Vb-váró: A német kapitány orosz rulettje Anglia kispadján

2018 után először nem Gareth Southgate dirigálja majd az angol válogatottat egy nagy tornán, ami – különösen a kvalifikációs sorozatban látottak fényében – felettébb reményt keltő a szigetországban. Pedig Southgate a futball őshazája történetének legeredményesebb szövetségi kapitánya, az oroszországi vb-n a negyedik helyig, míg az előző két Európa-bajnokságon egyaránt döntőbe vezette a háromoroszlánosokat, és a 2022-es vb negyeddöntős szereplése sem tekinthető kudarcnak. A végső győzelem persze hiányzik a listájáról, csakhogy az 1966-os vb kivételével az sosem volt Anglia osztályrésze, és Southgate nyolc éve így is az angol válogatott messze legsikeresebb időszaka.

Az előző kontinensbajnokság alatt mégis az volt az ember érzése, hogy a kapitánynak akkor sem lehetne maradása, ha megnyerné az Eb-t, ami valljuk be, az egyetemes labdarúgástörténet egyik legbizarrabb ellentmondása. Persze csakis magának köszönhette: világklasszis virtuózok sorával játszott úgy, ahogy gyámoltalan és esélytelen kiscsapatok szoktak. Szuperhősei voltak, de nem azt kérte tőlük, hogy vessék latba minden tudásukat, és váltsák meg a világot, hanem hogy őrizzék a házat. Az FA az ezüstéremmel a nyakában is megtartotta volna, de Southgate meghallotta a nép szavát, és leköszönt.

Jött Thomas Tuchel, új idők új dalaival

Tuchel alapjaiban formálta újra az angol válogatott játékát. Southgate éveken át mindent a biztonságra épített, ami ugyan eredményes volt, de egy szélsőségesen unalmas, nézhetetlen és gyáva játékstílus – már ha egyáltalán ezt stílusnak lehet nevezni. Tuchel ezzel szemben egy modern, bátor és könyörtelen rendszert vezetett be, amely több területen is látványos fejlődést hozott a korábbi korszakhoz képest.

A legfontosabb változás a labda nélküli játékban érhető tetten. Southgate csapata hajlamos volt mélyen visszaállni, és megvárni, amíg az ellenfél hibázik. A német mester viszont azonnal bevezette a rá jellemző agresszív presszinget. Az angol játékosok ma már rendkívül magasan, szervezetten és fojtogató módon támadják le az ellenfelet, a labdavesztés utáni első másodpercekben azonnali visszatámadással próbálják meg újra megszerezni a játékszert. Ez a fegyelmezett letámadás sokkal közelebb hozta a válogatottat a klubfutballban megszokott elit szinthez. A másik jelentős előrelépés a taktikai rugalmasság és az edzői reaktivitás. Southgate-et sok kritika érte, amiért lassan és sablonosan cserélt, és mert nem tudott mit kezdeni azzal, ha egy mérkőzés váratlan fordulatot vett. Tuchel azonban egy igazi taktikai kaméleon, aki együtt él a játékkal. Képes a meccs képéhez igazodva, akár percek alatt rendszert váltani, és a cseréi által közvetlenül alakítani a mérkőzés kimenetelén. Nem sablonokban gondolkodik, hanem az ellenfél gyengeségeire reagál.

Thomas Tuchel nem egy sablonos edző (Fotó: Imago/Every Second Media)

A támadójáték is felzárkózott a keretminőség szintjére, miközben az 52 éves szövetségi kapitány pragmatizmusa még növelte is a korábban is dicséretes fegyelmet, ami még nagyobb stabilitást adott a védelemnek. A csapat rekordot jelentő kapott gól nélküli selejtezősorozata is azt bizonyítja, hogy a látványosabb játék egyáltalán nem ment a biztonság rovására.

Tuchelnél már nincsenek bérelt helyek és szent tehenek: nála a pillanatnyi erőnlét, a kiemelkedő forma és a taktikai fegyelem dönt, ez pedig egy teljesen új, sikerorientált mentalitást hozott az angol öltözőbe. Korábban sokan érezték úgy, hogy egyes sztárok a klubjukban nyújtott teljesítményüktől függetlenül is kihagyhatatlanok a válogatottból, ez azonban a német szakember regnálása alatt már nincs így, amit a világbajnoki keret is hűen igazol.

