Ami a stadionban köttetett – rajongók és hőseik különös „házassága”

Nyilvánvalóan utóbbi lenne az ideális állapotleírás, de nincsenek fekete és fehér válaszok, a két oldal sokszor szubjektív megközelítése, továbbá egyéb külső befolyásoló tényezők (elsősorban a lokális és nemzetközi szakszövetségek, versenybizottságok döntései) garantálják a folytonos hullámzást és az állandó vitákat. Ebből következően nem is lehet örök érvényű igazságot szolgáltatni, de gyakorta még konkrét esetek megítélésében is számos releváns szempont ütközik egymással, amiből kifolyólag többféle igazság létezhet egyidejűleg. Ettől még persze ezek a többszörösen összetett, egymásra ható struktúrák szétszálazhatók és elemezhetők, a mozaikdarabkák külön-külön talán többet is mutatnak magukból, mint amennyit a nagy kép egésze láttatni enged.

Szurkolói archetípusok: a legvérmesebb ultráktól az úrias nézőkig

A szurkolókról elsődlegesen mindenkinek a labdarúgás jut eszébe, de legalábbis valamelyik labdajáték. Természetesen nem fogunk szakáganként végigvonulni a sportlexikonon, és ezen írásunkat is alapvetően a futball keretezi majd, hiszen a legszélesebb rétegek ezt a sportágat (és az amerikai „verzióját”) nézik a helyszíneken és a képernyők előtt is. Van, aki a hangulatot megteremteni megy a stadionokba, van, aki éppen a hangulatért, egyesek hangosan szurkolnak, mások csendben figyelnek, van, aki felugrik és tombol, amikor gól születik, van, aki csupán belül örül magában. Van, akinek a soron következő mérkőzés egy laza délutáni vagy éppen esti program, míg másnak ahhoz van igazítva az egész élete.

Sokféle megközelítés és nézőpont, értelem és érzelem találkozik a lelátókon, sokszor egyazon együttes drukkerei kerülnek összetűzésbe egymással. A társadalmi és intellektuális különbözőségek is manifesztálódnak, persze szerencsére azért jellemzőbb az összetartozás mindent felülíró érzülete – de sajnos korántsem evidens alapállás.

Minél fanatikusabb egy szurkoló, jó eséllyel annál kevésbé vita- és kompromisszumképes. Jobb esetben ez abban merül ki, hogy a rajongott csapattal szembeni játékvezetői döntéshozatalt nem tudja objektíven kezelni, vagy éppen az ellenfél esetleges jobb teljesítményét elismerni. Ennél eggyel rosszabb, ha a saját csapatára haragszik azért, mert a másik fél a jobb, az pedig már a súlyos és szélsőséges kategória, amikor dühében erőszakot is alkalmaz. A stadionon kívül, klubidentitás alapon szervezetten egymásnak feszülő radikális ultrák, a másikat feltétel nélkül, az embert magát nem látva, nem ismerve gyűlölők pedig nem is eshetnek bele a normatív keretek közötti értelmezési tartományba, ők közönséges bűnözők.

A civilizált ultrák többségével – ha nem is a mérkőzés hevében – de szót lehet érteni. Nélkülük ráadásul elképzelhetetlen egy klub egészséges működése, hiszen (döntően) ők követik a csapatot az idegenbeli találkozókra, ők teszik ki a bérletesek jelentős hányadát, ők felelősek a hangulatért, és többnyire az ő elöljáróik képviselik a kollektív szurkolói álláspontot a klubvezetőség felé, bármilyen konfliktus, probléma vagy válság esetén. Amit meccshangulatnak nevezünk, az nélkülük nincsen.

Helyenként az ultrák a polgári létezés és a törvényenkívüliség határán lévő sötétszürke zónában lavírozva extrém fokú befolyásra tehetnek szert, amikor a hatalmuk a klubirányítással is vetekedhet, és a háttérből is képesek lehetnek mozgatni a szálakat. Erre a rendkívül eklatáns és aktuális példát az Olympique Marseille szolgáltatja, egészen pontosan Rachid Zeroual, aki a francia klub South Winners 87 ultracsoportjának de facto ura, noha, de jure nem ő vezeti azt. Belovai György kollégánk minapi, A marseille-i kegyetlen színház c. írásában lebilincselő részletességgel és unikális megközelítéssel engedett betekintést a roppant tanulságos OM-sztori elmúlt évtizedeinek színfalai mögé, és egyetlen tökéletes mondatba foglalva az ultralét ars poeticaját is megfogalmazta:

„lelátókon ugráló fanatikusok, pirotechnikai mutatványok, ütemes, már-már hipnotizáló kántálás, arcok, amelyek mintha életükért küzdő gladiátorokhoz, csatába rohanó katonákhoz tartoznának, megfeszülő testek, amelyeket egy labda gurulása tart életben.”

