A Sheffield és a Burnley búcsúzott, felkészül a Luton – avagy így nézett ki az újoncok PL-szezonja
Nagyjából a szezonrajt pillanatában, de hónapokkal ezelőtt már biztosan lehetett tudni, a három újonc ahogy jött, úgy megy is, és csak időlegesen nyert bebocsátást a Premier League futballparadicsomába. Ettől még érdemes megnézni, hogyan szerepeltek a legmagasabb osztályban. Sheffieldi anyagi gondok, gyerekcipőben járó Burnley-projekt és szimpatikusan elvérző Luton.
Sheffield United
„Kapott néhány verést az idén a csapat, érezhetően önbizalom és hit híján vagyunk” – fogalmazta meg a gondolatait a legutóbbi, Everton elleni szűk zakó után Chris Wilder, de hogy valami biztatóval folytassa, hozzátette: „Megint egy olyan kilencven percen vagyunk túl, amelyikben meccsben voltunk. Ez lenne persze a minimum, szóval ezért dicséret vagy kalapemelés nem jár.” Majd a jövőre is kitért: „Fontos nyár előtt állunk. A klubkultúrát és a hozzáállást is meg kell változtatni, ehhez pedig nagy döntésekre lesz szükség.”
Kérdés, egy új tulajdonos dolga lesz-e ez, milyen szakmai vezetéssel, és mely játékosokkal a keretben, minthogy szinte az egész csapat szerződése lejár. De haladjunk sorban.
Már három fordulóval a vége előtt búcsúzni kényszerült a Wilder-csapat, és ha nincsenek a Nottinghamnek és az Evertonnak pénzügyi problémái, és megússzák az abból következő pontlevonásokat, annál is korábban elszáll. Nyilván nem tett jót a sheffieldi közállapotoknak, hogy két belső védő, az egyaránt vezér John Egan és Chris Basham is kihagyta sérülés miatt a szezon nagy részét, s valahol előrevetítette a roppant viszontagságos idény esélyét a Sander Berge, valamint a Championshipben 14 gólt és 11 gólpasszt felmutató Iliman Ndiaye nyári távozása. Utóbbi a portugáliai edzőtáborban ugyan arról informálta még a klubot és Paul Heckingbottom edzőt, hogy marad, a szerződést elő is készítették, a médiacsapat már a socialös videókat gyártotta, amikor Ndiaye bejelentette, mégiscsak igent mondott gyerekkora szeretett klubjának, a Marseille-nek. Egy évvel a szerződése lejárta előtt pedig inkább a pénzt akarta az amúgy is bajban lévő angol klub. Abban lesz a nyáron is: a többségnek lejár a szerződése (18 labdarúgónak…), a jobbak közül ráadásul Bret Brereton Díaz és James McAtee is csak kölcsönben a Sheffield játékosa.
Persze, eleve a feljutása csodaszámba ment, tekintve hogy egy időre kizárták tavaly az átigazolásból, a vezérigazgató attól tartott, csődöt kell jelenteniük, az edzőpályákra ráférő felújítást sem nagyon tudták megoldani, ezek a pénzügyi nehézségek márpedig a PL-ben sem csillapodtak. Mindössze 20 millió fontot különített el a klub az átigazolásokra, a másik feljutó Burnley ennek az ötszörösét tudta. Így lett aztán ebből 3 győzelem 37 forduló alatt. Akadtak persze peches pillanatok, más megközelítésben a vártnál jobb produkciók – a Manchester City csak a 87. percben döntötte el a partit a Bramall Lane-en, a Tottenham Stadiumban a ráadásig vezetett a United, és akkor kapott kettőt –, összességében viszont számos keserű adat jelezte az idén, mennyire sebezhető a Sheffield.
Kapott ugyebár eddig 101 gólt – az utolsó csapat, amelyik a 38 meccses bajnokságban ennél többet szedett be, az a Leicester (102) az 1908–1909-es idényből. A PL-érában egyedül a Swindon nyelt be közel ennyit (100-at), de akkor 42 mérkőzésen gyepálták egymást a felek. A „halálsoron” járva a Sheffield beleszaladt egy 8–0-s pofonba (a Newcastle ellen), egy 0–6-ba (Arsenal), és négy 5–0-s maflásba. A sokak által minden idők legpocsékabb Premier League-csapatának titulált, 2007–2008-as Derby sem volt annyira törékeny hátul, mint az idei United. Nem csoda, ha a csapat szenvedése láttán a sheffieldi lelátón is eluralkodott az önironikus humor: „Én inkább maradok a meccs végéig. El akarom kerülni a tumultust.”
