„Valójában nem az édesanyámat szidják, hanem az adott pillanat feszültsége jön ki a játékosból”

– A nagypályás futball, a futsal, a játékvezetés és a pszichológia egyszerre van, volt jelen az életedben. Kezdjük az utóbbival: honnan jött a pszichológia iránti érdeklődésed?

– Mindig is érdekelt, hogyan működnek az emberek, miért reagálnak bizonyos helyzetekben úgy, ahogy, és hogyan lehet segíteni nekik nehezebb időszakokban. Talán ez az egyik legizgalmasabb része ennek a területnek: nagyon sokféle élethelyzetben lehet támogatást nyújtani, legyen szó komolyabb lelki problémákról, stresszről, szorongásról vagy akár hétköznapi elakadásokról is.

A sportpszichológia közel áll hozzám, mert a sportban is rengeteg mentális tényező befolyásolja a teljesítményt. Egy sportolónál nagyon sokat számít például, hogyan kezeli a stresszt, a teljesítményszorongást vagy akár egy sérülés mentális oldalát. Bizonyos esetekben pedig a túlzott stressz a sérülések kialakulásában is szerepet játszhat.

– A nagypályás futballtól jutottál el az NB I-es futsalig, majd egy sérülés új irányba fordította az életedet. Hogyan alakult ez az út?

– 2008-ban kezdtem el focizni Hajdúszoboszlón, a helyi csapatban, és végig kapus voltam. Sokáig kizárólag nagypályán játszottam, a futsallal inkább csak tornákon találkoztam, de nagyon hamar megtetszett a sportág dinamikája. Sokkal gyorsabb, pörgősebb játék volt, folyamatos történésekkel, ami teljesen más ritmust adott a mérkőzéseknek.

2016-ban igazoltam Berettyóújfaluba, később pedig visszakerültem a DEAC-hoz, éppen akkor, amikor NB I-es lett a csapat. Egy ideig párhuzamosan csináltam a nagypályás futballt és a futsalt is, de idővel egyértelművé vált, hogy a kettő hosszú távon nem fér össze. Ahogy léptünk feljebb korosztályban, ezt már a klubok sem igazán támogatták, így választanom kellett. Azt éreztem, hogy a futsalban több lehetőségem lehet, ezért végül a nagypályát elengedtem.

Később a felnőttkerethez is tartoztam, játszottam felnőttmérkőzéseken, voltam utánpótlás-válogatott is, de egy komoly csuklósérülés gyakorlatilag véget vetett a karrieremnek. Műtét lett a vége, és akkor éreztem először igazán, hogy más irányba kell továbbmennem.

– És ez az irány a játékvezetés lett.

– A játékvezetés már korábban is foglalkoztatott. Játékosként is érdekelt maga a szakma, és szerintem ebben nagy szerepe volt annak, hogy kapus voltam. Nyilván teljesen más feladat a két szerep, de a gondolkodásmód sok szempontból hasonló: folyamatosan olvasni kell a játékot, átlátni a szituációkat, kommunikálni és irányítani. Ráadásul a kapus is egyfajta külön világ a pályán, ahogy a játékvezető is.

Volt egy konkrét élmény is, ami nagyon megmaradt bennem. Egy felnőttmérkőzésen a 36. másodpercben kiállítottak egy teljesen jogtalan döntés után. Három héttel később ugyanaz a játékvezető vezette a következő meccsünket, és odajött hozzám bocsánatot kérni. Ez bennem nagyon mély nyomot hagyott. Akkor fogalmazódott meg bennem először komolyabban, hogy szeretném kipróbálni ezt a szakmát, mert azt gondoltam: talán lehet ezt jobban is csinálni. Aztán amikor belekerültem, gyorsan rájöttem, hogy kívülről sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint amilyen valójában.

– Hogyan segít a pszichológiai háttér abban, ahogyan játékvezetőként működsz a pályán?

– Azt hittem, hogy sokkal könnyebb lesz a pszichológiát és a játékvezetést összekötni. A pszichológián rengeteget tanulunk kommunikációról: hogyan nyitunk valaki felé, milyen hangszínen szólunk, hogyan kezelünk konfliktusokat. A játékvezetésben ezek ugyanúgy kulcsfontosságúak. Egy feszült helyzetben vagy egy nehezebben kezelhető játékosnál nagyon sokat számít, hogyan kommunikálsz vele.

Csakhogy a pályán 160–170-es pulzus mellett kell másodpercek alatt döntéseket hozni, miközben a kommunikációra is folyamatosan figyelned kell. Emiatt ezeket a technikákat sokkal nehezebb jól alkalmazni, mint ahogy azt kívülről gondolná az ember.

– Az MLSZ tavaly ősszel pszichológiai támogató programot indított az NB I-es játékvezetők számára, ami jól mutatja, mennyire fontossá vált a mentális felkészítés. Miért ennyire meghatározó az önismeret egy játékvezető számára?

– Egy játékvezetőnek rengeteg kritikát, sértést és inzultust kell kezelnie. Valamelyik csapat mindig úgy fogja érezni, hogy egy döntés következtében hátrányba került, ezt pedig sokszor nehezen viselik a játékosok vagy a szurkolók.

Nagyon fontos, hogy a játékvezető tudja: ezek a reakciók nem feltétlenül a személyének szólnak. Valójában nem az édesanyámat szidják, hanem az adott pillanat feszültsége jön ki a játékosból vagy a szurkolóból. Ha nincs megfelelő önismereted, akkor ezeket könnyen magadra veszed.