A szurkolók túlnyomó többsége persze nem ebbe a kategóriába esik, még a lelátókon rendszeresen helyet foglalók között sem. A legtöbbeknél az imádott csapat sikere mellett ugyanolyan fontos a közösségi élmény is: a meccscimborák, szerelmespárok, apa-fiú legénységek, akár komplett családok, és természetesen a mindenkinél többet látott szépkorú fanatikusok teszik igazán sokszínűvé a lelátók világát. Nélkülük pedig a betontömbökön tomboló szekták „mániás szertartásainak” bizarr helyszínei volnának csupán a stadionok, tehát az ultrák és a mérsékeltebb rajongók együtt képeznek egy ideális egységet, és teremtik meg a telt házak utánozhatatlan és felülmúlhatatlan varázsát.

Bizonyos sportágaknak a mezekbe öltözött, szurkolói sálakkal és zászlókkal díszített drukkerekhez képest egészen eltérő megjelenésű és habitusú rajongói vannak. Az egyik legkülönlegesebb ebből a szempontból a sznúker. A versenyek sokkal inkább hasonlíthatók egy színházi előadáshoz, ahol a játékosok eleganciájával és sportszerűségével összhangban a nézők tiszteletteljes csendben szemlélik a zöld posztós asztalt, egy részük fejhallgatón keresztül követi a televíziós közvetítés kommentátorait, és frém közben még a mellékhelyiségbe sem illendő kimenni.

Egy szinttel fegyelmezetlenebb, de majdnem hasonlóan higgadt közönsége van a tenisznek is, a játékvezetők ugyan (akárcsak a sznúkeres kollégáik) két labdamenet között olykor csendre kell intsék a nagyérdeműt, de mégis összehasonlíthatatlanul kulturáltabb közeget alkotnak, mint a labdajátékok helyszíni követői. Nemhiába tartjuk ezeket a mai napig úri sportoknak. Természetesen köztük is vannak fanatikusok bőséggel, de az elképzelhetetlen, hogy elküldjék a bírót melegebb éghajlatra, már csak azért is, mert alighanem addig tartana az aznapi szórakozásuk. Ehhez képest egy nagyobb dartsversenyen jó eséllyel több alkoholt mérnek egyetlen este, mint egy klasszikus szórakozóhelyen, vagy egy kisebb fesztiválon, és nem feltétlenül a játék van a közönség fókuszában.

De említést kell tegyünk a semleges nézőkről is, akik minden bizonnyal jóval nagyobb arányban vannak jelen a kevésbé populáris egyéni sportágakban, vagy éppen a teljesen külön kategóriát jelentő sí- és országúti kerékpárversenyek különleges szabadtéri helyszínein. Bizonyos sportoknál pedig szinte csak a szakági elit és a család jelenik meg, illetve a sajtó képviselői, maroknyi feketeöves fanatikus mellett.

Forrás: Tour de France

Mindenki egyért, egy mindenkiért?!

Alexandre Dumas A három testőr című regényének szállóigéje nemcsak az ikonikus mű alaptézise, hanem az egész világirodalom egyik leghírhedtebb mondása, ugyanakkor amíg a regényben érvényesül a tételmondat, addig ezen esetben inkább csak idea marad. Nyilvánvalóan idillikus lenne, ha a fanatikusok és a klubok viszonyrendszere egy az egyben leírható lenne e dumas-i eszmével, de nem ez a helyzet.

Arra a zárt kapus mérkőzések (különösképpen ennek a pandémia első hullámai alatt tapasztalható állandósulása) egyértelmű bizonyságot szolgáltatnak, hogy a nézők nélküli meccseknek nem sok értelme van, még a képernyők előtt is a súlytalanságba és érdektelenségbe taszítják a papíron legizgalmasabb párosításokat is. Ebből egyenesen következne, hogy az egyesületek nézőkre való ráutaltsága jóval nagyobb, hiszen tömegeket kell megnyerniük jó teljesítményükkel, de legalábbis töretlen és lankadatlan küzdőszellemükkel, ráadásul ehhez gazdasági érdekek is fűzik őket, hiszen a jegybevétel még mindig egy nagyon fontos lába a költségvetésüknek. A tekintetben is kiszolgáltatottak a klubok, hogy a nézők helyszínen tanúsított magatartásproblémai, szabálysértései és vadulásai következtében foganatosított szankciók elsősorban rájuk ütnek vissza, na meg a békés többség ártatlanjaira, de a legkevésbé sem az elkövetőkre; akiket hiába súlyt egyéni bírság, eltiltás, vagy akár szabadságvesztés, a járulékos veszteség a nagyobb, és elsősorban kollektíve érvényesül a negatív hatás. Persze a szurkolók feltétel nélküli (és generációkon átörökített) rajongására joggal apellálnak a klubok, és amíg nem kormányozzák a szakadék széléig a csapatot, legföljebb a karcos, helyenként kíméletlen kritikákkal kell szembesülniük a vezetőiknek, miközben a hajuk szála sem görbül.  

