Erling Haalandot a németországi Eb-n sem láthatjuk – vajon játszik valaha nagy tornán a világ legjobb csatára?

Persze önmagában az, hogy Norvégia lemarad egy nagy tornáról, egyáltalán nem hat a meglepetés erejével, hiszen utoljára a 2000-es Európa-bajnokságra kvalifikáltak az északiak, amely egyben az egyetlen kontinenstorna volt, amire valaha kijutottak, azt követően, hogy 1994-ben és 1998-ban is vb-szereplők voltak. De voltaképpen ez volt a norvég labdarúgás messze legsikeresebb évtizede, hiszen korábban mindössze az 1938-as világbajnokságon szerepelhettek futballistái.

A belga–holland közös rendezésű Európa-bajnokságon még olyan játékosaik voltak a norvégoknak, mint Henning Berg, Steffen Iversen, Tore André Flo, Ole Gunnar Solskjaer, vagy a 20 évesen a szárnyait bontogató John Carew, de már kerettag volt az azóta norvég válogatottsági csúcstartóvá avanzsált John Arne Riise is, valamint 32 évesen még játékosként vett részt a 2020 óta a szövetségi kapitányi tisztséget betöltő Stale Solbakken is. A spanyolokkal szembeni bravúrgyőzelem és a szlovénok elleni döntetlen dacára a Jugoszlávia elleni vereség megpecsételte a sorsukat, amely azóta sem túl kegyes hozzájuk.

A 2000-es torna óta eltelt 23 esztendőben többször is egészen közel jártak a kijutáshoz, a 2006-os vb-ről és a két évvel későbbi Eb-ről is csak a pótselejtezőn csúsztak le, azt pedig ki ne tudná hazánkban, hogy 2015 őszén a magyar válogatott ütötte el Norvégiát az első 24 csapatos kontinensbajnokságon való részvétel lehetőségétől, szintén a vígaszágon. De akkor még egészen más, a mainál sokkal jegesebb szelek fújtak ott fent északon, hiszen egyetlen nemzetközi klasszissal sem rendelkezett a skandináv ország. S miközben a térségből Dánia és Svédország is (hellyel-közzel) a nagy tornák állandó szereplői, hovatovább a 2016-os emlékezetes Eb-debütálása után Izland még az oroszországi világbajnokságra is kijutott története során először, míg 2021-ben a finnek is átestek a tűzkeresztségen, szégyenszemre Norvégia mindig mindenhonnan lemaradt.

De két évtizednyi kudarc után a norvégok nem pusztán csak a szerencse forgandóságában bizakodhattak, hiszen úgy tűnt az északi fény szabályosan beragyogja őket és Erling Haaland személyében maga a megváltó is leszállt közéjük a labdarúgás istenétől kapott ajándékul. A 2022-es világbajnokság selejtezőin az akkor még a Borussia Dortmundot erősítő gólgép már a válogatott húzóembere volt, és a felemelkedőben lévő Arsenal egyik kulcsjátékosa, Martin Ödegaard mellett immár a második világklasszis játékosává lett a norvégoknak, igaz előbbi csak hat meccsen tudott pályára lépni a tízből, ezeken viszont öt gólt ért el – Norvégia azonban a két legfőbb csoportrivális, Hollandia és Törökország ellen sem tudott győzelmet aratni, így Katarról is lecsúszott.

Biztató jelek ugyanakkor bőséggel mutatkoztak. Eleve, a 18 megszerzett pontjuknál egyetlen csoportharmadik sem szerzett többet, és akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy a németországi Eb ne jöjjön össze, már csak azért sem, mert oda a rendező ország mellett tízzel több hely volt kiadó, és önmagában Haaland és Ödegaard klasszisa is bőven elégségesnek tűnhetett a sikeres kvalifikációhoz. Amikor pedig kiderült, hogy a 2024-es kontinenstornára vezető út Spanyolország, Skócia, Grúzia és Ciprus testén át vezet, aligha gondolta bárki, hogy Norvégia nem ér majd oda a második helyre. De nem ért oda.

