Megbukott volna a politikai rendszer akkor is, ha kijutunk a vb-re?

Az olasz futball magyar mesterei már a címével is sokat mond, a képi világával, gondolataival és dalaival pedig egyszerre megrázó és inspiráló alkotás. A film szenvedélyes vitákat válthat ki, ez egyértelművé vált a Molnár-C. Pál Múzeumban tartott vetítés alapján, bár a barátságos hangvétel megmaradt a Papp Gábor Zsigmonddal folytatott beszélgetés során.

A vitatéma szinte a természeténél fogva heves érzelmeket váltott ki a két háború közötti Olaszország és az olasz–magyar kapcsolatok kutatói között, főként a diktatúrák valódi hatásáról a futballra és a sportra. A diktatúrák a maguk eszközeivel építik és rombolják egyszerre a sportéletet – ez a mi véleményünk –, ám tények szólnak amellett is, hogy a labdarúgás önálló mozgásra képes, így mégsem lehetett fentről irányítani – mondjuk Benito Mussolini fasizmusa idején.

„Stadionépítések, politika és sport: terveztem egy kis áthallást azzal kapcsolatban, hogy a sportot, hogyan lehet a sikerpropaganda részévé tenni – mondta a film alkotója. – Ahogy Mussolini, úgy Orbán Viktor is nyilván ezt szerette volna tenni, óriási érvágás lett a kampányban, hogy az utolsó, könnyűnek látszó meccsen nem jutottunk tovább a világbajnoki selejtezőcsoportból. A propagandának a feje lett így levágva.”

Egy nemzet került padlóra azon a szomorú novemberi napon, amikor Troy Parrott a 96. percben harmadszor is bevette a magyar kaput. Kiejtett minket, és ki tudja, mekkora hatást gyakorolt vele a politikai választásokra. A végeredmény ismert: 2-3 az őszi meccsen, 2/3-os többség az ellenzéknek tavasszal az országgyűlésben.

Politológusok persze szívesen megnéznének két-három párhuzamos valóságot, mi történt volna, ha másképp alakul a magyar–ír meccs végjátéka. Ha ott vagyunk a márciusi pótselejtezőn, amelyen az íreket csak tizenegyesekkel gyűrték le a csehek, hogy aztán egy újabb szétlövéssel Dánián át eljussanak Amerikába. (Persze, tudjuk, a magyar válogatottat más ágra sorsolták volna.) Ehelyett azonban az áprilisi választások mozgatták meg Magyarországot, várhatóan jelentős változásokat hozva a magyar futball- és sportéletben is.

Mindez már további elemzések sokaságát hozhatja a jövőben holnapunkon is, ahogyan olvasóink sokasága találhatta már meg a választ arra: a válogatott megerősödése mennyire érdeme a politikának – és mennyiben jelent valódi fejlődést.

De térjünk vissza a film és a rendező által felvetett témákra.   

„Rákosiék, a Szovjetunió és az NDK is igyekezett politikai tőkét kovácsolni a sportsikerekből, a sport legitimálta az irányvonalat, ezért is támogatta a politika” – mondta Papp Gábor Zsigmond, majd meglepő, de talán félreérthető választ adott a kérdésre, növelheti-e az elfogadottságot a sport? „Igen. Win-win szituáció, ami jó a szurkolónak, a sportolónak és a politikának is.”

Erről a témakörről is lehetne persze vitaesteket, konferenciákat szervezni, kitérve a módszerekre és az össztársadalmi hatásra. Mint a filmalkotó utalt is rá, itthon az elmúlt évtizedek minden kormánya igyekezett a sikersportolókat megfizetni, az olimpiai érmekért egy lakás árának megfelelő összeg jár, Magyarország pedig dobogós a honoráriumok terén. És még magas életjáradékot is fizet – ráadásul fiatal kortól.

Azért a dokumentumfilmet sem hagytuk ki, amely Olaszország egyik „hőstettének” (Etiópia elfoglalása nagy nehezen, 1935–1936) és a futballban aratott vb-győzelmek (1934, 1938) időbeli egybeesésére, kapcsolatára is kitér. 

„Ahogy a katonák az afrikai terepen, a focisták a pályán szaladnak; jól egymás mellé rakhatók ezek a képsorok – mondta a rendező. – „A tömeg pedig ugyanúgy lelkesedik a vezérekért, mint a futballistákért a stadionokban.” 

Csakhogy, mint hozzátette, ugyanaz a politika, amely profitált a zsidó származású magyar szakemberek munkájából – hiszen ők edzették a világbajnokokat –, a faji törvényekkel a megsemmisítésüket is elérte. Weisz Árpád, Giuseppe Meazza felfedezője, az Inter, a Bari és a Bologna újító trénere Auschwitzban halt meg.

Meg is érkeztünk az „Az olasz futball magyar mestereihez”. Róluk a későbbiekben egy külön cikkben részletesebben is írunk, hiszen ők, Weisz Árpád és Erbstein Ernő, érdemlik a legtöbb szót a családjukkal együtt. Ugyanakkor Csillag Péter az est házigazdájaként további jelenségekre hívta fel a figyelmet. Többek között arra a filmben megszólaltatott szurkolói csoportra, amely a „mainstreammel” szembemegy: 

„Ilyen a bolognai tábor: szelídek, befogadóak a társadalom kevéssé elfogadott tagjaival is. A filmben én a közöny veszélyére is felkaptam a fejemet, ami még az erőszaknál is veszélyesebb, mert teret engedhet neki.”

Papp Gábor Zsigmond a mai Magyarországon is érzékeli ezt a közönyt, a szolidaritást 40-50-60 éve nagyobbnak látta.

„Hajlamosak vagyunk homokba dugni a fejünket” – tette hozzá.

Olaszországban közben más is történt a film 2023-as bemutatója óta. Csillag Péter olaszországi kutatásai során Bariban már nem talált rá Weisz Árpád emléktáblájára.

„Az újkori fasiszták megsemmisítették.”

Borítókép: Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum Facebook