A magukat jól megszervező egyesületek persze az újra és újra előbukkanó fekete bárányaikat sikerrel száműzhetik a nyájból, de ettől még nem várhatják el, hogy hűséges követőik az általuk kívánatos csordaszellem szerint viseltessenek irántuk.

A szurkolók többségének ráadásul határozott véleménye és elképzelése van mindenről a játékospolitikától kezdve az optimális klubmodell-struktúra felvázolásáig, és sok tekintetben önzők is, hiszen az idejükért és a pénzükért cserébe minőségi szórakozást, folyamatos élményeket és sikereket várnak el, hovatovább követelnek, miközben ez a legtöbb esetben (a nagy számok kegyetlen törvénye miatt is) egyszerűen lehetetlen. Csak úgy sorjáznak a legkülönbözőbb precedensek: Újpesttől Marseille-ig, Fehérvártól Amszterdamig, amikor egy új tulajdonos szembe kerül a csapat mögötti közösséggel (Újpest FC), vagy a süllyedő hajóról az utolsó pillanatban az utasok és a legénység helyett a mentőmellényeket menekítik ki (a MOL kivonulása a Fehérvár mögül), avagy éppen a vezetői válság következményei váltanak ki olyan indulatokat, amelyek hatásmechanizmusai kontrollvesztést és káoszt vonnak maguk után (Ajax). A Reading FC drámája pedig már a teljes ellehetetlenülésre szolgáltat elrettentő példát.

A hivatalos kommunikáció szintjén persze mindig az jelenik meg, hogy a klub a szurkolókért van, és bár ezt sokan őszinte meggyőződéssel mondják, és megannyi csapatra igaz, hogy elkötelezettek a rajongóik iránt és igyekeznek kiszolgálni a saját közönségüket, de ettől még nem lehet ilyet állítani. A klubok önmagukért vannak (ahogy az egyéni sportolók sem azért küzdenek, hogy boldoggá tegyék a rajongóikat, persze ettől még sokaknak fontos a megbecsültség, az elismertség, és a közönség szeretete, de ez nem lehet elsődleges cél, csak egy pozitív következmény) viszont mit sem érnek a követőik nélkül, így az egymásra utaltságuk az egyetlen olyan bizonyosság, ami vitán felül áll. Különös „házasság” ez, mely a stadionok monumentális kegyhelyein köttetik, ahol a szerelmes szurkoló frigyre lép a klubbal, egy címerrel identifikált eszmével, közvetve egy egész csapattal és népes családjukkal – akik időközben egyébként folyamatosan változnak és cserélődnek; egyszersmind annyi mindennek és mindenkinek kiszolgáltatva magukat, amiket nem lehet csalódások nélkül megúszni. Persze a legjobb házasság ismérve éppen az, hogy a fogadott hűség, és a feltétel nélküli szeretetérzés egyaránt elszakíthatatlan köteléket jelent a felek között, jóban-rosszban, egészen a sírig – csakhogy a legtöbb házasság nem ilyen.

A mai uniformizált, identitásroncsoló, értékvesztett globalizált világunkban dőreség lenne éppen a sportban keresni a harmóniát és az ideális egyensúlyokat, hiszen a nagytőke éppúgy maga alá söpörte azt, mint minden mást, amit lehetett. De a futball (és az élsport úgy általában) összes torzulása, progresszív elhajlása és kiszolgáltatottsága ellenére továbbra is kivételes érték- és közösségteremtő erővel bír, amely még mindig erős identitást képes adni, ezért kiemelt figyelmet és törődést érdemel. Ahogy minden barátság, szívélyes kapcsolat alapja az egyenes és őszinte kommunikáció, az egymás kölcsönös megértésen alapuló kompromisszumkészség, úgy a szurkolók és a klubok viszonyában is ez kellene legyen az origó.

Dumas magasztos ideájának ugyan sajnálatos módon nincsen közös metszete korunk morális állapotaival, egy másik gondolata azonban ma is erkölcsi iránytűként szolgálhat:

„Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is.”

Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás