Minden idők egyik legkomplexebb kézilabdacsapata csúcsra ért
Dánia a fináléban nem adott esélyt az ötkarikás torna meglepetéscsapatának, Németországnak (39–26), így a döntő alatt már azon gondolkodhattunk, hogy volt-e valaha ennyire komplex csapat férfi kézilabdában. Mert bár arattak sikereket olyan legendás együttesek, mint például a svéd aranygeneráció, az a támadóhatékonyság, amely Nikolaj Jacobsen csapatát jellemzi, történelmi léptékben is szinte páratlan. A döntő előtt a bronzmérkőzésen ilyen parádéban nem lehetett részünk, de az ismét bizonyosságot nyert, hogy a spanyol válogatott még mindig képes fontos meccseket nyerni (23–22).
Amit korábban leírtunk az olimpiai bronzmeccsekkel kapcsolatban, az teljesen igaz volt a férfiak harmadik helyért vívott csatájára is. Bár Spanyolország bőséggel játszott döntőt nagy tornákon, a mostani teljesítménye alapján a reális cél a bronzérem lehetett, Szlovénia pedig 2020 óta nem járt a legjobb négy között semmilyen nagy kézilabdás eseményen, így óriási eredmény lett volna számára egy harmadik hely.
Uros Zorman, a szlovén válogatott szövetségi kapitánya pályafutása egy jelentős szakaszát Spanyolországban töltötte, így csapatának játékfelfogása is meglehetősen „spanyolos”, előnyszerző, előkészítő irányítóra, magas átlövőkre, kettő-kettőkre építenek a szlovénok, a két csapat hasonló stílusa előrevetítette, hogy szoros csatát láthatunk majd a bronzért.
És ez így is lett, ám épp a kevés gólos, alapvetően küzdelmes meccskép miatt kerülhetett felszínre a spanyolok legnagyobb erénye: bár Jordi Ribera együttese már nem minden tekintetben felel meg az élmezőny elvárásainak, még mindig hihetetlenül éles a végjátékokban, ez segítette Egyiptom ellen egy olyan mérkőzésen, amelyen alapvetően az afrikaiak domináltak, és ennek köszönhette a bronzérmet is. És persze az is segített a spanyolokon, hogy a szlovén belső hármas teljesen elfogyott az utolsó mérkőzésre, a torna egyik legjobb játékosa, Aleks Vlah például 3/10-zel zárt.
A németek helye a döntőben
A fináléról önmagában nem lehet sokat írni, a 20. perc környékén végleg eldőlt a találkozó, sportszakmai szempontból onnantól kezdve csökkent a küzdelem értéke. Így sokkal érdekesebb, ha megvizsgáljuk a két válogatott erősségeit, s azt, hogy miért jutottak a döntőbe.
Amikor a THW Kiel legendás edzője, Alfred Gíslason 2020-ban átvette a német válogatottat, egyértelműen az lehetett a cél, hogy éremesélyes csapatot építsen. És bár nem az első években jött a siker, az izlandi szakember irányítása alatt szépen lassan elkezdett fejlődni a gárda, az idei Eb-n hazai pályán már a legjobb négy között volt, most pedig eljutott a fináléig.
És bár Gíslason valóban egy remek tréner, ez a siker nemcsak neki köszönhető, idővel feltűnt a német kézilabdában egy olyan új generáció, amely már a skandinávok általi sztenderdek szerint fejlődik. Juri Knorr, Renars Uscins, David Späth és Julian Köster karrierje és játéka a következő években léphet szintet, ennek köszönhetően pedig a válogatott is megszilárdíthatja helyét az élmezőnyben.
A németek ezen az olimpián rögtön az első fordulóban jelezték, hogy komolyan kell őket venni, hiszen egy remek mérkőzésen 30–27-re legyőzték Svédországot. Majd a negyeddöntőben jött a franciák elleni siker, amelyben persze volt szerepe a szerencsének, de a játék képe alapján a németek domináltak, ahogy egyébként az elődöntőben a spanyolok ellen is. Gíslason csapata jelenleg még nincs a közvetlen élmezőnyben, de minden esélye megvan arra, hogy a jövőben ez változzon.
Minden idők egyik legjobbja?
A dán válogatott számára ezen az olimpián tulajdonképpen a Svédország elleni negyeddöntő volt a legkomolyabb erőpróba, az volt talán az egyetlen mérkőzés, amelyen valóban benne lehetett volna a pakliban a dán kiesés (bár végül a sima meccskép ellenére a szlovénok ellen is rezgett a léc). Az viszont ezzel az olimpiai arannyal biztossá vált, hogy Nikolaj Jacobsen együttesét a kézilabda történetének legnagyobbjai között kell emlegetnünk.
Ha Milák Kristóf teljesítménye alapján arról beszéltek a szakemberek, hogy a sikerei némileg átírják azokat a bizonyos tankönyveket, hasonlót lehet elmondani a dán válogatottról, amely egész tornákat játszik le klasszikus irányító nélkül. Korábban Mikkel Hansen, manapság pedig Rasmus Lauge játszik középen, feladatuk pedig nem más, mint hogy rutinjukkal és játékintelligenciájukkal segítsék a modern átlövők két prototípusát, Mathias Gidselt és Simon Pytlicket.
A döntőben a dánok a támadó kézilabda maximumát mutatták be, és ahogy az előbb utaltam rá, ez alapvetően még mindig egy fiatal, nagy potenciállal rendelkező együttes, nehéz lenne azt mondani, hogy a következő években nem lesz ott az élmezőnyben. Még akkor is, ha ezt már Hansen nélkül kell elérnie, aki Stine Oftedalhoz hasonlóan egy olimpiai bajnoki címmel zárta le a pályafutását.
Kiemelt kép: diebilderwelt / Alamy Stock Photo
Szerző
