Négy erős délszláv válogatott legyőzése kellett a felemelő ötödik helyhez az Eb-n

Délről indulva előbb északra, majd északnyugatra tartva a délszláv államok többségén végigutazott a magyar válogatott, legalábbis ha az ellenfeleket elhelyezzük a térképen. És ahogyan – némi költői túlzással élve – a hegyek is nagyobbnál nagyobbak lesznek ebben az irányban az egykori Jugoszlávia területén, úgy lett egyre nagyobb a kihívás a kézilabdapályán. De közben egyre erősebbé és erősebbé váltak legjobbjaink, a végén pedig alpesi magaslatokba értek Szlovénia legyűrésével – már-már oxigénhiányos állapotban. De kezdjük az elején.

Montenegró

Komikus jelenetek sorát hozta a nyitómeccs, utólag derült ki, hogy részben a labdában kell keresni a hibát. Amikor dadogott a magyar kézben, nem volt kedvünk nevetni, de amikor az ellenfél a kínai figuránál kidobta a lelátóra, visszatért a jókedvünk. Néha az volt az érzésünk, a válogatottunk nem tud olyan rosszul kézilabdázni, hogy ezt a meccset elveszítse, és így is történt: Palasics Kristóf jobb lábában elakadt a végén a montenegróiak utolsó egyenlítési kísérlete.

Szerbia

A második csoportellenfél alapból erősebbnek számított az elsőnél (amely minden hibája ellenére sem volt gyenge), jobban is kézilabdázott, de nem annyival, amennyivel a magyar válogatott, önmagához képest. Megérkeztek az Eb-re fejben is az átlövőink, néhány év szünet után itt már bizonyossá vált, hogy létezik magyar védekezés, és az is kiderült, Bartucz László talentuma nyolc szűk, válogatott nélküli év után sem veszett el a kapuban. A csapat pedig a lehető legrövidebb úton a középdöntőben találta magát.

Horvátország

Az Izland elleni álomjáték és az Ausztria elleni keserű felébredés után jöhetett a középdöntő legemlékezetesebb csatája azzal a délszláv együttessel, amellyel szemben a XXI. század szinte semmi sikerélményt nem hozott korábban. Horvátországot – olyan meccseken, amelyen számukra is fontos volt a győzelem – legutóbb az 1990-es években sikerült felülmúlni, de a 2024-es Európa-bajnokság meghozta az áttörést. Pontosabban a mai magyar válogatott ereje és tudása hozta el ezt, a szoros hajrát pedig ismét olyan szinten tudta kontrollálni, hogy a horvát kispad utólag elismerte, esélytelennek érezte a fordítást.

Szlovénia

Az esélyesebb német és francia együttes ellen már megmutatkoztak a kimerülés jelei, de Chema Rodríguez csapatára várt még egy óriási feladat, az ötödik hely elérése, ami minden idők eddigi legjobb magyar szereplését jelenthette. A túloldalon a jelenlegi legerősebb délszláv gárda, Szlovénia állt, amely már a tavalyi világbajnokságon is ütősebbnek tűnt Horvátországnál. Túl azon, hogy egykori és mai szegedi és veszprémi alapemberek alkotják, van stratégiája, így a korábbi másodedzőből szövetségi kapitánnyá kinevezett Uros Zormannal évről évre előrébb lép.

De alig több mint két hét alatt szintén a nyolcadik meccsét vívta, és a magyarokhoz hasonlóan fejben, pontosságban is érthetően visszaesett. A meccs alig több mint húsz-húsz gólja a védekezés és a kapusteljesítmények mellett ennek is köszönhető.

Szenvedtek a támadóalakulatok, az Eb-n tündöklő magyar balkezekből – Ancsin Gábor, Imre Bence – elfogytak a gólok, de tartogatott néhányat a végére Ilic Zoran. Még többet Lékai Máté és Bánhidi Bence, a hétmétereseknél viszont előjött a szellemi fáradtság, ötöt is elrontottak a különböző próbálkozók.

Utolsó meccsünk utolsó perceire így lépett elő főszereplővé Bóka Bendegúz, aki kétszer odaállt és mindkétszer belőtte a csata egyik legjobbjának, Klemen Ferlinnek.

A másik legjobb, Bartucz László viszont a magyar kapuban állt, és a lefújás előtti időszakra tartogatta a legfontosabb védéseit, így szinte hajszálnyira olyan hatékonyságot (32 százalékot) produkált, mint a szlovén kollégája. Öt perc alatt kétgólos hátrányból lett egygólos előny és 23–22-es magyar győzelem, de a fordításhoz Fazekas Gergő bravúros csuklómozdulata is kellett egy átlövés végén (2:20-tól).

A németországi Európa-bajnokságon, címeres mezben csillag született – és nem is egy.

Kiemelt fotó: Alamy.com