Három éve, amikor ugyancsak simán kiesett a Sheffield, rendre maradtak a nézők, mert akkor a 29 vereségből 17 egygólos volt. Idén nagyon nem. Akkor egy pillanatra sem adták fel a küzdelmet, ebben a szezonban számos meccs igen hamar eldőlt. Otthon és vendégségben is gyatrán teljesített, egyetlen idegenbeli mérkőzésén sem tudta megőrizni kapuját a góltól, márpedig arra, hogy mindahány vendégjátékán legalább egyszer kapituláljon, három szezonjában akadt eddig példa (1898–1899, 17 meccs; 1953–1954, 21 meccs; 1978–1979, 21 meccs).
Szinte minden mutatóban tökutolsó persze a Sheffield: az utolsóként kieső produkálta a legalacsonyabb xG-t (37), rúgott a legkevesebbet kapura (9,57-et átlagban meccsenként), találta azt el a legritkábban (meccsenként alig több, mint háromszor), passzolt messze a legkevesebbet, ért hozzá a legkevesebbszer a labdához az ellenfél tizenhatosán belül. Nem nagyon lehetett ennek más a vége.
A jelenlegi sheffieldi állapotokért nagyban felelős a szaúdi tulajdonos, Abdullah herceg, aki jó ideje szabadulna portékájától, megbízható vevőt nem sikerült azonban találnia. És egyelőre senkinek fogalma sincs a Bramall Lane környékén arról, mi lesz ezzel a csapattal a másodosztályban.
Burnley
Az ugyancsak tükörsimán búcsúzó Burnleynek, ami a jövőt illeti, van egy nagy előnye a Sheffielddel szemben: már két szezonnal ezelőtt megkezdte a csapat átalakítását, az alapos fiatalítás eredményeként kialakult egy olyan acélos mag, amelynek lehet, hogy a Premier League idén még erős volt, arra viszont rendkívül jók az esélyei, hogy egyből visszajusson. És ha sikerül, leszűrve az idei szezon tanulságait jóval nagyobb sansszal mehet bele az újbóli élvonalbeli évadba. És éppen azért, mert szisztematikusan rakta össze a csapatot Vincent Kompany (elsősorban ígéretes tehetségekből), és mert rendkívül meggyőzően nyerte meg egy éve a Championshipet, menesztése, ahogy a szezon közben, ezen a nyáron sem lehet napirenden. Már csak azért sem, mert nagyon szoros viszonyt alakított ki a tulajdonos Alan Pace-szel, bár láttunk már karón varjút…
Az amerikai támogatásával abszolút a saját képére igyekezett formálni az együttest, ő döntött a megszerezni kívánt labdarúgókról, sokan pedig csak miatta választották a Burnleyt, és mert bizonyította, hogy képes felvinni magasabb osztályba az együttest, a feladatot biztosan újra rábízzák. Akkor is, ha látványosan könnyűnek találtatott csapata a Premier League-ben.
Habár március-áprilisban akadt egy igen jó sorozata, amikor nyolc egymást követő bajnokin csak egyszer szenvedett vereséget, s már-már azt lehetett gondolni, a PL-újonc fiataloknak ennyi időbe telt alkalmazkodni az élvonal követelményeihez, s tisztában vannak immár azzal, mire van szükség a megkapaszkodáshoz, jött az újabb pofon: hazai 1–4 a Newcastle ellen. A Spurs elleni tisztes vereséggel pedig matematikailag is eldőlt a sorsa.
Pedig tényleg izgatottan várták a drukkerek az új idényt, ezt táplálta a 101 ponttal megnyert Championship, és hogy Kompany a Spurs, a Chelsea és még néhány PL-klub élénk érdeklődése ellenére 2028-ig alárt.
Alapvetése nem változott a PL-ben sem: „hűnek lenni önmagunkhoz”. Azaz ugyanabban a stílusban akart játszani a Burnley a legjobbak között is, hátulról építkezve, magasan letámadva, a labdát megpróbálva egyből visszaszerezni, támadószellemben játszani. Már a sorsolás sem kedvezett azonban a bátor felfogásnak: a City, a Villa, a Spurs, a Newcastle és a Manchester United is az ellenfele volt az első hat fordulóban, naiv gondolat volt Kompanyéktól azt remélni, a sokkal tapasztaltabb nagyok ellen is lehet így futballozni. Ettől még dicséretes, hogy ragaszkodott játékfelfogásához a belga, meglett azonban az ára.
