Na, és te kinek szurkolsz az Eb-n? – gondolatok az Y generáció kettős futballidentitásáról

A generációkutatás, az emberi szocializáció és viselkedéskultúra nemzedékekre tagolt megközelítése a labdarúgásban is segítségül hívható, hiszen mindegyik generációnak eltérő alapélményei vannak. És ez az alapélmény nem pusztán a magyar válogatott aktuális erejének és versenyképességének, vagy éppen totális versenyképtelenségének különbözőségeit takarja, hiszen maga a sportág is rengeteget változott az idők során. A Baby boomerek legidősebbjei még láthatták az Aranycsapatot is, s nekik, valamint az X generáció számára is még szinte magától értetődő volt a rendszeres világbajnoki részvétel (az 1970-es és az 1974-es, tragédiával felérő lemaradással együtt is). Az Y-osoknak azonban a nagy semmi jutott osztályrészül, míg a Z generáció legidősebb tagjai is már legkésőbb nagykorúságuk elején átélhették 2016 „csodáját”. Az Alfások számára viszont már egyenesen evidens a rendszeres Eb-szereplés, s ők az első generáció, akik többségének lehet, hogy előbb jut eszébe Szoboszlai-mezt kérni karácsonyra, mint egy Messi vagy C. Ronaldo feliratú dresszt.

Az eltérő tapasztalatok nyilván eltérő viszonyulásokkal is járnak, hiszen aki siratta az Aranycsapat berni vereségét 1954-ben, majd átélte az 1960-as évek két vb-negyeddöntőjét, és persze az Eb-bronzot 1964-ben (nem beszélve az 1952 és 1972 között megszerzett öt olimpiai éremről, köztük három(!) arannyal), annak már a hetvenes-nyolcvanas évek is kiábrándító volt. S miután Irapuato poklát követően a magyar futball három évtizedre tetszhalott állapota került, ők nyilván nem tudtak úgy lelkesedni az olaszokért, spanyolokért, angolokért, vagy épp a portugálokért, mint azok, akik számára elképzelhetetlen volt, hogy egyszer a magyar csapatért is szurkolhatnának egy-egy nagy torna idején. Az Y generációnak viszont sokáig csak a szünetmentes vergődés jutott, a tökéletesen hiábavaló valószínűségszámításos önámításokkal tarkított selejtezősorozatok végeláthatatlan kudarcai.

Viszont a focit ugyanúgy imádtuk, mint a felmenőink, így magától értetődő volt, hogy tiszta szívből szurkolunk egy szabadon választott másik nemzetnek (vagy akár többnek is), és tehettük ezt mindennemű lelkiismeretfurdalás, vagy árulásérzet nélkül, büszkén és délcegen, hiszen Magyarország távolléte is éppoly triviális volt.

Nagyapáink számára szó szerint lehetetlenség volt, hogy legyen egy „idegen csapatuk”, de apáink is óvatos távolságtartással követték a tornákat, míg mi a fiatalságunkból (is) fakadó lelkesedésünket hatványoztuk azzal, hogy egy adott nemzet végső sikeréért szorítottunk (majdnem) úgy, mintha az a sajátunk lett volna. Ezek a szekunder preferenciák persze csakis azért alakulhattak ki, mert a primer identitásunk számára nem nyílt globális tér; de félreértés ne essék: minden egyes selejtezős bukásunk nagyobb fájdalommal járt, mint amennyi örömöt adhatott egy másik ország sikeres Európa- vagy világbajnoki szereplése!

A másodlagos futballidentitásaink kialakulásában egyébként számos, akkoriban „újszerű” és egyre sokasodó tényező is közrejátszott, hiszen a rendszerváltozás után exponenciálisan növekedett a külföldi élfutball követhetősége, az ezredfordulót követően pedig valósággal berobbant hazánkba a nemzetközi foci, így bőven volt kivel azonosulni, és volt kikkel pótolni az utolsó nagy generáció (Détári, Kiprich, Esterházy) letűnése után tátongó végtelen űrt…

A nyári szünidő ideális esetben a gyermekkor egyik legszentebb és legszebb időszaka, és annak várva-várt kezdete kétévente egyet jelentett a soros futballtorna rajtjával. De volt olyan is, hogy mire az osztálytermek tábláin kiteljesedett a vakáció felirat, a küzdelmek már javában zajlottak. A 2002-es Mundial nyitómérkőzése május 31-én volt, így az utolsó „minek kell egyáltalán még bejárni, már úgyse csinálunk semmit” típusú, már júniusra eső két hét „főtantárgya” maga a világbajnokság lett. A távol-keleti (Dél-Korea és Japán volt a két rendező ország) világverseny pedig kora reggeltől kezdve kínálta magát, és csak a legelvetemültebb tanárok bátorkodtak kikapcsolni a televíziót; tanévekre megingatva saját reputációjukat – már, ha egyáltalán volt.