Rögtön az első mérkőzésen 3–0-s vereséget szenvedett a spanyoloktól, ami ugyan még belefért volna, hiszen az ibériai ország a kvintett egyértelmű favoritja volt (és tükörsimán végzett az első helyen), a pocsék folytatásért azonban már nagy árat kellett fizetni, mivel a Grúziában elért soványka döntetlen után (1–1) Norvégia a skótoktól is kikapott Oslóban, ami végzetesnek bizonyult. Skócia ugyanis a spanyolokat is legyőzte, és rég nem látott menetelésbe kezdett, egyetlen vereségét Sevillában szenvedte el, míg az északiak csak a két Ciprus elleni mérkőzést, és a hazai grúzok elleni találkozót tudták megnyerni. Az utolsó két forduló azonban még halvány reménysugarat jelentett, de miután a norvég fővárosból Gavi góljával Luis de la Fuente csapata is elvitte a három pontot, a szabadnapos skótok ünnepelhettek.

Arra a felettébb jogos kérdésre, hogy mégis hogyan sikerült megint körön kívül maradnia Norvégiának, a plasztikus, tömör egyszavas válasz: Skócia. Bán Tibor alaposan körbejárta a parádés teljesítményük mibenlétét; és a mesébe illő skót szereplés, valamint Spanyolország hagyományosan magabiztos teljesítménye mellett értelemszerűen esélyük sem lehetett a norvégoknak, akik egyetlen „bravúrpontjukat” a már tétnélküli glasgow-i 3–3 során kaparintották meg, egyébként a legnagyobb sztárjaikat nélkülözve. Persze a skandináv országban nyilván senki számára sem szolgál elfogadható és kielégítő magyarázatul a váratlan skót szárnyalás, és – nagyon helyesen – saját magukban keresik a hibát. Sokan gondolják úgy, hogy két topjátékos még önmagában nem lehet a siker garanciája (de akkor mit mondjunk, a skótokra? – meg nem bántva Andrew Robertsont és Scott McTominay-t) és ezen nyolc selejtező e tekintetben egyértelműen őket igazolja.

Ugyanakkor Norvégia nemzeti csapatában nem csak Haaland és Ödegaard képvisel minőséget, noha ők ketten kétségtelenül kiemelkednek társaik közül. De ott van még Alexander Sörloth is, a Villarreal támadója, aki két gólt és egy gólpasszt jegyzett a most zárult kvalifikáció során, ezzel a Manchester City hatgólos szupersztárja mögött ő lett a második legeredményesebb játékos. Nem meglepő módon a norvég nemzeti együttes gyengeségeit a hátsó alakzatban kell keresgélni, amely nyolc meccsen 12 gólt kapott. Igaz, a selejtezők tavaszi–nyári első szakaszában a védelem jelentős része meccshiánnyal küzdött, mivel a légiósok zöme a klubjában nem számított alapembernek.

