Todd Monken elszámolta magát, Dan Campbellnek igaza volt, a Chiefs és a 49ers jutott a Super Bowlba

Pocsék meccsterv és a ki nem kényszerített hibák okozták a Ravens vesztét

Az AFC konferenciadöntőjét megelőzően egyértelműnek tűnt, hogyan verheti meg a Baltimore Ravens a Kansas City Chiefs csapatát. A Chiefs futás elleni védekezése ugyanis igencsak sebezhetőnek bizonyult. Sikerességi rátában mindössze a 22. legjobb csapat voltak futás ellen, 2022 óta pedig az ötödik legrosszabb EPA/play mutatóval rendelkeztek akkor, amikor az irányítóra felrajzolt futójátékokat kellett levédekezniük. Ezek a gyengeségeik már az előző fordulóban, a Buffalo Bills ellen is megmutatkoztak, ahol nem igazán volt válaszuk a Bills futójátékára, és különösen Josh Allen megállításával akadtak problémáik. A passzvédekezésük ezzel szemben az NFL egyik legerősebbje volt, köszönhetően a fantasztikus secondary-jüknek.

Ehhez képest a Baltimore valamiért a levegőben próbálta meg feltörni a Kansas City védelmét, azon belül is főként a hosszú passzokra építve. Jackson átlagosan 3,65 másodperc alatt szabadult a labdától, aminél ebben a szezonban csak kétszer volt szüksége több időre ahhoz. Ez egyébként nemcsak annak köszönhető, hogy a mélységi passzjátékokat erőltették, az is közrejátszott benne, hogy a Chiefs secondary-je ismét elképesztő munkát végzett, hiszen Jacksonnak nem igazán voltak üres elkapói.

A futójátékaik száma kiválóan rávilágít arra, hogy mennyire ragaszkodtak az eredeti meccstervükhöz. A támadókoordinátor Todd Monken mindössze nyolc futójátékot hívott be az egész meccs során, ezeken kívül pedig Jackson nyolc alkalommal iramodott meg egy eredetileg passzként induló játék során. Arra, hogy miért nem váltottak a láthatóan nem működő elképzeléseikről, semmiféle logikus magyarázat nincs, ugyanis egyszer sem kerültek tíz pontnál nagyobb hátrányba, tehát semmi nem indokolta a ragaszkodást a passzjátékhoz. Mindezt ráadásul elsősorban 11 personnelből (ilyenkor egy tight end, egy futó és három elkapó van a pályán) próbálták megoldani, ezzel a Chiefs malmára hajtva a vizet, hiszen lehetővé tették, hogy Steve Spagnoulo hat defensive backet tartson a pályán. Ezzel szemben a Bills egy héttel korábban épp azzal tudott sikeresen haladni, hogy nagyon gyakran alkalmazta a 12 personnelt (ilyenkor két tight end, egy futó és két elkapó van a pályán), ami miatt a Chiefsnek muszáj volt több linebackert használnia, őket pedig remekül tudták támadni a futóikkal és a tight endjeikkel.

A felkészületlenség a taktika mellett a fegyelmezetlenségekben is megnyilvánult, ebben pedig a fantasztikus újonc évet maga mögött tudó Zay Flowers járt az élen. A harmadik negyed végén először egy óriási elkapást mutatott be, ami után mindenképp szükségét érezte annak, hogy beszóljon az őt őrző L’Jarius Sneednek, és ezért kapott is egy 15 yardos büntetést.

A negyedik negyed első játékában aztán rögtön javíthatott volna egy touchdownnal, helyette azonban elkövette a létező legbutább hibát, azaz megpróbálta benyújtani a labdát a célterületre. Elképesztő, hogy az ilyen mozdulatokból született labdavesztések után még mindig vannak játékosok, akik képtelenek felfogni, hogy ne nyújtsák előre a labdát a célterület felé, mert az lesz a vége, mint Flowers esetében. Sneed ugyanis megbosszulta a szövegelést, kiütötte a kezéből a labdát, amit a Chiefs szedett össze a saját endzone-jában.