Forrás: issuu.com

A futball-lázat a napi mérkőzésdömpingen túl persze számos egyéb őrület is kísérte. Ezek közül a legelterjedtebb és messze a legfanatikusabb tevékenység a matricagyűjtés volt. A Panini minden világversenyre készített egy albumot (2024-ben már az amerikai Topps a gyártó, mivel az UEFA 45 év után szakított az olasz céggel), ami csupán egy átlagos hetilap árába fájt, naná, hiszen az igazi business abban állt, hogy vég nélkül lehetett vásárolni a hatosával csomagolt pakkokat. Egy csomag matrica 50 Ft körül kezdődött, a 2000-es Eb idején 200 forintot kóstált, most 500-ért kapható. Sosem volt olcsó mulatság, a tehetősebb rétegeken kívül pedig napjaink összes szülőjének szinte vállalhatatlan kihívás egy hónapokon átívelő gyűjtögetés. Ilyenkor persze (jobb esetben) csoki, gumicukor meg chips helyett kerül a vásárlói kosárba a mindennél értékesebbé váló kis csomag, viszont a napi egy pakett még csak a belépő szint! Egy teljes album létrejöttéhez ugyanis nem csak feneketlen pénztárca, de nem kevés szerencse és még annál is több kitartás kell. Ki ne emlékezne a műfaj átkos sajátosságaira: egyes játékosok akár ötször is megvoltak, míg mások cserebere útján is beszerezhetetlenek, nem beszélve a többrészes csapatképekről, aminek mindig az egyik fele hiányzott mindenkinek… Tökéletes albumot csak elvétve lehetett látni, de persze aligha lett volna ekkora varázsa a gyűjtögetésnek a megannyi viszontagsága nélkül. Aki meg nem tudott nyakló nélkül matricát venni vagy vetetni, kitűzhette célul azt, hogy legalább a kedvenc válogatottjának oldalpárja legyen teljes.

A szurkolói preferenciák meglehetősen vegyesen alakultak, és ellentétben a klubhovatartozással, kevéssé voltak otthonról „hozottak”, hiszen a szüleink többsége nem volt igazán elköteleződve, hozzánk képest legalábbis semmiképp. Az 1990-es években a Serie A monopol helyzete, az AC Milan és a Juventus szárnyalása miatt a legtöbben talán az olaszokért szorítottak, de sokan szurkoltak Angliának, a spanyoloknak és a hollandoknak is. A németeknek is mindig megvolt a maga tábora, és a nálunk fényévekkel szerencsésebb futballfejlődési ívet leíró déli szomszédunknak, Horvátországnak is rengetegen drukkoltak az 1998-as vb óta – és drukkolnak azóta is. A franciákat Trianon miatt csak maroknyian kedvelték, annál többen szimpatizáltak a közép-európai térség csodacsapatával, a csehekkel, és az 1992-es, beugrós Eb-aranyérmük után a dánok is igen jelentős népszerűségre tettek szert hazánkban.

Így vagy úgy, mindenkinek lett egy „csapata”, egy olyan válogatott, aki ugyan nem a hazánkat képviseli, mégis szívből szurkoltunk érte – és szurkolunk a mai napig. 

Ugyan csak alacsony számú mintán, a szűkebb környezetemben tett megfigyelésem, ám teljesen egy irányba mutat az, hogy a tinédzserkor elején választott csapataink 25-30 esztendő múltán is a kedvenceink maradtak – persze 2016 óta visszarendeződtek a másodlagos preferencia szintjére, legalábbis az Eb idejére, merthogy világbajnokságon 38 éve nem jártunk. Noha ebben nincs semmi meglepő, hiszen egy igazi szurkoló nem vált csapatot; de ennek mégis ellentmond, hogy a külföldi klubidentitásaink sokkal illékonyabbak. Mivel a honi klubfutball 1986 és 2016 között nagyjából ugyanolyan mélyen volt, mint a válogatott, a másodlagos preferenciák itt még inkább előtérbe kerültek, hiszen heti rendszerességgel váltak átélhetővé a topligák topklubjainak sikerei. Noha a gyerekkorban imádott csapat jó eséllyel ma is kedvenc, de egyre divatosabb edzőknek szurkolni, edzőkkel is szimpatizálni, játékosokhoz is kötődni, ami egyre kevésbé összeegyeztethető a klubhűséggel a folytonos játékos- és edzőkeringők korában. Régen a legtöbben egyetlen csapatnak szurkoltak igazán, ma ez közel sem ilyen vegytiszta. A válogatott futball azonban teljesen más, hiszen minden második évben és csupán egyetlen hónap erejéig kerül a fókuszba, sokan két nagy torna között nem, vagy csak felszínesen követik a selejtezők eseményeit, de amikor eljön az idő, ők is fotelvezérszurkolói üzemmódba kapcsolnak, szisszen a sör, ropog a ropi s kezdődhet a futballtánc.

