Törött kézzel szerzett gólok vitték sikerre az elátkozott generációt

Időn túli szabaddobásnál Kovács Péter feldobta a labdát és örömében belefejelt. Így ért véget 1986. március 4-én Genfben a Magyarország–Románia mérkőzés, amelyen a négyszeres világbajnok legyőzésével (19–17) gyakorlatilag eldőlt, férfiválogatottunk története során először világbajnoki érmet nyer. A középdöntő utolsó meccsén a második félidőben könnyedén elintézte a Koreai Köztársaság csapatát, így került végül a döntőbe.

Gyerekkorom e csodálatos, elfelejtett jelenetét idézi fel a szövetség Kézi-könyve, amely szerint a XX. század magyar kézilabdázójának választott Kovács Péter a torna második felében törött kézzel játszott. A négy utolsó meccsen mégis 24 gólt lőtt vele.

Algéria ellen, esés közben sérült meg súlyosan Kovács, a magyar férfiválogatott eddigi legnagyobb menetelése közben. „A kórházból kijőve, este levettük a gipszet, eszembe nem jutott, hogy ne lépjek pályára a világbajnokságon, természetes volt, hogy összeszorított fogakkal, beinjekciózva, de játszom – mesélte a legendás sportember a Nemzeti Sportnak. – A korábbi világversenyeken rendre elbuktuk a lehetőségeinket, azt gondoltam, már soha nem érünk el komoly sikert a csapattal, többünknek ráadásul világbajnokságon az utolsó esély kínálkozott, de talán érettebbek lettünk 1986-ra. Akkor már Németországban szerepeltem, és a bennem amúgy is meglévő küzdeni tudást és önbizalmat tovább erősítette a Bundesliga.”

A döntetlenek szomorú királyai

 Nemegyszer elmondta, elátkozott generációként tekintettek önmagukra a kortársaival, és az akkori történések és eredmények mintha valóban azt igazolták volna: arra rendeltettek, hogy az utolsó pillanatban mindig lemaradjanak egy nagy sikerről. Többek között éppen egy időn túli szabaddobásból kapott találattal, vagy ma már elképzelhetetlen időmérői hibával.

A vb-történet során 1986-ig egyetlen „egygólos” meccset sem sikerült megnyerni, pedig addig már tíz világbajnokságot is rendeztek. 

Már-már megnyert csatákból lettek döntetlenek, a döntetlenekből pedig nem lett semmi – tisztán emlékszem, ez az akkori magyar ember életérzéséhez hozzá tartozott. A szerencsétlenség egyik csúcsa az 1980-as moszkvai olimpia volt, ahol ugyanúgy két hatos csoportra osztották a mezőnyt, mint napjainkban, de negyed- és elődöntőket – a világbajnoksághoz hasonlóan – még nem játszottak. A csoportelsők közvetlenül a fináléba jutottak, a csoportmásodikok a bronzmeccsre. Magyarország veretlenül, két győzelemmel és három döntetlennel lett csoportmásodik, az olimpiát megnyerő NDK-val is ikszelt, így a harmadik helyért mérkőzhetett. Ott pedig – rossz, de felülírandó hagyományt teremtve – kikapott, történetesen Romániától.

A szerencsétlenkedés másik tetőpontja a 1982-es világbajnokság volt, ahol hét meccs alatt szintén csak a románoktól kapott ki válogatottunk, ám sikerült négy döntetlent összehozni, majd végül pozitív mérleggel a kilencedik helyen zárni.

A fordulat és a csalódásból merített erő

Elhivatott, a pályafutásuk csúcsán lévő szövetségi kapitányok váltották egymást, 1982-ben Faludi Mihályt Kovács László követte, majd 1985-ban a mindössze 31 éves Mocsai Lajos folytatta a nemzeti csapat kispadján. Mindez a szakmai garanciát jelentette, hogy ebből valahol fényes érem születik majd. Kovács és Mocsai 1982-ben BEK-győzelemre vezette a Honvéd férfi-, illetve a Vasas női csapatát.

A szomorú ikszekből a következő évi B világbajnokságon lett vidám döntetlen, amikor az utolsó meccsen, öt másodperccel a lefújás előtt Kenyeres József törött kézzel egyenlített az NSZK ellen. Ezzel Los Angeles-i olimpiai kvótához jutott a válogatott, és ott is egyértelműen esélyes lett volna a fináléra – a játékokon végül a nyugatnémet együttes játszott az aranyért a jugoszlávokkal. Itthon a politikai döntés közbeszólt, hazánk a keleti blokk nagy többségével együtt bojkottálta az eseményt.