Flowers ezután sem állt meg a lejtőn, az oldalvonal mentén dühöngeni kezdett, és megvágta a kezét, ahogy a padot püfölte. Az agresszió azonban nemcsak nála jelent meg, hanem Roquan Smith-nél is, aki egy egyébként zseniális húzását tette tönkre egy felesleges durvasággal. A Chiefs utolsó támadásánál tökéletesen ismerte fel, hogy 1st&5-ről sokkal könnyebben fog first downt szerezni a Kansas City, ami gyakorlatilag a meccs végét jelentené, ezért még a játék indítása előtt bemozdult, ezzel újabb első kísérletet adva a Chiefsnek, csakhogy ezúttal már tíz yardot kellett megtenniük. Az ötlet tehát jó volt, de teljesen indokolatlanul felborította a vele szemben felálló Trey Smith-t, ezzel egy tizenöt yardos büntetést is begyűjtött.

Dan Campbell döntései ismét teret adtak az analitikai vitáknak

Minden csodásan indult a Detroit Lions számára az NFC döntőjében, hiszen az első félidőben könnyedén rohantak végig a San Francisco 49ers védelmén, akiknek semmilyen válaszuk nem volt a Lions futójátékára. A félidőre 24–7-es állással vonultak a csapatok, és úgy tűnt, megtörténik a csoda, a Detroit Super Bowlt játszhat. A harmadik negyedben aztán hirtelen minden megfordult, és a 49ers néhány perc leforgása alatt visszajött a meccsbe.

Először Jake Moody mezőnygóljával zárkóztak két labdabirtoklásnyi különbségen belülre, de ekkor még mindig úgy tűnt, hogy a Lions kezében van a meccs. A következő támadásukkal el is jutottak a 49ers térfelére, ám a 28 yardos vonalon megállították őket, negyedik kísérletnél pedig Dan Campbell úgy döntött, nem mezőnygólt rúg, hanem megpróbál first downt szerezni. A játék működött is, de Josh Reynolds elejtette a labdát, így a San Francisco következhetett támadással.

Túl sok gond még itt sem lett volna, csakhogy Brock Purdy ismét fekete mágiához folyamodott, és dobott egy interceptiont, de a labda elsuhant Kindle Vildor kezei között, a sisakrácsáról pedig pont Brandon Aiyuk kezébe pattant, néhány játékkal később pedig touchdownt szereztek a drive-ból.

Innentől kezdve csőstül jöttek a gondok, a következő támadás első játékában Jahmyr Gibbs elejtette a labdát, a 49ers pedig egy újabb gyors touchdownnal kiegyenlített.

Már ekkor sokan Campbell torkának estek a közösségi médiában mondván, ha a Lions simán csak berúgja a mezőnygólt, és újra három labdabirtoklásnyi különbséget alakít ki, akkor ez az egész nem történik meg. A Lions edzője azonban később még tovább borzolta a kedélyeket, amikor a negyedik negyedben hárompontos hátrányban ismét a támadókat hagyta fent a pályán mezőnygólkísérlet helyett, a first down pedig ezúttal sem jött össze.

Aki Campbell munkásságával tisztában van, az pontosan tudja, hogy az egyik alapfilozófiája, hogy agresszívan áll a negyedik kísérletekhez, ez pedig jelentősen hozzáárult a Lions eddigi sikereihez. Most azonban ezt több helyen kamu macsóságnak titulálták, és már-már általános vélekedés lett, hogy ezen döntései miatt maradtak le a Super Bowlról.

Az első negyedik kísérletnél egy 46 yardos mezőnygólt kellett volna bevállalniuk, ami ugyan nem tűnik olyan távolinak, Michael Badgley ilyen távolságról nyitott stadionokban már egyáltalán nem megbízható rúgó, a legutóbbi 40 yardnál hosszabb kísérlete például több, mint egy éve volt, azt mellé rúgta, a Lions pedig 75%-ban váltotta first downra a 4th&3-nál rövidebb negyedik kísérleteket. Mindezek mellett az ESPN és Ben Baldwin analitikai modellje is egyetértett abban, hogy ugyan minimálisan, de jobb döntés megpróbálni a negyedik kísérletet, mint mezőnygólt rúgni.

A következő negyedik kísérletüknél már mindkét modell egyértelműen azt javasolta, hogy neki kell menni a negyedik kísérletnek, ráadásul ezúttal Badgleynek már 48 yardról kellett volna megpróbálnia a rúgást. Ebből a távolságból ő az NFL történetének legrosszabb rúgója, 20 kísérletéből mindössze 9 volt sikeres, ezek egy részét pedig fedett stadionban rúgta.