Az angol válogatott vb-kerete

Kapusok: Jordan Pickford (Everton), Dean Henderson (Crystal Palace), James Trafford (Manchester City).

Hátvédek: Reece James (Chelsea), Tino Livramento, Dan Burn (Newcastle United), Marc Guéhi, John Stones, Nico O’Reilly (Manchester City), Ezri Konsa (Aston Villa), Jarell Quansah (Bayer Leverkusen), Djed Spence (Tottenham Hotspur).

Középpályások: Declan Rice (Arsenal), Elliot Anderson (Nottingham Forest), Jude Bellingham (Real Madrid), Jordan Henderson (Brentford), Morgan Rogers (Aston Villa), Kobbie Mainoo (Manchester United).

Csatárok: Harry Kane (Bayern München), Ivan Toney (al-Ahli), Ollie Watkins (Aston Villa), Bukayo Saka, Noni Madueke, Eberechi Eze (Arsenal), Marcus Rashford (Barcelona), Anthony Gordon (Newcastle).

Az angolok az L csoportba kaptak besorolást, június 17-én Horvátország ellen kezdik meg szereplésüket, majd 23-án Ghánával, míg 27-én Panamával találkoznak.

Dupla vagy semmi, avagy Tuchel saját magát tette fel egyetlen lapra

A 26 fős világbajnoki keret kihirdetése után valóságos médiavihar söpört végig Anglián. Tuchel ugyanis rendkívül bátor, sokak szerint egyenesen sokkoló döntéseket hozott, melyekhez hasonlóra évtizedek óta nem volt példa az angol futballban. A német szakember hidegvérrel hagyott ki a keretből olyan szupersztárokat, mint Phil Foden, Cole Palmer, Trent Alexander-Arnold, vagy éppen Harry Maguire. De (mások mellett) nem került be a Premier League 2025–2026-os kiírásának második legeredményesebb angol játékosa, Morgan Gibbs-White (Nottingham Forest, 15 gól, négy gólpassz), és a Crystal Palace Konferencia-liga-győztes motorja, Adam Wharton sem. Ez a radikális döntés azonnal két táborra osztotta a közvéleményt, és felvetette a kérdést: vajon egy zseniális haditerv alapjait látjuk, vagy egy olyan történelmi hibát, amely végzetesen megbosszulhatja magát a világbajnokságon?

Tuchel logikája mögött egyértelműen az a filozófia áll, hogy egy sikeres tornához nem a 26 legnagyobb névre, hanem a legjobban együttműködő karakterekre és a legjobban funkcionáló csapatra van szükség. A kapitány a nyilatkozataiban is világossá tette, hogy az önzetlenséget és a csapatszellemet mindennél előbbre helyezi. Úgy vélte, hogy ha a szupersztárok egy része a kispadra kényszerül, az elégedetlenségük mérgezheti az öltözői hangulatot.

„Az egész a testvériség építéséről, az izgalom és közös energia megteremtéséről szól. Látva azt a 26 reakciót, amit az elmúlt három nap hívásai során tapasztaltam, úgy gondolom, hogy a csapatszellem már megvan. Csodálatos volt. Bárcsak mindenki láthatta volna, mit jelent ez a játékosoknak, azt az őszinte örömöt, amit a hívásom váltott ki belőlük. Mi így gondolkodunk, mi így látjuk a dolgokat. A nap 24 órájában együtt leszünk. Senki sem autózhat haza, hogy otthon töltsön egy szabad délutánt, majd másnap visszatérjen. Ezért támaszkodunk ennyire erősen arra a közösségre, amely felépítette ezt a szellemiséget” – érvelt határozottan Tuchel.

Emellett persze kőkemény tények és érvek is meghúzódnak a döntései mögött. Foden már a Manchester Cityben sem alapember, Palmer egy sérülésekkel is terhelt, rendkívül hullámzó és nehéz szezonon van túl, Maguire sosem élvezte a német feltétlen bizalmát, Alexander-Arnold pedig egyszerűen nem illett bele Tuchel szigorú és fegyelmezett rendszerébe. A kapitány inkább olyan kevésbé csillogó, de taktikailag tökéletesen engedelmes játékosoknak szavazott bizalmat, mint Elliot Anderson, Tino Livramento vagy a negyedik világbajnokságára készülő 35 éves Jordan Henderson. Mert ők azok a labdarúgók, akik zokszó nélkül, pontosan és katonásan hajtják végre az edzői utasításokat. 

