Életünk a halálcsoport után – sokkal többre hivatottak férfi kézilabdázóink

Jelentősen megváltoztathatja az olimpiaérzetünket, hogy férfi kézilabda-válogatottunk eltűnt a mezőnyből a franciák elleni 24–20-as vereség után. Hagyományos értelemben véve rosszul játszott, itthon legalábbis azt szokás még jó kézilabdának tartani, ha valaki a támadások során látványos akciókból sok gólt szerez. Ezzel szemben sokszor már a helyzetek kialakításáért is nagyon meg kellett szenvednie, ennyi lőtt góllal nem lehet győzni egy jóval szerényebb képességű csapat ellen sem.

Itt mindjárt tudatosítanunk is kell, hogy az ellenfél mégiscsak az olimpiai címvédő, házigazda Franciaország volt, az idei Európa-bajnok, a két csúcsfavorit egyike – amely szintén az életben maradásért küzdött. A franciáktól a világversenyek meccssorozatában nem idegen egy visszafogott kezdés, első aranykorszakukban is előfordult, hogy az egyenes kieséses szakaszra jöttek igazán bele, ahogy ez a topcsapatoktól nem is ritkaság. Párizsban viszont egyenesen katasztrofálisnak volt mondható a kezdésük, három kör után egy ponttal, kieső helyen szégyenkeztek, és persze ők is tudnak sokkal jobban játszani annál, mint amit a mieink ellen produkáltak.

Legalábbis a hagyományos fogalmaink szerint, amely a védekezést nem tekinti játéknak. Éppen ezért tudatosítsuk azt is, a franciák annyira támadtak jól, amennyire a magyar válogatott hagyta: önmagában óriási érdem, hogy 24 gólon sikerült tartani a világ talán legerősebb támadószekcióját. A védekezést olyan szintre sikerült összegyúrni a legfontosabb viadalra, amilyent tavaly még elképzelni sem tudtunk, Egyiptomot leszámítva valamennyi csoportellenfelet 30 gól alatt sikerült tartani, a sorozatból pedig ki kell emelni a norvégok elleni felejthetetlen csatát (25–26), amelyen mindenek előtt hátul alkotott nagyot Chema Rodríguez csapata.

Már hónapokkal az olimpia előtt, az abszurd módon kialakított kalapokat látva tudtuk, halálcsoportba is kerülhetünk, ahol számunkra a lehető legnehezebb ellenfelek sorával találkozhatunk – így is lett. Ha csak az utolsó három fordulót nézzük: Norvégiának közel egy évtizeden át a közelébe sem tudtunk jutni, a legutóbbi három világbajnokságot megnyerő Dánia másfél éve, a vb-negyeddöntőben 40–23-ra ütött ki minket (most úgy lett 28–25 oda, hogy válogatottunknak főként az utolsó csatára kellett készülnie), míg a januári Eb-középdöntőjének végén a franciák úgy győztek 35–32-re, hogy csak számunkra volt tétje a meccsnek, ők addigra már bejutottak az elődöntőbe.

A mérkőzés nagy részében most is futott az eredmény után a magyar csapat, a második félidőn belül viszont négygólos hátrányból – rövid időre – kétgólos előnyt tudott kovácsolni az utolsó negyedóra előtt. Tíz perccel a vége előtt is vezetett, ami a hozzáállása mellett a versenyképességét is pontosan tükrözi.

Mint tavasszal elemeztük, minden idők legerősebb olimpiai mezőnyében a látottak alapján is volt realitása annak, hogy a csapatunk minimum negyeddöntős legyen, nyugodt szívvel egyetérthetünk a könnyeivel küzdő szövetségi kapitánnyal, hozzátéve, hogy a másik csoport sem volt gyenge. (Abból a hatosból viszont az elmúlt fél évben a horvátokat és a szlovénokat is megverte Magyarország tétmeccsen, Japánt pedig 41–27-re győzte le felkészülésként). A magyar–franciához hasonlóan vasárnap spanyol–horvát ki-ki meccs döntött a továbbjutásról, a két éremesélyes közül a délszláv válogatott esett ki végül, miközben a 2022-es Európa-bajnok svédek csupán a negyedik helyen jutottak tovább, így „álomnegyeddöntő” vár rájuk Dánia ellen.

Az Európa-bajnokságon ötödik helyen végzett válogatottunknak öt mérkőzés után, fájdalmasan korán véget ért az olimpia, ahol 12 év után tudott visszatérni a mezőnybe. Az akkori keretből két emblematikus játékost láthattunk most is: Mikler Rolandot és Lékai Mátét, akik közül a Dánia és Franciaország ellen is remeklő kapus – a kapitányhoz hasonló érzelemdús nyilatkozatot adva – már vasárnap elköszönt el a válogatottságtól, az irányító viszont még kereste a szavakat, a jövő útját.

A generációváltás az elmúlt években fokozatosan megtörtént a keretben, nem kell teljesen új csapatot építenie Chema Rodrígueznek a következő négy évben, és főleg nem kell a januárban kezdődő világbajnokságra. Nem lennénk boldogtalanok, ha a válogatottat ebben az összetételben láthatnánk ott, hogy a torna végső sorrendjében is megmutatkozzon, mennyivel többre hivatott az olimpiai tizedik helynél.

Kiemelt kép: Brian Inganga / Associated Press / Alamy Stock Photo