Olyan fantasztikus pályafutások nem tudtak kiteljesedni, mint Bartalos Béláé, aki a sportág első három olimpiája közül Münchenben nyolcadik, Montrealban hatodik, Moszkvában negyedik lett a csapattal. A korszakos kapus a Los Angeles előtti időszakról így beszélt az 1984 – A kettétört olimpia című kötetben:

„Legalább hat góllal vertünk mindenkit a felkészülési meccseken. Két hatos csoportba sorolták akkoriban a csapatokat, s az ott azonos helyezést elérők játszottak a helyosztókon. Már megvolt a sorsolás, a későbbi győztes Jugoszlávia, amelyet úgymond csak hat góllal vertünk előtte, a másik csoportba került, így tisztán látszott, hogy valószínűleg döntősök leszünk. Meggyőződésem, hogy olimpiai aranyat, de legalábbis érmet vettek el tőlünk. (…) Fél éven át becsületesen készültünk, naponta négyszer edzettünk, az utolsót éjfélkor, hogy az átállást majd jól bírjuk. A lányom az óvodában mindenkiben az apukát kereste, amikor egyszer bementem hozzá, nem tudta, hogy én vagyok az. Pont akkor nem voltam ott, amikor a legjobban kellettem volna neki.”

A harmadik olimpiájára – akkor még – hiába készülő Kovács Péter később így látta ezt a korszakot: „Az összes pozícióban két kiemelkedő képességű játékost tudtunk felmutatni. Mindenképpen benne volt, hogy érmesek leszünk, egyedül a szovjet csapatra mondhattuk azt, hogy kevés az esélyünk ellenük. Úgy tűnt, mi leszünk az elátkozott korosztály, akiknek semmi sem sikerül, hiszen remek csapatunk volt abban az időszakban, de a világversenyeken rendre érem nélkül maradtunk. Ám az olimpiáról való lemaradás még elszántabbá tett bennünket, az 1986-os világbajnokságon már nem engedtük ki a kezünkből a lehetőséget, s másodikak lettünk. Háromszor voltam olimpián, 1980-ban és 1988-ban negyedikek lettünk, de az egészet odaadnám egy Los Angeles-i bronzéremért. És nem az életjáradék miatt.”

Az áttörés

 Ahogy a fentiekből is kiderül, a legjobb férfi kézilabdázóink 1984 traumája után éppen ellentétes utat jártak be, mint a nők. A magyar női együttes – amely a Los Angeles előtti világbajnokságon nyert ezüstöt – szintén minimum éremesélyeként utazhatott volna a játékokra, a bojkott után azonban egyre mélyülő válságba került, és egy évtizedre eltűnt a világ élmezőnyéből. Csak 1996-ban tudott visszatérni az olimpiára.

Az 1986-os férfi-világbajnokságon jött el az idő, hogy a sima meccsek mellett az egygólos végjátékokat is a maga javára fordítása Magyarország.

Ebben az időszakban a keleti blokk még Skandinávia előtt járt a sportágban, így a svédeket és az izlandiakat is sikerült eggyel legyőzni, a mögöttük fejlődgető dánokat néggyel is. Hatból hat győzelemmel jutottak a fináléba legjobbjaink, akik négyszer is a második félidőben kerekedtek felül. És nem utolsósorban visszavágtak a pályán sok szomorúságot okozó románoknak.

„A nagy tornák végjátékait is tanulni kell, a jugoszlávok vb-ezüstérmesként, olimpiai bajnokként érkeztek Svájcba, és a finálé végén talán ez döntött, ők rendelkeztek a megfelelő rutinnal. Így is nagy sikert értünk el, amit meg tudtunk osztani a szurkolókkal, remek érzés volt hazaérkezni és szembesülni azzal, hogy milyen sok kézilabdabarátnak szereztünk örömet"

– mesélte a Nemzeti Sportnak a balátlövő poszt akkori üstököse, Marosi László.

„Ami a döntőt illeti, tudat alatt talán megelégedtünk azzal, hogy biztosan érmet szerzünk, ezért nem tudtuk megszerezni a végső győzelmet, de nagyon boldogok voltunk – mondta Kovács. – Svájcban minden összejött, harmonikusan dolgozott együtt a játékoskeret és a szakmai stáb.”

Azóta is kitartóan várunk rá, hogy újra minden összejöjjön, és ne csak majdnem legyen érmes a válogatott, mint az 1997-es világbajnokságon, vagy további két olimpián (2004 és 2012). Az idén minden idők legjobb Eb-szereplését elérő együttes előtt újra ott a lehetőség.

Kiemelt fotó: Németh Ferenc MTI