Ez pedig két irányba viheti el a játékvezetőt. Az egyik, hogy elkezd szorongani, elveszíti az önbizalmát, és nem mer határozott döntéseket hozni. A másik pedig az, hogy dacból a másik irányba kezd kompenzálni: „ha ti így reklamáltok, akkor majd megmutatom.” Ez ugyanúgy veszélyes.

– Milyen módszerekkel lehet hatékonyan fejlődni ezen a területen?

– Sokat segíthetnek a különböző szituációs gyakorlatok vagy drámafoglalkozások, ahol konfliktushelyzeteket játszunk el. Ezek biztonságos környezetben segítenek felismerni a saját reakcióinkat. Volt például olyan gyakorlatunk, ahol valaki mondott egy állítást, nekem pedig úgy kellett ellentmondanom neki, hogy közben ne sértsem meg a másik önbecsülését vagy személyét. Ez nagyon hasonlít ahhoz, ami a pályán történik: a játékos állít valamit, neked pedig meg kell védened a saját döntésedet úgy, hogy közben ne robbanjon fel a helyzet.

De már az is nagyon sokat számít, ha az ember beszél ezekről. Akár egy tapasztaltabb kollégával, akár valakivel, aki hasonló helyzeteket él át.

– Mennyire jellemző, hogy egy játékvezető segítséget kér vagy beszél a nehézségeiről?

– Hosszú távon nagyon káros lehet, ha valaki nem beszél a nehézségeiről. Ebből könnyen kialakulhat szorongás, önbizalomvesztés vagy más lelki probléma. Már az is segít, ha az ember elmondja valakinek, mi történt vele, mert akkor azt érzi, hogy nincs egyedül.

– A hatékony konfliktuskezelés szintén fontos játékvezetői erény. Mennyit változtál ezen a területen az első mérkőzéseidhez képest?

– Rengeteget. Emlékszem egy nagyon feszült megyei mérkőzésre, ahol az edző egy teljesen hétköznapi szabálytalanságnál üvöltözni kezdett velem, én pedig még hangosabban üvöltöttem vissza. A vége hat sárga és két piros lap lett.

Később vezettem egy hasonló hangulatú mérkőzést, de ott már sokkal tudatosabban kommunikáltam a játékosokkal. Ugyanúgy feszült volt a légkör, mégis jóval kevesebb lappal le tudtam hozni a meccset. Ez nagy tanulság volt számomra.

– Ha már konfliktusok: beszéljünk a stresszről és annak kezeléséről is.

– Szerintem az egyik legfontosabb dolog, amit el kell fogadni, hogy nincs tökéletes játékvezető. Ahogy tökéletes játékos sincs. A legjobb bírók is hibáznak. Ez az első dolog, amit mentálisan el kell fogadni: hibázni fogsz.

Általában már meccs közben is érzem, ha elrontottam valamit. És ez biztosan hatással van a következő döntéseimre is. Ilyenkor nagyon fontos a tudatosítás: igen, ezt most elrontottam, de még rengeteg döntés lesz ezen a mérkőzésen. Nem ragadhatok bele egyetlen hibába.

A stressz kezelésében sokat segít a felkészülés. Megnézem a csapatokat, az eredményeiket, hogy kik azok a játékosok, akik sok lapot kapnak, milyen stílusban játszanak a csapatok. Ha tudom, hogy egy csapat agresszívan letámad, akkor már előre tudom, hogy az első percekben közel kell lennem a szituációkhoz.

A stresszt általában az okozza, amire nem vagy felkészülve. Ha viszont előre végiggondolsz bizonyos helyzeteket, az rengeteget segít. Teljesen megszüntetni viszont nem lehet a stresszt, és nem is kell. Kell egy bizonyos szintű feszültség.

– Mi segít kordában tartani a mérkőzés közbeni stresszt?

– A mérkőzés előtti légzőgyakorlatok, célállítások, tudatos felkészülés. Mondok egy példát: nem azt tűzöm ki célul, hogy minden döntést tökéletesen eltaláljak, hanem azt, hogy az első tíz percben közel leszek minden fontos szituációhoz. Ezek a kisebb célok segítenek fókuszálni, és levesznek a szorongásból.

De már önmagában az is nagyon sokat számít, ha a mérkőzés előtt átbeszéljük a ránk váró feladatokat a kollégákkal.

– A pályán mutatott személyiséged mennyire különbözik a magánembertől?

– Szerintem ezt szét kell választani. A pályán mutatott személyiségem teljesen más, mint a magánéletben. Alapvetően nyugodtabb, kedvesebb embernek tartom magam, de ez a pályán nem mindig működne. Ott sokkal határozottabbnak kell lennem.

Nem arról van szó, hogy más emberré válok, inkább arról, hogy a személyiségem bizonyos részeit erősebben kell használnom a pályán: a határozottságot, a magabiztosságot, az érzelemszabályozást.

– Az érzelemszabályozás szintén kulcsfontosságú része a játékvezetésnek. Hogyan lehet ezt fejleszteni?

– Megint visszajutunk az önismerethez. Tudnom kell magamról, hogy egy adott helyzet milyen reakciót vált ki belőlem. És azt is tudnom kell, hogy amit a pályán csinálok, az nem feltétlenül azonos a magánéleti személyiségemmel.

Ahogy a játékos indulata is sokszor a helyzetből fakad, úgy a játékvezető reakciója is. Erről beszélni kell, elemezni kell, visszagondolni rá. Meg kell érteni, miért reagáltál úgy, ahogy.

– Ez folyamatos önmonitorozást jelent...

– Igen, abszolút. Folyamatosan figyelnünk kell magunkat, tanulni a saját hibáinkból és mások hibáiból is. És ehhez elengedhetetlen az önismeret.

Borítókép: sportspsychologist.com