Fájdalmas kimondani, de Ronaldo ma már súlyos teher – ezen is múlt Portugália kiesése

Igazából nem is az a legkínosabb, hogy Cristiano Ronaldo szerzett gól nélkül fejezte be az Európa-bajnokságot, hanem hogy az első minőségi ellenféllel szemben esélye sem volt betalálni. Mit betalálni?! Helyzetbe kerülni sem nagyon. Dayot Upamecano és William Saliba mellett ez az egykori atléta-ideál, aki mindenkinél gyorsabban futott, mindenkinél magasabbra emelkedett, mindenkivel szemben meg tudta csinálni a biciklicselt, és bármely védőpárossal szemben megtalálta a gólszerzés módját, a franciák elleni Eb-negyeddöntőben a játékát kereső, a felnőttek erdejében elveszett kisgyereknek tűnt.

Pehelysúlyúnak a nehézsúlyúak közt. A nagyvadak közé betévedt őzikének. Akit egy suhintással arrébb tessékelnek, és legfeljebb csak szánalomból nem falnak fel.

Ha túlzás volna is azt állítani, Portugália tíz emberrel játszott Franciaország ellen, az azért elég nyilvánvaló, hogy a saját esélyeit redukálta jócskán azzal, hogy mindvégig a pályán hagyta egykor volt első számú csillagát – és legyünk őszinték, minden idők egyik legnagyobb futballistáját –, és a kispadon jegeltette Diogo Jotát, Goncalo Ramost, s mindössze 15 percre küldte be Joao Félixet (oké, hogy a kihagyott tizenegyese ismeretében annyira sem kellett volna, de akkor azt még nem sejthettük).

Szóval hogy valamelyest magának ásta meg a sírját azzal, hogy esélyt sem kínált cserecsatárainak, a Liverpoolban (is) rendre életveszélyes Jotának, a Benficához képest Párizsban kevésbé brillirozó, de mégiscsak gólerős Ramosnak, s alig valamennyit a virtuóz, a váratlan húzásokra mindig képes Joao Félixnek.

Ez persze a szövetségi kapitány, Roberto Martínez sara, aki nem volt elég tökös lekapni a kapitányát, még ha ahhoz valóban kell is bátorság. Mert hát láttuk, mi történik azzal, aki ilyet tesz. A katari világbajnokságon Fernando Santos a nyolcaddöntőre kihagyta Ronaldót, a helyébe lépő Goncalo Ramos pedig triplázott a Svájc ellen 6–1-re megnyert találkozón. A negyeddöntőre is megőrizte az akkori lisszaboni center a helyét, igaz, ő sem tudott segíteni a Marokkó ellen elvérző együttesen. Portugália kiesett, Santos és Ronaldo megbonthatatlannak hitt barátsága véget ért – ahogyan Santos kapitányi karrierje is.

„A vébé óta nem beszéltünk – nyilatkozta a 69 éves szakember novemberben az A Bolában. – Nagyon erős személyes viszonyt ápoltunk, ami túlmutatott a szakmai kapcsolaton. A Sportingban találkoztunk először, amikor ő tizenkilenc éves volt. Az évek alatt amolyan apa-fiú kapcsolat alakult ki köztünk, de Katarban döntenem kellett, és amikor az okait igyekeztem neki elmagyarázni, nos, ő azt nem fogadta valami jól. De tudja, hogy én továbbra is itt vagyok neki.”

Azaz Ronaldót menedzselni a világ egyik legfogósabb feladata lehet, pláne a jelenlegit, akinek az egója ugyanolyan nagy, mint egykor, csak épp nem társul már mellé az a tudás, képesség, zsenialitás, ami korábban kétségtelenül jellemezte. Az ideális nyilván az lenne, ha belátná, leginkább az öltözőben, példamutatásával, a meccseken pedig a hajrában beszállva, esetleg a tizenegyes-párbajokban az első rúgásból betalálva, a csapatot megnyugtatva tudna a legtöbbet segíteni, csak hát ehhez kellene egy jó adag alázat, intelligencia. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy az nincs meg benne – a futball iránti évtizedes alázata messze földön híres, nála többet ember nem edzett azért, hogy a megannyi megérdemelt sikere mellett 39 éves korában is még mint aktív futballista beszélhessünk róla –, csak épp elhomályosítja azt a mindent felülíró egója.