Ez az őszre jelentősen változott, hiszen az első számú kapus Örjan Nyland immáron Sevillában is élvezi a bizalmat, miután a marokkói Bono a szaúdi al-Hilalba igazolt. A jobbhátvéd, Julian Ryerson Dortmundban kap egyre több lehetőséget, Leo Östigard pedig az SSC Napoliban vált alapemberré, köszönhetően annak, hogy Kim Min Dzse a nyáron Münchenbe távozott – míg Kristoffer Ajer a Brentford védelmébe látszik beépülni az ősszel, Marcus Pedersen pediglen az olasz Sassuolóban próbál kiteljesedni. Akárhonnan nézzük, ez öt topligás védő, plusz egy kapus, és a középpályán is akadnak társaik. A baloldalon bárhol bevethető Fredrik Aursnes a Benfica egyik kulcsjátékosa, de a Celtic és a Southampton korábbi alapembere, a 29 éves Mohamed Elyounoussi is egy BL-csoportkörös csapat, az FC Köbenhavn meghatározó játékosa, a balhátvéd Birger Melinggel egyetemben. És ott van még Kristian Thorstvedt (a 96-szoros válogatott kapuslegenda, Erik Thorstvedt fia) is a Sassuolóból, aki szűk másfél szezon alatt érte el a 40 Serie A-mérkőzést és 24 éves korára 25 válogatott fellépést számlál. A négyszeres válogatott Oscar Bobb pedig a világ legjobb csapatában, a Manchester Cityben Josep Guardiola irányítása alatt fejlődik, igaz, ott értelemszerűen epizodista egyelőre, de a 20 éves ballábas középpályás előtt nagy jövő áll. Akárcsak az eddig szintén négy válogatott fellépésig jutott 18 esztendős Antonio Nusa előtt, az FC Bruges csatára már most 20 millió eurót ér. És ha már visszaértünk a támadókhoz, említessék meg még Ola Solbakken neve is, aki miután az elmúlt szezon döntő többségét az AS Roma kispadján ücsörögte végig, most kölcsönben az Olympiakoszban szerepel(get), erős közepes teljesítményt nyújtva, a válogatottban azonban így is rendre lehetőséget kap.

Oscar Bobb (balra) és Antonio Nusa, a két fiatal tehetség (Forrás: Sipa US / Alamy Stock Photo)

Látható, a norvég válogatottnak van azért egy elég ígéretes légiósokból álló magja, akik javarészt ráadásul Európa erős bajnokságaiban szerepelnek, és egyre inkább játszanak. Rajtuk kívül az Eliteserienben is akad néhány alapember, például a futballdinasztiából származó hatos, Patrick Berg (Bodö/Glimt), akinek az apja és az egyik nagybátyja is válogatott volt (Henning Berg csak névrokon), vagy a rutinos középhátvéd, a Valerenga csapatkapitánya, Stefan Strandberg – aki a válogatott csalódást keltő szereplése után jó eséllyel a kiesés kudarcát kényszerül majd hamarosan átélni a klubcsapatával – és egyre több lehetőség jut a balbekk Fredrik Björkannak is (Bodö/Glimt).

A legtöbb bírálat természetesen Stale Solbakken szövetségi kapitányt éri, akinek a maradása erősen kérdéses, azok után, hogy sorozatban háromszor teljesített jócskán a várakozásokon alul csapatával, a vb-selejtezőt követően a Nemzetek Ligájában és most az Eb-kvalifikáció során is. Az 55 éves mester iránti bizalom elsősorban az FC Köbenhavn élén elért nyolc bajnoki címből és négy kupagyőzelemből, valamint a számos BL- és El-csoportkörös szereplésből (meg persze a játékosmúltjából) táplálkozott – egy bő öt-, majd egy-egy rövidebb kölni és wolverhamptoni kitérőt követően egy hétéves periódust is lehúzott Solbakken a dán főváros kirakatcsapatában –, de a nemzeti válogatott dirigenseként eleddig csak rombolta a nimbuszát.

