Mi vitte rá Southgate-et, hogy megássa az England DNA sírját?

Vita nélkül az angol labdarúgás egyik legellentmondásosabb szövetségi kapitánya Gareth Southgate, aki két nappal a Spanyolország ellen elveszített Eb-döntő után lemondott a posztjáról. Decemberig élt volna a szerződése. Miközben évek óta az arcába törli a brit sajtó és a szurkolók, hogy a világ egyik legjobb keretével szürkén játszik, Southgate volt a válogatott történetének egyik legsikeresebb kapitánya.

Néhány rekord ebből az időszakból: legtöbb győzelem egyhuzamban nagy tornán (14 – az összesített győzelmek számát tekintve Southgate megelőzi az angol kapitányok sorában Fabio Capellót, Glenn Hoddle-t, Ron Greenwoodot és Alf Ramsey-t is), a leghosszabb veretlenségi sorozat (22 mérkőzés, – 2020. november 18. és 2022. március 29. között), valamint a leghosszabb kapott gól nélküli időszak (hét mérkőzés, – 2021. június–július).

Az eredményei pedig: két Európa-bajnoki ezüstérem és egy világbajnoki negyedik helyezés. Ezáltal vált lehetővé, hogy a volt védő csaknem olyan hosszan irányította Angliát, mint a legendás Alf Ramsey (1963–1974). Southgate előtt egyedül ő volt képes érmeket szerezni nagy tornákon a válogatottal (vb-arany 1966-ban, Eb-bronz 1968-ból). Southgate esetében szomorú egybeesés: Ramsey-t pont 50 éve bocsátotta el az angol szövetség.

Ha felsoroltuk Southgate érdemeit, álljanak itt azok a futballtraumák is, amelyek az ő időszakában történtek: vesztes bronzmérkőzés a 2018-as világbajnokságon, vesztes döntő a 2020-as (2021-ben rendezett) és a 2024-es Európa-bajnokságon. A négy legsúlyosabb angol focimegrázkódtatás közül egyedül a vesztes 1990-es vb-bronzmeccs nem az ő sara – mondhatják most a dühös drukkerek.

Végigzongorázva az elmúlt nyolc évet, nem esik nehezünkre kimondani, hogy Southgate futballfilozófiájának egyik tétele egyértelműen a ne kapjunk ki, mintsem a nyerjünk. Miből fakadhat ez a felfogás?

A megoldás, miszerint pályafutása hátvédként (és védekező középpályásként) a biztosításról, a gólok elkerüléséről szólt, túl kézenfekvő, okafogyottá tenné az árnyaltabb, részletesebb magyarázatot.

Gareth Southgate a Southamptonban nevelkedett, és 19 évesen került az akkor másodosztályú Crystal Palace-hoz. Ifjoncként egyik első emléke, ahogy a Steve Coppell vezette csapat kreatív támadójátékkal 3–3-at játszik az 1990-es FA-kupa-döntőben az Alex Ferguson által irányított Manchester United ellen, a visszavágón azonban hiába támad bátran, 1–0-ra kikap, és kiengedi kezéből a trófeát.

Szintén keserű tanulságnak számított klubkarrierjében, hogy az 1994-es feljutás után hiába védekezett nagyszerűen a Palace (a bajnokságban a kilencedik legjobb volt ebben a mutatóban), a lesújtó támadójáték miatt mégis kiesett. Southgate (még védekező középpályásként) játszott azon a meccsen is, amikor Éric Cantona agya teljesen elborult, és repülőrúgással vett elégtételt egy Palace-drukkeren.

A Villa-fal

Miután az Aston Villába igazolt, első kézből tapasztalhatta, hogy milyen a magas szintű labda elleni játék. A Dwight Yorke–Szavo Milosevics csatárkettőst fantasztikus hátsó sor segítette, Brian Little, majd John Gregory menedzseri időszakát is az időnként kiemelkedő védekezés jellemezte. 1995-től a Villa éveken a legjobban bekkelő csapatok közé tartozott, és rendre a második-harmadik helyen végzett a kapott gólok számát nézve. A nagyszerű védekezés hozta az eredményeket, a klub rendre indulhatott a nemzetközi kupákban.

Ahogyan a Crystal Palace-nál, Southgate Birminghamben, s utolsó klubjánál, a Middlesbrough-nál is a védekezés kulcsfigurájává, nem mellesleg csapatkapitánnyá vált – immár belső védőként.

A klubcsapataival azt is megtanulta, hogyan kell célszerűen játszani egy kuparendszerű sorozatban: az Aston Villával ligakupát nyert (1996-ban), a Middlesbrough-val szintén felemelte a ligakupát (2004) és a döntőig jutott az UEFA-kupában.