Ami addig, amíg fiatal volt, csupa erő, energia, technikai tudás, felemelte, sőt, majd’ mindenki más fölé emelte, ma már azonban inkább árt. 

Csak részben neki, mert azért a szobrát ledönteni a vérszegény Eb-szerepléssel sem tudja, sokkal inkább válogatottjának. A portugál drukkereknek. Akik ha nem teljesen elvakult Ronaldo-rajongók, legkésőbb a franciák ellen realizálhatták, vele ez a csapat biztosan nem jobb, mint nélküle. Sőt… Csak hát ki mondja meg az egyeduralkodónak, hogy elszállt felette az idő? Portugáliában senki nem vetemedett rá. Úgy pláne nehéz, ha a szurkolók is elfogultak vele szemben. A portugál weboldal, a Mais Futebol megszavaztatta olvasóit, kezdjen-e Ronaldo a franciák ellen. 54 százalékuk igennel voksolt. Ebből lett aztán egy kaput eltaláló lövés és 40 labdaérintés, zömében teljesen indifferens helyzetben.

Amíg tehát egy nagycsapat leradírozta a pályáról, egy kicsi (Szlovénia a nyolcaddöntőben) kevésbé bírt vele, csakhogy ott meg az derült ki nyolc próbálkozása kapcsán, hogy nincs már meg benne az a gyilkos ösztön, az a kapu előtti kegyetlen befejezőkészség, ami oly sokáig mindenki más fölé helyezte. A tornát 23 lövéssel zárta, egyetlen gól nélkül, így a sokat citált 60, világversenyeken ellőtt szabadrúgásából továbbra is csak egy akadt be. Nem túl fényes statisztika, mégis mindegyik kecsegtető helyzetben ő állt Szlovénia ellen a labda mögé.

A kihagyott büntetőjét, és az azt követő patakzó könnyeket meg hagyjuk, azt úgyis mindenki a saját imádata vagy ellenszenve szemüvegén keresztül értékeli. Az egyik olvasat szerint a megnyilvánulás egy lelkis sportoló teljesen emberi gesztusa, aki mérhetetlenül sajnálta, amiért nem tudott nemzetén segíteni, a másik aspektus ennél kíméletlenebb: a könnyek tökéletesen jók voltak arra, hogy ne a bírálat, hanem a sajnálat uralja a kommentárokat, amúgy is, sokkal inkáb saját esendőségét siratta, semmint a csapat esetleges búcsúját. Ami viszont szerintem egyértelmű: a vezér, a nemzeti ikon, de szimplán a csapatkapitány nem törhet így össze olyankor, amikor tart a meccs, amikor minden adott ahhoz, hogy kijavítsd a hibát, amikor továbbra is a kezedben tartod a sorsod. Ez volna a példamutatás? Hát milyen vezér az, akit harc közben vigasztalni kell? 

(Forrás: The Australian)

Persze épp ebből az énközpontúságból fakad a portugál válogatott jelenlegi baja, hogy Ronaldo amíg futni képes, nem fogja átadni a helyét.

Hiába lenne százszorta veszélyesebb Diogo Jota, kínálkozna vele nagyobb esély a továbbjutásra, ezt Ronaldo maga képtelen józanul megítélni, belátni, elfogadni.

Meglehet, nem is az ő dolga, hanem az edzőé, aki viszont érezhetően gyenge ahhoz, hogy ilyen horderejű döntésre jusson. Bele is bukott a gyávaságába. És lehet azt mondani, hogy egy tizenegyesen, vagy egy Maignan-védésen, egy rossz helyzetkihasználáson múlt a portugálok sikere, és az ilyenformán Ronaldóval a csapatban is összejöhetett volna, csak épp soha nem derül már ki, mi lett volna nélküle. 2–0 a franciák ellen, és elődöntő? Erre sincs persze garancia. Amit bánhatnak Bruno Fernandesék, hogy esélyt sem kaptak a másik utat kipróbálni. Maradniuk kellett a járhatatlanon.

Kiemelt fotó: depor.com