Vitatkozzunk akkor egyet a tizenegyesekről!

Az azért borítékolható volt, hogy színvonalában, élvezeti értékében meg sem közelíti majd az Atlético Madrid–Arsenal elődöntő az egy nappal korábbi Paris Saint-Germain–Bayern Münchent, mégis, azt kell mondanunk, a madridi mérkőzés második félideje nem hagyott maga után kívánnivalót.

Ha nem is azt a csodafocit kaptuk, mint a francia–német párharctól, minőségi játékkal rukkoltak ki a felek. Kellett hozzá, hogy az első felvonás végén egy eléggé vitatható büntető következtében hátrányba kerüljön az Atlético. Ettől mintha bepipult volna Diego Simeone csapata, a második félidőre egy sebességfokozattal feljebb kapcsolt, nyomás alá helyezte az angolokat, a saját térfelére szorította, így pedig helyzeteket tudott kidolgozni. Az első félidőben jóformán csak Julián Álvarez révén veszélyeztetett, a második játékrészben, már az egyenlítése után Antoine Griezmann és Ademola Lookman is közel járt a gólhoz – előbbi estében a kapufára lőtt, utóbbi szépen lefordulva Ben White-ról, ziccerben David Raya kezébe. De az egy olyan Atlético volt, amelyik ellenfele fölé tudott kerekedni, amelyik akkor láthatóan elhitte, hogy le tudja győzni a Premier League listavezetőjét.

Furcsa eszközigényű, de látványos szurkolás (Forrás: intothecalderon.com)

Álvarez speciel már az első félidőben is. Rendkívüli agilitással vetette bele magát a meccsbe, valami elképesztő győzelmi vágy égett benne, érezhetően a fináléba akart lőni az övéit – a 14. percben, amikor két Arsenal-védő mellett brusztolta ki magának a lövőhelyzetet, ha nem is a fináléhoz, de a vezetés megszerzéséhez elég közel járt, David Raya azonban szépen védett.

Az Arsenal ismét megmutatta, hogy miben jó és miben gyengébb

Ennek ellenére az Arsenal az első félidőben többé-kevésbé kontrollálta a mérkőzést, vagy fogalmazzunk úgy, nem kellett pánikba esnie a hazai rohamoktól. Sőt, kétszer is gólt szerezhettek volna a vendégek: előbb az említett Álvarez-próbálkozást követő szöglet után iramodott meg egy lepattanó labdát begyűjtve Viktor Gyökeres, kellően erőszakosnak bizonyult, így az őt nyúzó Marcos Llorente mellett is centerezni tudott, az érkező Martin Ödegaard nagy helyzetben a blokkba lőtt. Pedig, ha csinál egy lövőcselt, vagy leadja a mellette tisztán helyezkedő Gabriel Martinellinek, az Arsenal megszerzi a vezetést.

A 30. percben is így tehetett volna, amikor Declan Rice csapott le egy labdára Lookman mellett, Ödegaard az oldalvonal mellett lekészítette a befelé induló Noni Maduekének, ő vezette még a labdát, majd a hosszút célozta meg, és csak nagyon keveset tévedett.

A két helyzet újra csak nyomatékosította, mi az a három fázis, ami után az Arsenal veszélyt tud teremteni: ha letámadás után labdát szerez (presszingben világszinten is a legjobbak közé tartozik), ha területe nyílik kontrázni (igyekeznek azért ebben őt megakadályozni az ellenfelek, a PL-ben ezért is szerezhetett csak négy gólt gyors ellenakcióból), illetve ha szöglethez vagy oldalszabadrúgáshoz jut (a PL-ben rögzített játékhelyzetből 20 gólt ért el az idén, azaz góljai majdnem harmada pontrúgás után születik). De a labdás fázisban, felépített támadásból eléggé nehezére esik helyzetet kidolgozni, és ebben azért jócskán benne van Mikel Arteta keze, aki az utóbbi két idényre átalakította csapata játékát, és az addig tapasztalt gördülékeny, látványos (free flowing, ahogy az angol mondaná) támadójáték helyébe a párharcok megnyerésére épülő, a pontrúgásokban és a presszing után szerzett labdákban bízó futball lépett. Ami persze egyelőre eredményes, végtére is a bajnoki címért és a BL-győzelemért is harcban áll az ágyús sereg, csak épp a futballromantikusoknak elég fájó látni, hogy az egykor (még három éve is) gyönyörűen futballozó, Ödegaard-ral, Bukayo Sakával, Gabriel Jesusszal, Martinellivel feltartóztathatatlanul támadó csapat egymás után produkálja a nyögvenyelős, sokszor dögunalmas mérkőzéseket.

