Mi a nagy különbség egy dán és egy magyar kézilabda-akadémia között?
Bár kapásból számtalan választ adhatunk a fenti kérdésre, az elmúlt hetek feltártak egy kevésbé ismert, de annál fontosabb tényt arról, miben más az északi sikeresség és a hazai tehetségpazarlás környezete.
Míg egy tipikus magyar akadémia fő funkciója, hogy elnyeli a tehetségeket, egy tipikus dán intézményé pedig, hogy ontja a születő csillagokat, de mindezzel még nem mondtunk újat, csak összefoglaltuk az elmúlt évek látványos tapasztalatait. A hazai nevelés, képzés hiányosságait ma már a fél ország látja, más kérdés, van-e itthon elég alázat, akarat a változtatásra.
Odafent
Néhány hete a dán TV2 Sport nyomán a Dániasport igyekezett bemutatni az ország talán legfontosabb kézilabdaklubját, a három szomszédos falu – Gudbjerg, Oure és Gudme – által éppen 50 éve alapított GOG-ot. Bár nagy titkokat idegeneknek nem tár fel magáról az egyesület és a hozzá kapcsolódó sportiskola, egy gondolatot feltétlenül érdemes kiemelni.
A második, majd a harmadik dán aranygeneráció kulcsembereit, többek között Mikkel Hansent, Niklas Landint, illetve Mathias Gidselt és Simon Pytlicket kinevelő klubnál minden jel szerint külön figyelnek a szociális kapcsolatokra: a fiatalabbak tanulnak az idősebbektől. A talentumok a fyn-szigeti falvakban maradva is világklasszissá fejlődhetnek, a Bajnokok Ligájában játszhatnak.
Nicolej Krickau, a BL-nyolcaddöntős GOG vezetőedzője úgy fogalmazott:
„A fiatal játékosok folyamatosan látnak maguk előtt olyan példaképeket, akik sikeresek lettek. Ahhoz, hogy ők is sikeresek legyenek, minden adott. Ez nagyban hozzájárul a fiatalok fejlődéséhez. Az utolsó szakaszok egyike a képzésnél az erős szociális képességek megszerzése. Nehezen tudnám meghatározni, hogyan alakult ki ez, de azt látom, hogy a játékosok hozzászoktak ahhoz, hogy fiatalabbak és idősebbek jó társaságot alkossanak. Kialakult egy őrült, egymást segítő, támogató közösség, ahol mindenki reménykedik abban, hogy sikeres lesz.”
Nicolej Krickau (Forrás: hbold.dk)A felnőttcsapat és az utánpótlás szerves egységet alkot. Gidsel három évig nevelkedett a GOG korosztályos csapataiban, mielőtt öt évre a felnőttkeret tagja lett. Tavaly innen, Gudméból szerződött a földrajzilag és kulturálisan sem távol eső Bundesligába, Berlinbe. Pytlick még közelebbi példa, ő öt éve, 17 esztendősen került a vérkeringésbe, és a legfrissebb hírek szerint a nyáron a dán–német határon fekvő Flensburgba költözik, ahol évtizedek óta a skandináv kézilabdázás németországi elitalakulata szolgál.
Idelent
Több jel mutat rá, hogy a felnőtt válogatott játékosok és a fiatalok közeli kapcsolata is nagyon hiányzik a magyarországi akadémiákból, ahol csak a saját korosztályukkal találkoznak az öltözőben a tizenévesek. Idősebb Rosta Miklós, a 2000-ben bajnoki aranyérmes Dunaferr emblematikus beállója az újvárosi hírportálnak egyértelműen fogalmazott arról, miért tűnhettek el hazánkban a GOG-hoz hasonlóan klasszisjelölteket ontó intézmények.
„A Dunaferren kívül még néhány nevelőklubot szétvertek, ennek itt a következménye. Tudományos alapú akadémiák működnek, nincsenek példaképek, nincsenek öregek, akiktől a fiatalok elleshetnék a sportág csínját-bínját. Dunaújvárosban is az öregek, Marosi László, Kuzmicsov Szergej, Hernandez Vladimir, Kemény József nevelték a fiatalokat, a Császár-féle korosztályt, amelyben Mikler Roland, Zubai Szabolcs, Zubai Gábor, Grebenár Gábor, Nagy Kornél, Törő Szabolcs, Sándor Ákos szerepelt, és hosszú évekig a magyar válogatott gerincét adta” – mondta idősebb Rosta Miklós, akinek a fia a januári világbajnokságon talán a legjobb teljesítményt nyújtotta a válogatottban, szintén beállóként. Édesapja edzőként úgy látja, egy játékos felnevelésében 50 százalék az edzők szerepe, további 50 pedig az öltözőé: „Ahogy annak idején mi neveltük Miklert, Császárt, Bodót, Ancsint, most azokat a dolgokat a fiatalok, például a fiam is, visszakapják tőlük, van egy körforgás.”
Szerző
