Könnyek és dráma nélkül – az Olympiakosz focizott, a Fradi kiesett

Persze a Ferencváros már azzal elérte eredeti célját, hogy megérte a kupatavaszt, hiszen a tavalyi döntős Fiorentina mögött, és az RC Genk előtt veretlenül jutott tovább a Konferencia-liga tán legerősebb kvartettjéből, így a sorozat egyenes kieséses szakaszában már nyilvánvalóan nem volt veszítenivalója. Ugyanakkor míg egy évvel ezelőtt a jóval erősebb Európa-ligában Xabi Alonso felemelkedőben lévő Bayer Leverkusenjével szemben valóban nem lehetett esélye a negyeddöntőbe jutásra, a harmadik számú kupasorozatban egyáltalán nem tűnt elérhetetlennek legalább a nyolcaddöntő elérése. A zöld-fehérek kaphattak volna erősebb és gyengébb ellenfelet is, és a papírforma szerint a görög bajnokság bronzérmese volt e párharc esélye, de ha szigorúan a papírformát vesszük, akkor a Fradi 2022 őszén nem első, hanem utolsó lett volna az El-csoportkörében (az AS Monaco, a Trabzonspor, és a Crvena Zvezda mögött), ebben a kiírásban pedig csupán a harmadik helyen zár, olasz és belga riválisai hátát nézve.

Így aztán még az FTC visszafogottabb, két lábbal a földön járó hívei is teljes joggal reménykedhettek abban, hogy szeretett csapatuk ezúttal is fittyet hány a realitásra, és valahogy felülkerekedik az Olympiakoszon, dacolva azzal, hogy a görög rekordbajnok játékoskeretének értéke a Fradiénak több mint a duplája (116,8 és 52,48 millió euró), a nemzetközi rutinja pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb.

A két mérkőzés összképe alapján azonban elmondhatjuk, ezúttal teljeséggel hiábavaló volt bízni a ferencvárosi valósághajlításban.

A görögországi odavágón Ayoub El Kaabi 83. percben szerzett győztes góljáig lehetett fohászkodni a magyar fél számára roppant szerencsés döntetlen megőrzéséért; a csütörtöki mérkőzés kezdetéig pedig kapaszkodni abba, hogy a minimális hátrány majd a hazai pálya telt házas közönsége előtt csak-csak ledolgozható lesz. Igazi potenciál azonban megint csak a görögök játékában volt, El Kaabi büntetője pedig már az első félidő végén pontot tett a párharc végére.

Ami igazán kiábrándító, hogy a Ferencváros nyomokban sem emlékeztetett a csoportkörben mutatott önmagára, az elmúlt években már-már megszokott nemzetközi próbabírására; voltaképpen az egyetlen dolog, amit a csapat a görögök ellen mindvégig építgetett az az volt, hogy a szurkolók (és ők maguk is) az Üllői úti vége főcímet jelentő hármas sípszóig ne pusztán tudomásul vegyék, de addigra már fel is dolgozzák a kiesés tényét – és valljuk be e tekintetben igazán mestermunkát végeztek. A mérkőzés hajrájában ugyan volt egy kis füttykoncert (amikor a védők a kelleténél picit tovább passzolgattak hátul), de a végén csapat és hűséges tábora komótosan megtapsolta egymást, és a legnagyobb egyetértésben tértek napirendre az elkerülhetetlen vereség felett.

Ez persze (elsősorban szurkolói oldalról) felettébb dicséretes, és komoly jellemfejlődésről tanúbizonyságot tevő magatartásforma (hol vagyunk már a 2003-as DVSC elleni „bajnoki döntő” botrányának mélységeitől), ugyanakkor magában hordozza az apátiát, a beletörődést s a megalkuvást is, ami valljuk be, már közel sem áll olyan jól, sem a labdarúgóknak, sem az értük szorítóknak. Módfelett szimpatikus, hogy Dibusz Dénestől Varga Barnabáson át Dejan Sztankovicsig mindenki korrekten elismeri, hogy teljesen megérdemelten jutott tovább az ellenfél, önkritikából jár is nekik a jeles, na de mi lesz a futballal? Hol marad a számvetés, a felelősségvállalás szakmai része, a konzekvenciák boncolgatása, az analízis maga?