De tanult, rengeteget tanult ebből a szezonból ő és a csapat is. Az persze kiderült, hogy ezek az amúgy tényleg ügyes játékosok ehhez a szinthez még kevesek, a PL darálója még felőrli őket, másfelől pedig bár ha ügyesek is, (egyelőre) nem extrák. Az sem jött jól, hogy a maga mentális problémáival bajlódó, az első hat meccsén három gólt szerző és két gólpasszt jegyző Lyle Fostert egy időre elvesztette a csapat. Persze előléptek mások, mint a nagy tehetség Luca Koleosho, aki az edzéseken bebizonyította, érdemes bevetni. Kompany pedig értékeli, ha valaki a hétköznapokon úgy rendesen odateszi magát. Kompany amúgy is munkamániás, napi 14 órát dolgozik, nagyon is igyekszik odafigyelni a részletekre, kézben tartani az átigazolásokat is, az más dolog, hogy nem mindegyik sült el jól: egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket az összesen 45 millió fontért vásárolt James Trafford, Aaron Ramsey, Zeki Amdouni hármas. De mindahányan fiatalok, fejlődőképesek, a Burnley klubpolitikájának amúgy is lényegi eleme, hogy elsősorban fiatal játékosokat vesznek, valamint hogy 20 milliónál többet senkiért sem fizetnek. Így persze behatároltak a lehetőségek, ezért kell a jó szem, a jól feldolgozott adatsor, no és a szerencse, hogy a kiszemelt valóban illeszkedjen a klubba, a csapatba, a játékmódba. De ha 13 új ember érkezik egy nyáron, abból piszok nehéz mindjárt csapatot gyúrni, a Turf Mooron nem is sikerült.
Luton
A legszimpatikusabb vesztes szerepét alighanem a Luton kapja, több okból is: kicsi, de annál hangulatosabb stadionja a régi idők fociját idézi; a csapat játéka valamelyest szintén, legalábbis vegyíti a mára letűnt brit futball jegyeit (hosszú labdák, beadások) a jelenkor rövidpasszos, intenzív letámadásra építő felfogásával; a szurkolói extrán lelkesek; a klubot jórészt annak hívei tulajdonolják, ami teljesen szembe megy a jelen angliai szokásaival; nagyon szűk anyagi lehetőségekből igyekszik maradandót alkotni. Mindemellett van egy ugyancsak szimpatikus vezetőedzője, Rob Edwards, aki meglepetésre juttatta fel a „kalaposokat”, de minden kalapot megemeltek volna előtte, ha bent is tartja a tanítványait. Jó, matematikailag még nem búcsúzott a Luton, ha 6–0-ra legyőzi a Fulhamet, a Nottingham pedig 6–0-ra kikap Burnleyben, bent marad – és a 12 gólos különbség ledolgozása tetszés szerint variálható még –, de erre azért kicsi az esély… Pedig ez a csapat főleg hazai gyepen igazán jó kis meccseket játszott, és micsoda pechről árulkodik, hogy a Liverpool elleni, világraszóló győzelme néhány másodperc híján maradt csak el – Luis Díaz a 95. percben egyenlített –, a hasonlóképp szenzációszámba menő pontszerzés az Arsenal ellen szintén – Declan Rice a 97. percben szerzett győztes gólt –, de megszenvedett ott a sikerért a Manchester City, a Manchester United és a Chelsea, valamint a tíz emberre fogyatkozó Spurs is. És ha csak a két ráadásbeli zakót vesszük, az mínusz három pont, vagyis kicsit nagyobb szerencsével az utolsó forduló előtt egálban lenne a Luton a Foresttel. Így persze, hogy a Nottinghamet megfosztották négy pontjától. Valahol azonban mégiscsak jól szimbolizálják a fájdalmas pontvesztések a jelenlegi Lutont, amelyik a szezonban ötször vezetett a szünetben, de mind az ötször kikapott. Részben képességbeli hiányosságok miatt, részben azért, mert tapasztalatlansága híján nem bírt mindvégig koncentrálni, vagy kellően jól menedzselni a meccseket. De rendre élmény volt nézni a belső védő trió, Gabriel Osho, Teden Mengi és Amari’i Bell atletikusságát (dacára a hibáiknak), a másodvirágzását élő Ross Barkley sokszor tanári játékát, Sambi Lokonga magára találását a kölcsönjátékában, Alfie Doughty nagyszerű bal lábát, Carlton Morris erőszakosságát és príma fejjátékát. No és persze megünnepelni a helyi hős Pelly-Ruddock Mpanzut, aki az angol ötödik, negyedik, harmadik és második liga után a Premier League-ben is pályára léphetett a Luton mezében.
Egy kis ünneplés azért magának a csapatnak is kijár.
Kiemelt fotó: The Athletic
Szerző