2015. november 15-én azonban nagyot fordult a világ, pontosabban fogalmazva helyre állt, visszabillent a hazánkban évtizedek óta tótágast álló futball(világ)rend. A magyar labdarúgó-válogatott három nappal az 1–0-s oslói győzelem után a Groupama Arénában is nyert Norvégia ellen (2–1) az Európa-bajnoki pótselejtező visszavágóján, és ezzel 44 év után kvalifikált a kontinenstornára. Már a kijutás puszta ténye földindulást okozott az országban, s ma már tudjuk: vajúdó hegyeink nem egeret, hanem egy igazi pannon pumát szültek (még ha az az évek során időnként nagyragadozóból sebezhető kiscicává is változott). Sosem felejtem el a pillanatot, amikor a zsúfolásig telt nappalinkban (életem párja születésnapi bulijának történelmi felvezetéseként) megtekintett mérkőzés után az egyik barátunk azonnal felém fordult és megkérdezte: „Akkor most tényleg kijutottunk?” – pontosan tudta, hogy a párharc győztese repülhet Franciaországba, de nem merte, nem tudta elhinni, mert addig egész életében hiába várta, hogy ez egyszer tényleg megtörténjen. De megtörtént, így három generáció életében először, kettő pedig több évtizedes pauza után élhette át újra, milyen az, amikor a saját nemzetéért szoríthat egy csúcstornán. A válogatott pedig fokozta a fokozhatatlant (hiszen a kijutás önmagában meghozta a kielégülést), Ausztria legyőzésével, a portugálok elleni felejthetetlen 3–3-as döntetlennel s a csoportgyőzelemmel olyan össznépi katarzist generált, amit az unokáinknak is mesélni fogunk. Bár 2021-ben a halálcsoportban ragadtunk, a világbajnoki címvédő franciák elleni 1–1 a Puskás Arénában éppoly meghatározó élményünkké lett; ahogyan a mindent eldöntő müncheni mérkőzés is kitörölhetetlen, amikor a németek hat csatárral rohamoztak fejvesztve, hogy végül a 84. percben nagy nehezen kiegyenlítsenek a magyarok ellen (2–2) – így ők jutottak tovább helyettünk. S bár hősi halál lett volna, mi nem haltunk bele (na, jó, a katari vb-selejtezőbe azért egy kicsit mégis), hiszen utána következett a tündöklés a Nemzetek Ligája elitjében, majd sorozatban a harmadik – az első egyenes ági – Eb-kvalifikáció.

Noha a 24 csapatos Eb-ről is le lehet maradni (és senki se gondolja, hogy immár bérelt helyünk van a főtáblán, azért mindig nagyon keményen meg kell majd küzdeni!), de immáron reális az elvárás, hogy ilyen többet ne forduljon elő. A mostani csapatunknak legalábbis egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül helye van a kontinenstornán, és engedjük meg magunknak a luxust, hogy most a németországi torna előtt ne a jövőn aggodalmaskodjunk, az új szelek hozzanak új mentalitást is!

„Az éjjel soha nem érhet véget” érzület, s a bárminő politikai motiváció nélkül elfoglalt, piros-fehér-zöld színekbe öltöztetett Nagykörút emlékképei egy olyan nemzeti összetartozást szimbolizálnak, amire a rendszerváltozás óta nem volt példa, és amelynek életre hívására egyedül a futball-válogatott volt képes! Ezt még annak sem szabadna félvállról vennie, aki az összes stadionunkat sóval hintené be!

Így a harmadik újkori Európa-bajnokságunk előtt persze már talán nincsen akkora eksztázis, tudniillik a jóhoz a legkönnyebb hozzászokni – de alighanem még mindig jóval erőteljesebb a honi Eb-láz, és sokkalta nagyobb a várakozás, mint azokban az országokban, ahol a kijutás sosem (vagy csak a legritkább esetben) volt kérdéses.

De bármennyire is kezd természetessé válni, hogy mi is ott vagyunk az Eb-n, még mindig minden egyes meccs ajándék, és van valami semmi máshoz nem hasonlítható varázsa, mintha az első csók, az első szerelem élményét élnénk át újra és újra – ezért pedig nem lehetünk eléggé hálásak!

A címben feltett kérdésünk pedig immár nyolc éve érvényét vesztette: minden magyar Magyarországért szorít; a helyszínen szurkoló fanatikus honfitársainknak pedig egyszerűen nincsen párja Európában!

Amikor pedig az éjjel mégis véget ér, és a válogatott soros Eb-kalandja befejeződik, akkor a szerencsésebbek szurkolhatnak régi kedvenceiknek (ha ugyan még versenyben vannak), mert minden rosszban van valami jó. A magyar labdarúgás 30 éves sínylődésében ezentúl és mindenekelőtt például az, hogy megtanultuk megbecsülni a részvételt, és akkor is együtt énekeljük a fiúkkal a Himnuszt, ha éppen tisztes küzdelemben alulmaradnak – és nem kezdünk primitív és értelmetlen sárdobálásba.

Egyetlen aprónak tűnő gesztus, egy civilizációs alapnorma, ami szokássá nemesült, és felemel.

Mindannyiunkat.

Kiemelt fotó: AFP