A norvég szakértők szerint az előrelépés kulcsa az volna, ha Solbakken elengedné végre a 4–3–3-as szisztémát és átállna egy háromvédős rendszerre, és szerintük Ajer mellett a támadásépítésekben is erős Stian Gregersen is helyet kellene kapjon, aki egyébként a Ligue 2 utolsó negyedében tanyázó Girondins Bordeaux 28 éves középhátvédje, és eddig nyolcszor szerepelhetett a válogatottban. Solbakken azonban eléggé ragaszkodik a 33 éves Strandberghez, és eléggé furcsa lenne, ha egy háromvédős szisztéma tengelyében nem Östigard állna, de van kiből válogatni, az nem is vitás. Akár a 3–4–3-as felállás, akár egy másik háromvédős játékrendszer mellett döntene Solbakken vagy az utódja, a baloldalon Aursnes tökéletes megoldás lehet mind a védekezésben, mind a támadásépítéseknél, a jobb szárnyon azonban hasonló típusú alternatíva nincsen (bár Ödegaard simán játszhatna hasonló szerepkörben, mint Szoboszlai a Liverpoolban, de elég nagy pazarlás lenne őt mélyebben és jóval defenzívebben játszatni). Elöl viszont tényleg rengeteg a variációs lehetőség, a fentebb már említetteken túl a ballábas Aron Dönnum (25 éves, Toulouse) és Jörgen Strand Larsen (23, Celta Vigo) is bármikor bevethető a széleken, fiatal tehetségekben tehát egyáltalán nem szenved hiányt a norvég válogatott, amely gerincének átlagéletkora roppant ideális, 25 év. Haaland 23, Ödegaard 24, de Sörloth is csak 27 esztendős. Ha valaki ráncba szedné ezt a keretet, és megtalálná mindenkinek a helyét, a védelem pedig legalább megközelítené a támadók színvonalát, egy nagyon potens nemzeti csapat alakulna, egy olyan, amelyiknél nem a nagy tornán való részvétel, hanem az azon való eredményesség szintje lehetne kérdéses csupán. Norvégia jó néhány, az Eb-re egyenes ágon kijutott válogatottnál ígéretesebb és perspektivikusabb jövő elé nézhet hosszú távon, a pótselejtező 12 csapata közül pedig egyértelműen mindenkinél erősebbnek tűnik, és kizárólag magának köszönheti, hogy lemaradt a jövő nyári németországi seregszemléről is.

Ennyi tehetséggel, és persze a világ egyik legértékesebb játékosával, valamint a glóbusz egyik legjobb karmesterével, a 90 millió euróra taksált Martin Ödegaard-ral a soraiban óriási blama lenne, ha nem következne be egy jelentős fellendülés, ehhez viszont alighanem el kellene engedni a szakmailag egyre inkább megfásult Solbakken kezét, ő azonban – egyelőre legalábbis – Lise Klaveness feltétlen bizalmát élvezi. Igaz, az NFF (Norvég Labdarúgó-szövetség) első női elnökét (aki maga is 73-szoros válogatott labdarúgó) sokan vádolják odahaza azzal, hogy őt a női futball jövője sokkal jobban izgatja…  Ami biztos, hogy a norvég női labdarúgás múltja jóval fényesebb, a kezdetektől egészen a 2010-es évek elejéig a legszűkebb világelithez tartozott, 1995-ben világbajnoki, 1987-ben és 1993-ban pedig Európai-bajnoki aranyat, míg Sdyney-ben olimpiai bajnokságot is nyertek a norvég hölgyek, de azóta is rendszeres résztvevői a két legrangosabb tornának.

Staale Solbakken és Lise Klaveness jó hangulatban (Forrás: NTB / Alamy Stock Photo)

A jövőben erre (a részvételre) minden esélyük megvan a férfiaknak is, és abban talán joggal reménykedhetnek a fjordok országában, meg persze szerte a nagyvilágban Haalandék rajongói, hogy (legalább) annyit ehhez Klaveness is hozzátesz, hogy nem hagyja időtlen-időkig a posztján a már bukott szövetségi kapitánynak tekinthető Solbakkent. A sportág történetében csak nagyon kevés Haalandhoz (és Ödegaard-hoz) fogható klasszisnak nem adatott meg a nagy tornán való szereplés lehetősége, talán csak az aranylabdás George Weah citálható kellően adekvát példaként, de neki Libériával összehasonlíthatatlanul rosszabb esélyei voltak, mint a norvégok ászainak. Weah ma a Norvégiánál mintegy négyszer kisebb, ám vele közel azonos lélekszámú nyugat-afrikai ország elnöke. Erling Haaland sosem lehet Norvégia megkoronázott királya, a labdarúgásban azonban még sokáig tarthat a regnálása. A klubfutball csúcsára már a tavasszal felért a triplázó Manchester Cityvel, és előbb-utóbb világ- és Európa-bajnokságon is láthatjuk majd. Mert, hogy ez ne így történjen, azt a labdarúgás istene aligha engedné.

Kiemelt kép: VG