Ám a traumák természetesen őt sem kerülték el, játszott vesztes FA-kupa-döntőben (2000), pályafutása utolsó meccse pedig a Sevilla ellen elbukott UEFA-kupa-finálé volt. Southgate-nek beleégett a szemébe, ahogy a bombaerős ellenfél egymás után lövi a gólokat a szétszórtan, lassan védekező, gyenge kapusteljesítménnyel előrukkoló Borónak (0–4).

Mit látott eközben az angol válogatottnál?

Southgate 20 éves volt, amikor Bobby Robson Angliája két szerzett góllal jutott tovább csoportelsőként az olaszországi világbajnokságon úgy, hogy a csapatban gólerős középpályások sora (David Platt, Paul Gascoigne, John Barnes, Chris Waddle, Bryan Robson) és egy fantasztikus támadó (Gary Lineker) játszott. A belgákat egy 119. perces Platt-góllal verte a csapat a legjobb nyolc között, a negyeddöntőben Kamerun ellen két tizenegyesgóllal ment tovább Anglia (3–2), tehát az olaszok elleni elődöntőig öt meccsen négy akciógól volt a termés. Így is el lehetett jutni a célig, Anglia számára persze óriási csalódás volt a negyedik hely.

1995-től ő is a válogatottal készült, és talán egyedül az 1996-os Eb-n gyűjthetett tapasztalatot a jó védekezéssel ötvözött, igazán kreatív támadófociról.

Az Alan Shearer, Gascoigne, Teddy Sheringham vezette támadószekció hét gólt rámolt be három meccsen Hollandiának, Skóciának és Svájcnak – Southgate-tel a soraiban. A negyeddöntőben még a tizenegyesrúgások is tökéletesen mentek, holott 1990 és 2018 között ez volt az egyetlen nagy torna, ahol Anglia továbbjutott szétlövésben. Az elődöntőben is ez döntött – a németek javára. Egyetlen angol hibázott: Gareth Southgate. Anglia az elődöntőig mindössze két gólt kapott, a torna legeredményesebb játékosa pedig Shearer volt. Érdekesség, hogy Southgate a kapitányi időszakában nagy hangsúlyt fektetett a büntetőrúgásokra is: a 2018-as vb-n a nyolcaddöntőben, a 2024-es Eb-n a negyeddöntőben így nyertek az angolok, csak a 2021-es Európa-bajnokságon veszítettek szétlövésben, igaz, ott a döntőben.

Ezután egészen Southgate érkezéséig mindössze a 2002-es és a 2006-os világbajnokságon volt rendben Anglia védekezése (három-három kapott gól öt-öt mérkőzésen). A kulcsszereplő neve: Sven-Göran Eriksson. Southgate tehát a nemzeti csapatnál azzal szembesülhetett, hogy ha a tornán a negyeddöntőig (ez a világbajnokságon öt mérkőzés, az Eb-n négy) négy vagy annál több gólt kapott a csapat, akkor nem tudott jó eredményt elérni. A következtetés nem lehet más, mint a labda elleni játék fejlesztése, a stabil csapatszintű védekezés.

Visszatérés a Hoddle-érához

Egy csapatra akkor mondják, hogy van stílusa, ha nem igazodik ellenfele elképzeléséhez, ismeri saját erősségeit, gyengeségeit, és ehhez mérten rendelkezik felismerhető stílusjegyek tarkította alapjátékkal – egy meghatározott játékfelfogás mentén.

Angliát Southgate az England DNA (az angol válogatottak ötpilléres edzői és játékfilozófiája) jegyében vezette a 2018-as világbajnokságon, és a markáns, kreatív labdás játék talán Hoddle kapitánysága (1996–1999) óta először, újra igazán élvezetes volt. Nem véletlen egybeesés a Hoddle-időszakkal a 3–5–2-es alakzat újraélesztése, Southgate Hoddle-nál ebben a felállásban játszott védőként a nemzeti csapatban.

A kapitány probléma nélkül szabta át az alakzatot 4–2–3–1-re a 2021-es, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra, sőt, időnként 4–3–3-ra módosította. Viszont már ekkor elindult az a folyamat, ami az idei évben sokszor nézhetetlenné tette Anglia fociját. A nemzeti csapat a negyeddöntőig egyetlenegyszer ugrotta meg az 1,0-es xG-t, cserébe viszont az elődöntőig egyetlen gólt sem kapott.

A fináléban viszont az olaszoknak háromszor annyi kapura lövése és kaput eltaláló lövése volt, mint az angoloknak, sokkal többet birtokolták a labdát, és sokkal több nagy gólhelyzetük volt. Ha büntetőkkel is, de megérdemelten győztek.

