzás mondani, hogy világhódító útjára, hiszen akinek a tudását Pelé az alábbi mondattal ismerte el, tényleg óriási futballista lehetett.

„Ha én vagyok a futball királya, akkor Larbi Benbarek a futball istene.”

Zsigmond Casablancában a futball mellett más területen is ténykedett, kereskedett. Elefántcsontot, keleti árucikkeket, például selymet, szőnyegeket adott el Svájcba. Vele tartott a lánya és a fia, Zsigmond Vilmos is, utóbbi Szegeden járt óvodába, Casablancában pedig általános iskolába. Nyolcéves korára kis nyelvzseni lett belőle: az édesanyja révén beszélt csehül, az apja révén magyarul, illetve az ő korábbi állomáshelyein megtanult olaszul és spanyolul, illetve egyes források szerint portugálul is elcsevegett, Marokkóban pedig magára szedte a franciát.

Az apja aztán két év után Marokkóból visszatért Svájcba, az FC Luzern edzője lett, két éven át, a második világháború kitöréséig dolgozott itt. Elhívta edzőnek az első osztályban szereplő SC Zug, ahol egy meccsen még pályára is lépett. Sokáig várt egy dél-amerikai ajánlatra, ami végül nem futott be, így hazament Szegedre, csárdát nyitott. Később egy gyárban dolgozott, mellette pedig szegedi csapatokat edzett.

Ahogy vége lett a világháborúnak, még visszatért a marokkói USM-hez, majd az algériai-marokkói határon lévő város, Oujda csapata, a Mouloudia Club edzője lett, ahol megmentette együttesét az élvonalból való kieséstől. Az ezt követő 1954-1955-ös idényben az algériai JSM Tlemcennél zárta le edzői pályafutását.

Zsigmond fontosnak tartotta az önképzést, az ő unszolására kezdte el ifjabb Zsigmond Vilmos a Műszaki Egyetemet, melyet végül abbahagyott, inkább elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Amikor 1956-ban elhagyta Magyarországot, az apja javasolta neki, hogy az Egyesült Államokba menjen, mert ott erős filmiparra lel majd. Állítólag korábban az apa is forgatott a fejében egy olyan tervet, hogy Amerikába megy és meghonosítja ott a labdarúgást.

Idősebb Zsigmond Vilmosnak a sportkarrierje utáni életrajzi adatai hiányosak, Sz. Nagy Tamás szerkesztő kollégám derítette ki, hogy 1965-ben utazott ki a fiához az Egyesült Államokba, és itt, egészen pontosan Los Angelesben halt meg egy esztendővel később, 66 éves korában.

Idősebb Zsigmond Vilmos nyomot hagyott maga után: első külföldre szakadt szegedi profi futballistaként utat mutatott azoknak, akik szívesen kipróbálták volna magukat más országban, de nem voltak kellően vállalkozó szelleműek. (Voltak is olyanok, akik később Szegedről indulva értek el jelentős sikereket, az 1912-es születésű Lukács István például a francia élvonal 1933-1934-es kiírásában lett gólkirály, az 1914-es Korányi Dezső pedig hozzá hasonlóan az FC Sete színeiben lett az 1938-1939-es idény legeredményesebbje, holtversenyben.)

Zsigmond a futball elméletével és gyakorlatával is foglalkozott: 1955-ben jelentette meg az önéletrajzi kötetét francia nyelven, „Football – 50 ans au service de la balle” címmel. 100 anekdotában meséli el a kapus és a kapusedző életét, és illusztrált, szakkönyvszerű leírást ad a kapusok, szélsők számára fontos gyakorlatokról. „Ha ezt a könyvet sportkörökben jól fogadják, és ha a fiatalok értékes útmutatót találnak benne, hogy megismerkedjenek a labdarúgás nemes sportágával, akkor elértem a célomat” – fogalmazta meg reményeit a könyv előszavában. A könyvben élete mottóját is megosztotta az olvasókkal, amely hűen tükrözi, mik voltak számára a legfontosabb dolgok a pályán és azon kívül: „Játék, utazás, a világ felfedezése és versenyzés a legjobbakkal!”

(A cikk megírásához óriási segítséget jelentett az Arcanum Digitheca.)