Ebből világosan látszik, hogy még az sem egyértelmű, hogy Campbell a kockázatosabb megoldásokat választotta volna, ehhez képest futótűzként kezdett el terjedni, hogy ez olyan volt, mintha black jackben 20-ra kért volna lapot. Persze ebben semmi meglepő nincs, még mindig hatalmas ellenállásba ütközik mindenféle analitikai modell, hiszen nehogy már a szemüveges kockák értsenek az amerikai futballhoz. Erre rátesz még egy lapáttal az, hogy rengetegen még mindig az eredményekből következtetnek egy döntés helyességére, számukra pedig nem is lehet kérdés, hogy ha nem sikerült a negyedik kísérlet, rúgni kellett volna. Ez az analitikai mutatókat használó edzőkkel szembeni leggyakoribb kritikának is az alapja, ugyanis sokan gondolják úgy, hogy jók a számok, de érezni kell, mikor nem szabad rájuk hallgatni. Természetesen olyankor, amikor nem sikerül egy negyedik kísérlet, mintha a Lions edzői tudhatták volna, hogy Reynolds elejti Jared Goff passzát. Napjaink legjobb szakkommentátora, Greg Olsen tökéletesen foglalta össze a szituációt a meccs közben:

„Nagyon könnyű kritizálni az eredményt, de ez nem vesz el a döntés helyességéből. Dan Campbell hű maradt a filozófiájához, amit nem lehet az alapján megítélni, hogy ez most nem sikerült, mert ez az oka annak, hogy idáig jutottak.”

Szintén érdekes megfigyelni, hogy a negyedik downos modellek egyik legfőbb kritikája az, hogy nem veszi figyelembe, hogy kik vannak a pályán, ahogy azt sem, hogy mi történik, ha nem sikerül a negyedik kísérlet. Természetesen egyik sem igaz, hiszen ezen modellek a korábbi kísérletek alapján számolják ki a sikeresség valószínűségét, és mindig meghatározzák a győzelem valószínűségét akkor is, ha nem lesz first down a játék vége.

Természetesen ilyenkor mindig szóba kerül a momentum kifejezés is, amelynek létezése még akkor is tagadhatatlan, ha számokkal nem lehet meghatározni. Ebben az esetben is lehetett érezni, hogy valami megváltozott, és a lélektani előny hirtelen átkerült a 49ershez, ugyanakkor sokkal valószínűbb, hogy ez valamikor Vildor elejtett interceptionje után történt meg, mint a sikertelen negyedik kísérletnél, ahogy Gibbs fumble-je is sokkal fájóbbnak tűnt, mint Reynolds dropja. Ez egyébként a számokon is meglátszik, amíg Vildor hibájával és Gibbs fumble-jével 3,3 és 5,5 várható pontot veszített a Lions, addig a két negyedik kísérlet esetében ugyanez a mutató 3,2 és 2,6 volt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Detroit edzői stábja tökéletes munkát végzett, sőt nagyon is lehet kritizálni őket, még akár a negyedik kísérletekért is.

A legnagyobb hibát azonban nem ezeknél a helyzeteknél követték el, hanem a meccs végén, az utolsó támadásuk ugyanis iskolapéldája volt annak, hogy mit nem szabad csinálni tízpontos hátrányban, időszűkében. Először is nagyon lassan haladtak a two-minute warning előtt, majd amikor eljutottak a 49ers célterületéhez, harmadik kísérletre futást hívtak. Ez még talán bele is fért volna, de csak akkor, ha már tudják, mi lesz a következő játék, ha nem sikerül touchdownt szerezni, és gyorsan elindítják azt. Ezt viszont nem tették meg, így időt kellett kérniük, amivel eldőlt, hogy csak sikeres onside kick után kaphatják vissza a labdát. Ez nem meglepő módon nem jött össze, ezzel pedig a 49ers jutott a Super Bowlba.

Campbellék viszont mégsem ezekért a hibákért kerültek a kritikák kereszttüzébe, hanem a helyes és a filozófiájukba is tökéletesen beleillő döntésekért. Csak reménykedni lehet abban, hogy ez nem fog olyan változást előidézni, mint korábban Brandon Staley esetében, aki a sajtóvisszhang hatására elkezdett egymásnak teljesen ellentmondó döntéseket hozni, amelyek végül hozzájárultak a bukásához.