Olaszországban olyan történhet a szezon végén, ami huszonegy éve nem történt

Vannak olyan bajnokságok, ahol a tipikus nagycsapatok „uralkodnak”. Ilyen az olasz is, ahol – nem megsértve a római, a nápolyi vagy épp a firenzei szurkolókat – három igazi nagy csapat van, méghozzá a Juventus, az AC Milan és az Internazionale. A többi csapat a futottak még kategóriába tartozik, mindez a Serie A-s bajnoki címek számában érhető a leginkább tetten. Amióta a Serie A létezik, azaz az 1929-30-as szezontól kezdődően ez a három klub volt a legerősebb, egy-egy időszakra nőtt fel hozzájuk Benito Mussolini kedvence, a Bologna, illetve az Egri-Erbstein Ernő nevével fémjelzett Grande Torino, a tragikus sorsú csapat. Ha pedig megnézzük az 1950 és a 2022 közötti időszakot, azt látjuk, hogy mindössze tizenhárom olyan év volt, amikor nem a fenti hármasból került ki a bajnok.

Ebben az intervallumban a Fiorentina, a Napoli, a Lazio és az AS Roma kétszer-kétszer, Sampdoria, a Hellas Verona, a Cagliari, a Torino és a Bologna egy-egy alkalommal hódította el a scudettót. Utoljára 2001-ben fordult elő, hogy nem a „nagy hármas” közül került ki a bajnok, akkor a fővárosi „farkasok” szurkolói örülhettek. A Diego Maradona, Bruno Giordano, Salvatore Bagni és Andrea Carnevale nevével fémjelzett Napoli is „csak” két bajnoki címet tudott szerezni, pedig a világ akkori – és minden idők egyik – legjobbja hét szezont is eltöltött a Vezúv mellett. A világsztárokból álló, Sergio Cragnotti elnökölte Lazio is csak egyszer ért fel a csúcsra, ahogy a Francesco Totti vezérelte Roma is csak egyetlen alkalommal tudta megelőzni a nagy triót.

Mindennek persze történelmi-gazdasági okai is vannak. Mindig az északi csapatok voltak az igazán tehetősek, a futball is tükrözte tehát az általános gazdasági helyzetet Olaszországban. A „nagy hármas” pedig hagyományosan az élen járt, mindig ők tudták a legdrágább és a legjobb játékosokat szerződtetni, sokszor a közvetlen riválisokat „rabolták le”, erről alighanem mind a firenzei, mind a két római csapat drukkerei tudnának nyilatkozni.

A jelenlegi szezonban azonban az elmúlt évadokhoz képest jóval nagyobb esély van arra, hogy mindez megváltozzon, és olyan történjen az olasz bajnokságban, amire 2001 óta nem volt példa. Ez azonban csak részben dicséret a bajnokságot vezető Napoli, Atalanta, Udinese, Lazio kvartett felé, sokkal inkább kritika a három nagy irányába, akik közül a Juventus egyelőre pocsékul fest, az Inter sem tűnik sokkal jobbnak, a bajnokság ezen szakaszában egyelőre csak a Milan tűnik scudettóra esélyesnek, persze tény, hogy még az idény elején járunk. Azonban mégis érdemes eljátszani a gondolattal, hogy talán ez lesz az a szezon, amire oly régóta nem volt példa, és mindez nem is előjel nélküli.

A Juventus 2011 és 2019 között uralta a Serie A-t, azonban a klubnál azóta rengeteg rossz vezetői döntést hoztak, ami gazdasági nehézségeket okozott, ezt a krízist pedig egyértelműen tetőzné az öltözőt teljesen elveszítő Massimiliano Allegri esetleges menesztése. A korábbi sikeredzőnek 2025-ig van szerződése, közel 9 millió eurót keres, nagyon jelentős, több tízmillió eurós bánatpénzt kellene fizetnie a zebráknak ahhoz, hogy belemenjen a szerződése felbontásába, erre pedig vajmi kevés esély van. Anyagilag egyáltalán nem áll jól a rekordbajnok, a Calcio e Finanza szakportál szerint az idei évet 240 millió eurót meghaladó veszteséggel zárhatja a torinói csapat, ami a tavalyi, csaknem 210 millió eurós hiányt is meghaladná. E számok mellé nehezen fér bele, hogy Allegrinek a semmire kifizessenek legalább húsz-, de egyes becslések szerint harmincmillió eurót, ahogy az sem, hogy párhuzamosan fizessenek egy másik vezetőedzőt. Szóval Allegrinek kellene megoldania a helyzetet. Igaz, volt már reménytelenebb szituációban is a 2015-2016-os szezonban a Juve, akkor tíz forduló alatt négy vereséget szenvedett el, a tizenkettedik helyen állt tizenkét ponttal, végül egy páratlan szériának köszönhetően végül mégis bajnok lett. De az is igaz, hogy abban a keretben ott volt az egészséges és fénykorában lévő BBC (Andrea Barzagli, Leonardo Bonucci és Giorgio Chiellini), illetve rendelkezésre állt Gianluigi Buffon, Claudio Marchisio, Paul Pogba (aki most is ott van, de sérült), Paulo Dybala, Mario Mandzukic, Álvaro Morata, vagy épp a mostaninál hat évvel fiatalabb Juan Cuadrado is.