Az idei Európa-bajnokságra Southgate már a hozzá köthető stílus vagy felfogás látszatára sem ügyelt, teljesen más elemeket társított a sikerhez. A pozitív légkör kialakítását, a pragmatizmust, a játékosokkal ápolt empatikus viszonyt, a jó vezetői attitűdöt, a játékosok önálló, felelős döntéshozatalát tartotta elsődlegesnek – erről sokszor nyilatkozott –, és egyáltalán nem izgatta, hogy a keretérték alapján simán győznie kellene csapatával.

Ha úgy tetszik, visszanyúlt ahhoz az időszakhoz, amikor Anglia vagy épp az Aston Villa markáns védekezéssel érte el a célját – egyúttal hagyta a fenébe a kreativitást labdás fázisban.

Amíg tartott a 2018-as világbajnokság okozta eufória, amelyet a 2021-es döntőbe jutás új szintre emelt, addig a néhány szakértőn kívül nem sok mindenkit zavart a stílustalanság, és a vereség elkerüléséhez igazított taktika. A 2022-es vb változást hozott, az idei Európa-bajnokságon pedig már akkor repültek a poharak a lelátóról, amikor Anglia szenvedős játékkal, de továbbjutott a csoportból.

Ahogy négy éve, ezúttal is csúcsjátékosai húzták ki a csávából Angliát, a szerzett gólokhoz viszonyított +1,38-as xG azt igazolja, hogy kevesebb nagy gólhelyzetből is betaláltak a játékosok, lásd Jude Bellingham ollózós gólját Szlovákia ellen az utolsó pillanatokban. A Bundesliga gólkirályát (Harry Kane), a LaLiga leggólerősebb tízesét (Bellingham), a Premier League egyik leghatékonyabb szélsőjét (Bukayo Saka) Southgate olyan rendszerbe terelte, amelyben egyikük sem tudta megmutatni a legjobb tulajdonságait. A szurkolókat, a semleges nézőket és az elemzőket is ez zavarta leginkább.

A védekezés viszont újra egészen magas szintű volt, a csoportmeccsek során Dánia, Szerbia és Szlovénia gyakorlatilag nem tudott helyzetet kialakítani Jordan Pickford kapuja előtt. Elkerülni a kapott gólt, ez volt a jelszó, az elődöntőig jutó csapatok közül csak Franciaország engedett kevesebb nagy helyzetet a kapuja előtt. 1980 óta viszont a mindenkori Eb-döntősök közül kizárólag a görögök lőttek kevesebbet kapura az angoloknál, ez sem akármilyen kritika.

A döntőben lejátszódott ugyanaz, mint három éve Olaszország ellen a Wembley-ben: a párharcokat kivéve minden egyes fontos mutatóban Spanyolország volt a jobb. A siker kapujában megint kiderült, hogy a csúcsra az a csapat érhet fel, amely felismerhető stílusjegyek alapján, önazonosan, gólra törően futballozik.

Southgate lemondásával érdemes átgondolni, milyen hosszú út vezetett addig, hogy az Eb-döntőbe jutó angol válogatottat a tornán nyújtott halovány támadójátéka miatt volt, hogy műanyag poharakkal dobálták, kifütyülték a szurkolói, tüntettek ellene. Hat éve ilyenkor, a vb-menetelés idején például rajongás övezte a szövetségi kapitányt: az Atomic Kitten lánybanda egyik tagja nem hivatalosan átköltötte Whole again című számukat. A Southgate-et éltető dal hódított a szurkolók körében. A 2021-es, részben hazai Eb-n a hivatalos dal is megjelent, ez volt az egyik strófája:

Looking back on when we first met

I cannot escape and I cannot forget

Southgate, you're the one – you still turn me on

„Football's coming home again”

Southgate popkulturális ikonná válását mutatta az általa viselt Marks & Spencer mellény és póló iránti őrület is a nagy tornák idején. Mindez ma alig pislákoló emlék.

„Minden lehetséges” – hangzik Gareth Southgate 2022-es könyvének a címe. Például az is, hogy egyhuzamban két Eb-döntőt játszik a csapatod, amire korábban még soha nem volt példa, mégis dicstelenül távozol. Hosszú időnek kell eltelnie, hogy az angol közvélemény részrehajlástól mentesen képes legyen értékelni, mit vitt véghez a válogatottnál a 21. század legeredményesebb angol szövetségi kapitánya. Ám jelenleg vitán felül áll, hogy eredményesség ide vagy oda, Anglia futballközvéleménye nem akar többé olyan antifutballt látni, mint a 2024-es tornán.

Kiemelt fotó: Sky News