„Az európai út számunkra véget ért, ebből tanulnunk kell. Innentől a fő cél a bajnokság. Ma csöndben maradunk, szomorkodunk, elemzünk. Még 13 meccs áll előttünk, amit arra kell felhasználnunk, hogy a következő szezonban még jobbak legyünk"

– mondta Sztankovics a lefújás után. Ez a semmitmondó nyilatkozat a maga nemében nagyon is beszédes: szépen korrelál azzal, amit a pályán láthattunk…

Már Pireuszban is aggasztó volt a görögök dominanciája (pontosabban a Fradi impotenciája), Budapesten viszont már tényleg csak az Olympiakosz focizott, amihez a magyar bajnok ugyan fizikai jelenlétével asszisztált – érdemi ellenállást kifejteni azonban egyáltalán nem tudott. A KÍ elleni nyári párharchoz hasonlóan megint az ellenfél tanult többet az első mérkőzésből, sokkal szervezetebben, pontosabban, és agilisabban játszott a rivális. A Görögországban csupán tíz napja munkába állt José Luis Mendilibar remekül állította össze csapatát, és – ne szépítsük – taktikailag leiskolázta szerb kollégáját. A Ferencváros játéka teljesen ötlettelen és vérszegény volt, a hazaiak a támadóharmadba is csak elvétve tudtak eljutni, de ha nagy ritkán mégis, semmire sem mentek vele. Az ellenfél agresszív letámadásával szemben teljességgel tehetetlennek bizonyult a Fradi, a görög védelem pediglen elsőrangú volt, masszív és magabiztos, és ha elöl nem puskázzák el a legnagyobb helyzeteiket is, egy a nyárihoz hasonló szégyenteljes zakó lehetett volna ebből az összecsapásból is. Hazai oldalon még az első szögletre is az 59. percig kellett várni, és mindössze egyetlenegy kaput eltaláló lövése volt a magyar bajnoknak – itt nincs miről beszélni.

A két találkozó összesített xG-értéke (2,95–0,43 oda) is inkább a Fradira nézve hízelgő: a zöld-fehérek játékában ugyanis „fél” gól sem volt.

Mindezek alapján mondhatnánk, nincs itt semmi látnivaló, győzött a jobbik csapat, lépjünk gyorsan tovább – de mégis ott mocorog az emberben, hogy bármennyire is professzionálisan hozta le ezt a párbajt Mendilibar és csapata – azért ez nem egy világverő együttes. Semmi olyat nem mutatott, amit ne láttunk volna már az elmúlt években a Ferencvárostól, sőt, tulajdonképpen pontosan úgy játszott, ahogy szebb napjain a Fradi szokott, azzal a különbséggel, hogy a honi címvédő több ízben képes volt ennél hatékonyabb helyzetkihasználásra, hovatovább még látványosabb futballra is. Annak ellenére, hogy az FTC a KÍ elleni történelmi blama után Máté Csabával a Konferencia-liga csoportkörébe jutással a minimális célt elérte, az onnan való továbbjutással pedig immár Sztankovics gardírozása mellett a tavalyi ősz után joggal remélt, de nem feltétlenül elvárható eredményességi szintet is kipipálhatta, abszolúte nem dőlhet hátra.