Persze, ha Federico Chiesa és Pogba felépül, sokat lendíthetnek majd a Juve játékán, azonban a keret a sérülések ellenére sem annyira gyenge, mint ahogy a tabellán állnak, és főképp nem annyira halovány, mint amilyen a mutatott játék. Jelen pillanatban nagyon nehéz elképzelni, hogy edzőcsere nélkül alkalmas lenne a Juventus arra, hogy a bajnoki címért küzdjön, de a fent említett okok miatt egyelőre az edzőváltás nem tűnik reális forgatókönyvnek.

Nincs sokkal jobb helyzetben az Inter sem, ahol ugyan az ügyvezető, Giuseppe Marotta próbált ezúttal is varázsolni, de vízből és kőből nehéz ízletes húslevest készíteni. Anyagilag az Inter még a Juventusnál is rosszabb helyzetben van, jellemző, hogy az átigazolási időszak végén Francesco Acerbi kölcsönvételét is blokkolta az elnök, mindaddig, amíg néhány fiatal játékostól nem sikerült megszabadulniuk. Pár millió euróról beszélünk, ami ezen a szinten elvileg aprópénz, ráadásul egy olyan posztról volt szó, ahová a létszámhiány miatt muszáj volt igazolni. Marotta ennek ellenére tavaly és idén is a lehetőségekhez képest jól erősítette meg a keretet, és minimalizálta a veszteségeket. Simone Inzaghi csapata mégis már most három vereségnél tart, két győzelmet is csak az utolsó pillanatokban tudtak behúzni, ráadásul a hét mérkőzésen kapott tizenegy gól is soknak tűnik. Az előző idényben remekül működő védelem árnyéka önmagának, Ivan Perisic pótlása egyelőre nem megoldott (Robin Gosens látványosan besült, igaz, túl sok lehetőséget nem is kapott), és az Inzaghi által évek óta játszatott 3-5-2-es felállást és taktikát is kezdik kiismerni a riválisok. Ahogy Allegri, úgy Inzaghi alatt is rezeg a kispad, és ő egyelőre a frissen érkezett játékosok többségének alig ad lehetőséget. André Onana egyetlen percet sem védett még a bajnokságban, Kristjan Asllani kétszer állt be csereként (összesen huszonhárom percre), Gosens kevesebb, mint három félidőt kapott eddig, miközben Marcelo Brozovic, Nicolo Barella vagy Milan Skriniar csapágyasra van hajtva már most. A játék persze sokat javulhat, ha újra összeáll a Lautaro Martínez, Romelu Lukaku páros, de a védelem problémáit ez nem fogja megoldani, ahogy azt sem, hogy a középpályások az előzőhöz képest ezúttal is kipurcannak majd a szezon közepére, végére.

Ahogy fentebb is írtam, a három nagy közül a hétvégi veresége ellenére is az AC Milan áll a legjobban – mind a keretét, mind a mutatott játékot elnézve. A Theo Hernández, Rafael Leao balszél az egész liga legjobbja, az Ismael Bennacer, Sandro Tonali kettősnél is nehéz lenne jobbat találni, ahogy a Fikayo Tomori, Pierre Kalulu, Simon Kjaer védőhármas is kellően masszív. Egyedül a jobb oldallal lehet gond, sem Junior Messias, sem Alexis Saelemaekers nem élcsapat kezdőjébe való játékos. És bizony ez az egy poszt megmutatja a Milan gazdasági korlátait is, hiszen Paolo Maldiniék szerettek volna hozni egy jobbszélső a nyárot, de mindez nem fért bele a büdzsébe, pedig egyértelműen szükség lett volna rá. A Napoli elleni hazai 2–1-es vereségük az eredmény szempontjából fájó, de aki látta a találkozót, egyértelműen azt gondolhatta, hogy a játék képe alapján győzelmet érdemelt volna a milánói csapat, vagy legalábbis vereséget semmiképpen sem, és egyébként a bergamói találkozójukon is jobbnak tűntek, mint a jelenleg második helyezett Atalanta (1–1). A Milan jelenleg egyértelműen előrébb tart, mint a városi rivális Inter vagy a Juventus, a kérdés viszont az, hogy előrébb tart-e, mint a Napoli, az Atalanta vagy a Lazio. Erre egyelőre nehéz választ adni, a mutatott játék alapján mindenesetre nagyon lemaradva nincsenek.

Az, hogy 2001 után ismét reális esélye van annak, hogy nem a három hagyományos nagycsapat közül fog kikerülni az olasz bajnok, egyértelműen annak köszönhető, hogy részben a koronavírus-járvány, részben a rossz vezetői döntések (például Cristiano Ronaldo fizetése) miatt anyagilag mind a három csapat megroppant. Ez az a lehetőség, amit az üldözők közül valamelyik együttes kihasználhat, kérdés, hogy a Roma huszonkét, a Lazio huszonhárom, a Napoli harmincháromév után újra, vagy az Atalanta története során először fog felérni a csúcsra. Persze az olasz bajnokságot évtizedek óta követve továbbra is nehéz elképzelni, hogy ne a Milan, Inter, Juve trióból kerüljön ki a bajnok, de mégis, idén ismét ott motoszkál az az esély, amire a magamfajta kiscsapatokért rajongó „underdog-szurkolók” folyton várnak.

Kiemelt kép: Lega Serie A