Aranyszívű bátrak meggypirosban – avagy fortes fortuna adiuvat!

De megdolgoztak érte a fiúk, szó se róla, és a szerencse csak a bátraké, azoké, akik méltók az isteni gondviselésre, akiknek küldetésük van, akik adtak már annyit, hogy végre kaphassanak is. Nemzeti csapatunk már nem pusztán saját múltja sötét és hosszúra nyúlt árnyékát hagyta maga mögött: immár a jelenét uralva épít magának jövőt. Az előző két Európa-bajnokságra való kijutást még lehetett a mezőny bővítéséből és a Nemzetek Ligája életre hívásából következő könnyebbségekre (már, ha a C-ligából az A-divízióba történő menetelés önmagában nem szült volna elég érdemet), a szerencsére és a jó ég tudja mi mindenre fogni még; a mostani esetben azonban nincsen helye semmiféle mellébeszélésnek és magyarázkodásnak, csak fel kell emelni a kalapot, és hálásnak lenni. Hálásnak biza, mert bármennyire is divatos volt (és divatos még mindig) szapulni a magyar focit, amikor a siker és a dicsőség házhoz jön, a legkritikusabb ellendrukkerektől a legavatatlanabb pillanatszülte „rajongókig”, a negatív kommenthuszároktól a fotelből kéretlenül észtosztókig ott teremnek hirtelenjében mind a csapat tüze körül, mert nem akarnak körön kívül maradni, mert maguknak is akarnak legalább egy soványka falatkát belőle, egy cseppnyit a nektárból, egyetlen árva szippantást a jóból, de legalábbis egy demonstratív szelfit az Instára. Így megy ez, a futball nemzeti ügy, sorskérdés, ha tetszik, ha nem, 2016 pedig megmutatta mekkora ereje is van, olyan energiákat és érzelmeket hozott a felszínre, amin alighanem azok is meg voltak lepődve, akik a Nagykörúton masírozva győzedelmi indulóvá emelték a Soho Party régen elfeledett slágerét. Az éjjel pedig azóta sem ért véget – még, ha néha fel is riadtunk közben – és álmodunk tovább.

Idén ősszel, 38 év után először nem azt kellett számolgatni, hogy mit csinálnak az ellenfelek, a sorsunk mindvégig a csapat kezében, lábában és fejében volt, nem a kijutás maga volt kérdéses, hanem annak az ideje – de ezért alaposan megküzdöttek a fiúk. Részint már az NL-ben, aminek köszönhetően az első kalapba kerültünk a sorsoláskor, és a csoportunk legnagyobb kihívása éppen abban rejlett, hogy igazi nagyvad nem került mellénk. De a csodálatos Marco Rossi felnőtt ehhez a feladathoz is, a csapat pedig már a Bulgária elleni nyitányon tanúbizonyságot tett a nagykorúvá éréséről, és már az első félidőben lerendezte a régóta gyengélkedő déli ellenfelet, majd a gyengébbre sikerült gólnélküli montenegrói vizit után Litvánia ellen is domináns játékkal tudta hozni a kötelezőt. Ezután, a szív diadalait aratva, a kvintettünkben hozzánk egyedül mérhető, Katart is megjárt és papíron sokkal erősebb szerbeket rendeztük el oda-vissza, így amiatt, hogy két körrel a vége előtt Kaunasban még nem jött össze a kijutás, senki sem csüggedett.

Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz az Unibetre, 100%-os befizetési bónuszt és 60 ingyenes pörgetést kapsz ajándékba!

Már csak azért sem, mert az a taktikai újratervezés és az abból következő sikeres visszakapaszkodás, ami a második félidőt meghatározta a baltiak otthonában, az újdonság erejével hatott, a válogatott pedig erőt mutatott és megőrizte, megóvta mindannyiunk hitét! Ó, hányszor, de hányszor alakult volna tökéletesen ezzel ellentétesen egy ilyen mérkőzés a korábbi évtizedekben! Így a kérdőjelet elföldelő pont megszerzése Bulgáriára maradt, a Montenegró elleni zárófordulóban már mindenki csak ünnepelni akart a teltházas Puskás Aréna díszes mámorában. S bár a mérkőzést egy kéretlen és bohózatba illő előjáték vezette fel, midőn a bolgár bürokrácia rendezésében a groteszk és a burleszk kelt szánni való, ünneprontó nászra, de a rendíthetetlennek tűnő fiaink mégis magabiztosan kezdtek Szófiában. Aztán – a lengyel játékvezető vitatható közreműködése mellett – a hajrára már mi kerültünk hátrányba, de nem volt, nem lehetett olyan forgatókönyv, hogy nemzeti csapatunk vereséget szenvedjen, és a legutolsó pillanatban, amikor a karnyújtásnyira lévő célszalag már köddé válni látszott, a bolgárok maguk löktek minket át rajta. Hogy szép volt-e így? Nem, de kit érdekel, a modern labdarúgás nem szépségverseny, és legyen bármilyen fanyar, savanykás és kesernyés a győzelem ilyetén valósága első ízlelésre, a lecsengése már zamatos, édes és felemelő, mert az nem önmagán Szófián múlt, hanem hat korábbi mérkőzésen, sőt, hosszú évek alatt lett előkészítve! A lefújást követő nyilatkozatok önkritikája, a siker helyén kezelése, az a szerénység és alázat, amit Rossitól Szoboszlain át Kalmárig bezárólag láthattunk, példás, és megsüvegelendő. Legyünk hát bátran büszkék, legyünk nagyon büszkék a bátor és a címeres mezünkre méltó magyar válogatottra! Legyünk büszkék világklasszis csapatkapitányunkra, Szoboszlai Dominikra, aki méltó utódja Szalai Ádámnak, a Szobóhoz nagyon is mérhető tehetségű Sallai Rolandra, a gólgyáros Varga Barnabásra, legyünk büszkék mindenkire!

A magyar labdarúgó-válogatott jó eséllyel veretlenül és csoportelsőként kvalifikál(t) a jövő nyári németországi kontinenstornára, jelenleg a legtöbb szerzett és a legkevesebb kapott góllal áll peckesen, a zárójelbe tett riválisok pedig irigykedve nézik a hátát. Tavaly szeptember óta senki sem tudta legyőzni Marco Rossi csapatát, amely két Európa-bajnokságon, a Nemzetek Ligája elitjében, és számos egyéb mérkőzésen bizonyította már, hogy senki, de senki nem mehet ellene biztosra, és mérget vehetünk rá, hogy ez a soron következő Eb-n is pontosan így lesz. Jelentem, a futballjövőnk elkezdődött!

Kiemelt fotó: MTI