Ennyi második hely után az Arsenal-hívek többsége persze magasról tesz arra, milyen focival győz a csapat, csak nyerjen végre. Bajnokságot 22 év után ismét, Bajnokok Ligáját történetében először.

A második félidő nagy részében nem tűnt úgy, hogy olyan közel állna hozzá. Akkor egyértelműen az Atlético dominált, a helyzetei azonban kimaradtak, az utolsó negyedórában pedig megint csak elkezdte uralni a meccset az Arsenal. És bő tíz perccel a vége előtt a második gólt is megszerezhette volna, ha a VAR helybenhagyja Danny Makkelie döntését, aki tizenegyest ítélt David Hancko belépője nyomán. A szlovák védő a labdát mellette eltoló Eberechi Ezének tartott oda, kérdés, eltalálta-e az angolt, ha igen, annyira, hogy attól ekkorát kellett-e repülni?

Ezen a ponton muszáj a tizenegyes intézményéről néhány szót ejtenünk

Határozott véleményem, hogy tizenegyest csak a legegyértelműbb esetekben szabadna ítélni, amikor a támadót konkrétan felrúgják, visszahúzzák, akasztják, elütik, szóval amikor nem lehet a szabálytalanságon vitatkozni. A tizenegyes ugyanis kis túlzással egyenlő a góllal. És mert a mai futballban iszonyatosan meg kell küzdeni egy-egy találatért – feltéve, hogy nem a Bayern Münchenről, Paris Saint-Germainről vagy az FC Barcelonáról van szó… –, azt odaajándékozni egy csapatnak vétek. Amikor a támadójátékosnak esze ágában sincs megjátszani a labdát, hanem a kontaktot keresi, illetve a legkisebb érintkezésnél is esik, nem szabadna büntetőt fújni, éppen azért, hogy a szándék mindig a labda megjátszása legyen, és ne a másik átverése. Lehet, hogy eleinte elmaradna így egy-két jogosnak tetsző büntető, hosszú távon azonban tisztábbá válhatna az, mire adunk tizenegyest, és mire nem.

44. perc, tizenegyes! Gyökeres 0–1 (Forrás: arsenal.com)

Persze, ahogy a futball értelmezése, a tizenegyesek megítélése sem lesz soha fekete vagy fehér, el kell fogadnunk, hogy valaki faultnak látja azt, ahogy az őt fogó Hancko mellett (előtt) Gyökeres összeesik, és teljesen jogos tizenegyesnek véli, más (ahogy én is például), inkább ügyesen összehozott büntetőnek, amikor igazából nincs szabálytalanság, csak érintkezés (a védő valóban hozzáér a támadóhoz, de nem löki meg vagy húzza vissza), és a csatár, jelen esetben Gyökeres egyedüli szándéka esni, nem pedig befejezni az akciót. Ettől még nem nevezném hibának az ilyen esetben megítélt büntetőt, mert be lehet fújni, én azonban másféle értelmezést tartanék kívánatosnak. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy törjön a láb vagy folyjon a vér egy-egy tizenegyeshez, a világért sem, csak legyen egyértelmű a fault.

56. perc, tizenegyes! Álvarez 1–1 (Forrás: espn.com)

No de remélhetően a visszavágó nem a tizenegyesekről szól majd – Arteta azért dühöngött egy sort, amiért Eze esetében módosított az eredeti ítéleten a VAR, persze a helyében sokan ugyanígy éreztek volna –, és a londoni meccs is inkább a második félidőre hajaz majd, amikor legalább az egyik fél feltett szándéka lesz bevenni a kaput. Olyan látványos támadójátékot, folyamatos attakot, állandó letámadást és visszatámadást biztos nem kínál majd az Emirates-beli ütközet, mint a PSG–Bayern, ami a BL-történet holtversenyben leggólgazdagabb elődöntőjét hozta – az 1960-as BL-elődöntőben született még kilenc gól, amikor az Eintracht Frankfurt 6–3-ra nyert a Rangers otthonában –, de hogy ütközet lesz, csata, a végsőkig kiélezett küzdelem, az biztos. És néha azt is jó nézni, pláne, ha amúgy technikailag is nagyszerűen képzett futballisták esnek egymásnak.

Borítókép: espn.com