A legnagyobb meglepetés Ivan Toney meghívása, aki a németországi Eb óta egyetlen barátságos meccset (és kettő játékpercet) számlál a válogatottban, és akinek a hozzáállása finoman szólva sem nyűgözte le az edzőt. Akkor kizártnak tűnt, hogy Toney valaha is játszhat még Tuchel válogatottjában. De a német stábja mindig, mindent és mindenkit szemmel tart. Justin Cochrane, Tuchel egyik asszisztense (aki korábban már dolgozott a csatárral a Brentfordnál) elutazott Szaúd-Arábiába is, hogy lássa élőben is játszani – és a visszajelzései pozitívak voltak. Aztán a keret kialakításával kapcsolatos utolsó egyeztetetések során egyre gyakrabban merült fel a 30 esztendős támadó neve. „Ő lenne az a játékos, akinek a lábára kívánnád a labdát egy kapu előtti kavarodásnál? – Igen. Abszolút. Szeretnéd, hogy az ő labdaérintésével záruljon az akció? Elvonja a jelenlétével a figyelmet a többi csatárról? – Igen és igen, ráadásul világklasszis tizenegyes-lövő.” – magyarázta Tuchel. Toney persze Harry Kane cseréjeként utazik, alapesetben legfeljebb mellékszerep vár rá – de a beválogatásának háttértörténete kiválóan szemlélteti a stáb profizmusát.

Éppen ezért hasonló belátással illik tekinteni a többi, nem feltétlenül a keretbe várt játékosra is. Így a mögöttünk hagyott klubszezon jelentős részében sérült John Stones, a Tottenhammel szenvedő Djed Spence, vagy épp Anthony Gordon beválogatását.

A kritikusok és a dühös angol szurkolók szerint Tuchel Palmerék kihagyásával nemes egyszerűséggel elpazarolta a válogatott legnagyobb fegyverét: a pőre zsenialitást. Foden és a Chelsea tízese az angol futball legkreatívabb alakjai, akik egyetlen váratlan passzal, zseniális csellel vagy egy távoli lövéssel a legszilárdabb védelmeket is képesek feltörni. Egy világbajnokság egyenes kieséses szakaszában, amikor a taktika megbénítja a játékot, pontosan az ilyen semmiből születő egyéni villanások döntenek a továbbjutásról. Ha Anglia támadójátéka befuccsol, a komplett szigetországi sportsajtó a zsenik hiányát fogja legelőször számonkérni a kapitányon. Hasonló rizikófaktor Maguire mellőzése is. Bár a Marc Guéhi, Ezri Konsa (vagy Stones) belső védőpáros stabilnak tűnik, de Maguire rutinja és vezérszerepe (akárcsak a kispadon ülve vagy szükség esetén onnan beszállva) pótolhatatlan lehet az Egyesült Államokban. Egy egyenes kieséses vb-meccs nyomását nem lehet az európai selejtezők szintjéhez hasonlítani, a kellő nemzetközi tapasztalat ott mindennél többet ér. 

Tuchel ezzel a meglehetősen pragmatikus kerettel mindent egyetlen lapra tett fel. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem a szupersztárok egyéni megmozdulásaiban, hanem a németes, rendszerszintű fegyelemben és a kollektív erőben hisz. Nincsenek átmenetek, félmegoldások, nincs középút. De azért lesz nafta is a gépezetben: Rice, Bellingham, Saka, Eze, na és persze Kane…

Ha az angol válogatott 60 év után újra a magasba emelheti a világbajnoki trófeát (de legalábbis érmet nyer), Tuchelt látnokként és az évszázad stratégájaként fogják ünnepelni. Ha viszont a csapat idő előtt elbukik, az az angol futballtörténelem egyik legvitatottabb kudarca lesz. De kockázat nélkül nincs győzelem, és Anglia éppen azért bukta el az előző két Eb-döntőt, mert semmit sem volt hajlandó kockáztatni. Hát most jött egy német, és borított mindent. Ha bejön a húzása, Gary Lineker ismét újrafogalmazhatja legendás mondását. Mondjuk így: „A futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén Anglia nyer. Egy némettel.”

Borítókép: Büntető-montázs