A bajnokságban ugyanis jóval döcögősebben halad a zöld-fehér szekér, mint az elmúlt években bármikor – a mutatott játék terén pedig jottányi előrelépés sem tapasztalható. Az elmúlt öt évben fizikálisan Szerhij Rebrov idején volt topon a Fradi, a hatékonysága 2022 őszén, Csercseszov legszebb napjaiban volt a legélesebb, míg attraktivitás terén egyértelműen Máté Csaba tiszavirág életű regnálása során. Napjaink Ferencvárosa azonban egyik korábbi csúcspontját sem közelíti (miközben azon kéne dolgozni, hogy egyidejűleg jellemezzék ezen erények), és bár ez a hazai erőfölényére nem jelent valódi veszélyt (csak némi indokolatlan körömrágást a rajongóknak), a nemzetközi front tekintetében igenis aggasztó.

Tavaly márciusban, a Bayer Leverkusen elleni párharc után úgy fogalmaztam: „a Fradi most a helyén van, az elsődleges feladat és kihívás az, hogy tartósan ott is maradjon.” Az elmúlt évben azonban nemhogy a Kubatov Gábor klubelnök szürreális ambíciói szerinti előrelépés nem jött össze, még a csapat szinten tartása sem sikerült: az Európa-ligából Bajnokok Ligája helyett Konferencia-liga lett, a hazai porondon pedig jelentősen csökkent a csapat fölénye – miközben értelemszerűen a játék színvonala is visszaesett és semmilyen pozitív fejlődés nem tapasztalható.

Az ugyan kétségtelen, hogy nagy pofonokba nem szaladt bele a Fradi Európában sem, de ez elsősorban a szerencsének és az ellenfelek gyenge helyzetkihasználásnak, na meg Dibusz bravúrjainak volt köszönhető, és nem a betonbiztos ferencvárosi védelemnek. Támadásban viszont bántóan fantáziaszegény a gárda, így alighanem sokan eljátszottak a gondolattal, hogy nézett volna ki a görögök elleni párbaj Mátéval a kispadon…

De a Fradi edzőjét Sztankovicsnak hívják, mert Kubatov Gábor így akarta, a szerb vezetésével pedig (egy elfogadható ősz után) még a télen véget ért a zöld-fehér kupatavasz, amely fényes sikerek és új magaslatok helyett korai és csendes elmúlást hozott magával. Bármennyire is hitt (és hisz továbbra is) az elnök a szerb trénerben, előbb-utóbb be kell látnia, nem ő lesz a hosszú távú megoldás a kispadra. Persze legyünk igazságosak: mindaz, amit a Fradi az elmúlt években elért (sorozatban öt bajnoki cím és öt UEFA-csoportkör, két továbbjutással) a klub jelen lehetőségeihez mérten nagyjából a maximum, ami ebben a projektben benne van – és talán nem véletlen, hogy még egyetlen edzőnek sem sikerült igazán nagyot villantania – de a helyzet az, hogy Sztankovics irányításával még az egyhelyben toporgásból is hátramenet lett, a szintlépés pedig egyenesen kizártnak tűnik! A klub szilárd lábakon áll, bár állami hátszéllel, de (az országban egyedüliként) piaci alapon működik, a megfelelő szakmai stáb megtalálásával pedig igenis lehetne feljebb: ennyi pénzből gazdálkodva, ezzel a játékoskerettel is ki lehetett volna verni az Olympiakoszt, aztán kiváló esélyekkel várni a Maccabi Tel-Aviv elleni nyolcaddöntőt…

Dejan Sztankovics (Forrás: Fradi.hu)

Kubatov hosszú távú célja a BL-győzelem, de szerencsés volna, ha lázálmából felébredve most legelébb az OTP Bank Liga felé fordítaná becses tekintetét, azt ugyanis egyelőre a Paks vezeti, nem a Fradi. Persze szép dolog az ambíció, és szó se róla, aki nem mer nagyot álmodni, az rendre nem is viszi sokra, de azért mindennek van határa – a Ferencváros teljesítőképességének például nagyjából az volna, ha egyáltalán kvalifikálni tudna a BL-be, csakhogy egyelőre ez is nagyon távolinak tűnik. És ami igazán szomorú: sokkal távolibbnak, mint egy évvel ezelőtt.

Kiemelt fotó: Alamy