Emléktáblát kapott, stadiont érdemelne Zsengellér Gyula, minden idők egyik legnagyobb csatára

Tornatermet már elneveztek róla, most emléktáblát kapott a Megyeri úti Szusza Ferenc Stadion mellett Zsengellér Gyula. De stadiont, sportközpontot, akadémiát is elnevezhettek volna róla, minden szempontból nagy formátumú könyvet kellene írnunk róla. Akkor is, ha munkás, ha komolyabb kutatásokat kell végezni hozzá, még többet, mint az Aranycsapat tagjairól, hiszen az II. világháború előtti futballról jóval kevesebbet tudunk. Akárcsak arról a magyar válogatottról, amely 1938-ban játszott Párizsban vb-döntőt, és az olaszok elleni 2–4-gyel lett ezüstérmes.

A sportág harmadik világbajnokságán, Franciaországban négy meccsen ötször talált be, így társbérletben Sárosi Györggyel és az olasz Silvio Piolával lett második a góllövőlistán (a lista élén a brazil Leonidas végzett 7 góllal). A tizenhat csapatos mezőnyben akkor még csak az egyenes kieséses szakasz létezett, az újpesti csatár kettőt vágott be a ma Indonéziaként ismert Holland Kelet-Indiának (6–0), egyet Svájcnak (2–0), és újabb kettőt Svédországnak, immár az elődöntőben, a legendás Parc des Princes-ben (5–1).

Mind a három belső támadó poszton otthonosan érezte magát, a gyengébb fizikumát technikai és taktikai tudásával bőven ellensúlyozta. 327 magyar bajnoki meccse alatt 387 találat fűződik a nevéhez, ami alapján a világtörténelem nyolcadik legnagyobb gólvágójának számít. A labdarúgás statisztikájával és történetével foglalkozó szervezet (IFFHS) 2012-ben a hetedik helyre sorolta minden idők legjobb góllövői között, a listában az első osztályú nemzeti bajnokságokban elért találatok számát vették figyelembe.

1939-ben és 1945-ben senki sem hozott össze nála több gólt az európai ligákban (56, illetve 36 találat), itthon ötször lett gólkirály, négyszer volt bajnokcsapat tagja és az Újpesttel megnyerte a Közép-európai kupát (KK). Évtizedekkel a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) elindulása előtt a világszinten is rangos klubsorozat 1939-es kiírásában a lila-fehérek először az Ambrosiana-Intert (azaz a mai Internazionale elődjét) búcsúztatták, az előző évi olasz bajnokot – a világbajnok nemzet legjobbját. A 2–1-es milánói vereség után a Megyeri úti visszavágón 1–1-nél, a 85. percben Zsengellér szerzett fontos gólt, majd három perccel később Kocsis Géza állította be a végeredményt (3–1). Az Inter fő gólfelelőse, a kétszeres világbajnok Giuseppe Meazza nem talált a kapuba a Guttmann Béla irányította bajnokcsapatunk ellen.

Az elődöntő első meccsén 4–2-es vereséget szenvedtek a lilák az OFK Beograd otthonában, a visszavágón 7–1-re nyertek. Zsengellér ötször zörgette meg a jugoszláv együttes hálóját. A másik ágon a Ferencváros elintézte a kor másik olasz óriását, a Bolognát, majd a magyar–magyar finálét már az Üllői úton majdnem lerendezték a Megyeri útiak. Két-két Zsengellér- és Kocsis-góllal 4–1-re győztek, igaz, a visszavágón bajba kerültek, de 0–2-ről végül egyenlítettek. Európai kupadöntőt azóta sem rendeztek két magyar csapat részvételével.

A ceglédi származású, első osztályú futballistává az 1935-36-os szezonban Salgótarjánban váló Zsengellér Gyula a háború után az AS Romát és az Anconát szolgálta, Olaszországban, Kolumbiában, Görögországban és Cipruson is dolgozott edzőként (Dél-Amerikában játékosedzőként). A földközi-tengeri szigeten találta meg a második otthonát. 1999-ben Nicosiában hunyt el, 83 éves korában. Sírhelyét szülővárosában, Cegléden találjuk.

Talán még ma is innovatív egyéniségnek számítana, aki született jobblábasként addig fejlesztette a bal lábát, mígnem igazi kétlábas csatárrá vált, így emelkedhetett ki világszinten. És ha már a bevezetőben könyvről beszéltünk, tudni kell, hogy 2015-ben megjelent róla egy szívből írt kötet, Hetyei László tollából „Zsengellér Gyula, a futball Paganinije” címmel. Mint a szerző akkor elmondta, egy-két évtizeddel később talán valaki még részletesebben is feldolgozza e rendkívüli életutat. Közel egy évtized el is telt már.

Kiemelt fotó: patria.rtvs.sk