A kézilabdát képviselte az egyetlen ember, aki nem szavazta meg az 1984-es bojkottot

1984 pályafutásokat tört ketté Magyarországon, világklasszis sportolók sokaságát fosztotta meg az olimpiai éremszerzés lehetőségétől, megannyi esetben az egyetlen nagy esélytől, hogy az álmok beteljesüljenek. Az 1984 – A kettétört olimpia című, honlapunkon már ajánlott kötet kellő alapossággal érzékelteti, milyen hatással volt a Magyar Olimpiai Bizottság akkori döntése a biztos éremvárományosnak számító női kosárlabda-válogatottunkra, vagy éppen a favoritok közé sorolt férfi- és női kézilabdázóinkra. És akkor a vívókról, öttusázókról, úszókról, atlétákról, birkózókról még nem is beszéltünk.

A szerző, Radványi Benedek a kötetben sokáig rejtegeti, ki volt az egyetlen ember, aki 1984. május 16-án, a Népstadion sajtótermében tartott MOB-szavazáson nem szavazta meg az olimpia bojkottját. Azt a távolmaradást, amelyet próbáltak a magyar sportolók féltésével magyarázni, de mindenki tudta, hogy valójában a szocialista tábor válasza volt az 1980-as moszkvai játékok amerikai bojkottjára. A hidegháború része, amely során a saját sportolóit áldozta fel a keleti blokk. Gyakran olyan versenyzőket, akiknek éppen az olimpiai sikerekért okoztak súlyos egészségkárosodást az állami szintű doppingrendszerrel. Ezt dolgozza fel a „Fair Play” című, rendkívüli hatású cseh film.

A kettétört olimpia külön fejezet szán annak az egyetlen embernek, aki – szemben a magyar bojkott 78 támogatójával – nem szavazta meg a távolmaradást. Se igennel, se nemmel nem szavazott, tartózkodott, ami abban az időben a szemtanúk szerint is egyet jelentett az ellenállással, és némi fényt jelentett egy sötét korszakban is a bátorság létezéséről.

Jacsó István másfél évvel a sportolók sorsát megpecsételő határozat után, 1985. december 6-án, 71 évesen elhunyt. A rendszerváltás után sem lett így agyonírt témája a hazai sajtónak, ma is kevés nyomát találjuk, különösen úgy, hogy Jacsó Péter, a fia 1989-ben külföldre távozott. Radványi Benedek Hawaiin érte utol a 2014-ben megjelent kötet készítésekor, a helyi egyetem professzoraként elevenítette fel a Los Angeles-i játékok magyarországi előzményeit.

Az édesapját ő sem ruházta fel olyan tulajdonságokkal és tettekkel, amelyek nem voltak rá jellemzők, ugyanakkor – ismerősei véleménye szerint is – kívül-belül talpig úriemberként élt a XX. századi Magyarországon. A második világháború alatt, ahogy tudott, segítette a zsidó származású üldözöttek menekülését, az 1956-os forradalom után védőügyvédként tevékenykedett. Sajátosan megtűrt jogásznak számított a Kádár-rendszerben, egy volt kollégája szerint alighanem „megbízhatónak” tartották, hiszen büntető- és politikai ügyekben is eljárhatott.

A Magyar Kézilabda Szövetség Fegyelmi Bizottságának elnökeként lett később a MOB-tagja, így szavazhatott 1984 májusában Los Angelesről. A legtöbbet azoktól tudhatunk meg róla, akik a közvetlen közelében éltek és dolgoztak. Kovács László, az 1984-es, döntőre is esélyes férfiválogatott szövetségi kapitánya:

„Meghívtak bennünket egy főiskolai világbajnokságra, jó kis csapatot tudtunk volna kiállítani, de a szövetség vezetői ellenezték, mert nem akarták vállalni az utazás költségeit. Aztán az elnökségi ülésen Pista bácsi azt mondta, neki van valutája, s kifizeti a saját pénzéből. Gáláns úriember volt, de hiába az ajánlat, végül nem vehettünk részt a versenyen.”

Jacsó Péter, a fia:

„Édesapám nem volt demonstráltan ellenzéki, ám ügyvédként védett nyolc-tíz embert, akik igen. A zsidók bújtatásában és megmentésében játszott szerepéről többször hallottam, sokszor mondták nekem érintettek, hogy »Apukád mentette meg az életünket, amikor riasztott minket, hogy hagyjuk el a várost a következő vonattal, mert razzia várható itt vagy ott.« De ő nem hivalkodott vele, nekem is csak egyszer mesélt azokról az időkről.”

Dr. Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke:

„Igazi, a szó jó értelmében vett úr volt, valódi belső tartással és külső megjelenésével is.”

Jacsó Péter:

„Csalódottan mesélte, hogy nem sikerült a sportolók érdekeit megvédeni. Egy mondatban összefoglalta a lényeget: politikai seggnyalásért egy olimpiai lehetőségtől nem lehet megfosztani azokat, akik annyi időt töltöttek azzal, hogy a legjobb tudásukkal, képességükkel képviseljék Magyarországot, és persze esetleg érmet is szerezzenek.”

Dr. Retteghy István, korábbi munkatársa:

„Mindig a saját útját járta, s nem volt hajlandó utasításokat teljesíteni. Az állami akarattal való szembefordulását nem csak a sportbarátok tartották rendkívül nagyra.”