Meglepetések, váratlan gólvágók és kikezdhetetlen dinasztiák – afrikai ligakörkép
Az európai ligák már rég véget értek, Afrikában azonban kihasználták a vb által szabadon hagyott időszakot és csak most zárulnak a legfontosabb bajnokságok. Akadtak bőséggel érdekes történetek, így érdemes végignézni a kontinens néhány legfontosabb ligájának főbb eseményeit, és talán egy kicsit tájékozódni is a hazai futballszurkolók számára javarészt ismeretlen körülményekről és erőviszonyokról.
Az afrikai labdarúgó-bajnokságok helyzetével kapcsolatban először azt kell leszögeznünk, hogy a klubok hierarchia-rendszere nagyban eltér a válogatottak talán ismertebb erőviszonyaitól. A kontinens legerősebb nemzeti csapatai ugyanis szinte kizárólag légiósokra épülnek, akiknek a tehetségüket kihasználva megélhetési okokból a lehető legkorábban távoli kontinensekre kell igazolniuk a pénzes európai, amerikai vagy ázsiai klubokhoz.
A kevésbé tehetséges vagy kalandvágyó futballisták számára is korlátozottak a kontinensen a lehetőségek, hiszen az Afrikában működő ligák nagy része legfeljebb félprofi státuszú, melyben csak egy-két klub rendelkezik biztos anyagi háttérrel, hogy tisztes megélhetést tudjon nyújtani az alkalmazottainak a tőkeerős tulajdonosnak köszönhetően, a kisebb csapatok pedig szinte amatőrnek tekinthetőek. Ez alól kivételt gyakorlatilag csak 5 bajnokság jelent a földrészen, mégpedig négy észak-afrikai és a dél-afrikai liga, melyek a kontinentális konkurenciánál lényegesen profibb körülmények között működhetnek, ugyanakkor a képviselőiknek nincs olyan egyértelmű fölénye a nemzetközi porondon a többi liga egy-egy kivételes élklubjával szemben, mint az európai topligák esetében.
Az afrikai Bajnokok Ligájának és a második számú kupasorozatnak, a Szövetségi Kupának a legjobb csapatai között meg szokott fordulni közép-, nyugat- vagy kelet-afrikai egyesület is, melyben az is közrejátszik, hogy nincsenek olyan torz módon privilegizált pozíciók, mint a szélsőségesen elitistává váló UEFA égisze alatt. Az Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) első tizenkét helyezettje indíthat ugyanis csak 1+1-nél több indulót a két sorozatban, de ők is csak kettőt-kettőt, akiknek ráadásul részt kell venniük a selejtezőkben is.
Ezt persze némileg felboríthatja az októbertől egyelőre csak nyolc klub bevonásával elinduló Afrikai Labdarúgó Liga (gyakorlatilag a kontinentális Szuperliga), mely hosszú távon a tv-társaságok és szponzorok érdeklődésének felkeltésével igyekszik majd nagyobb bevételeket teremteni legalább néhány egyesület számára a földrészen, hogy a globális vetélytársakkal szembeni súlyos deficiten valamicskét csökkentsen a CAF.
A hátrányt talán jól példázza, hogy miközben az afrikai BL-ben jelenleg a győztes díjazása 4 millió dollárt tesz ki, az európai Bajnokok Ligájában az elitklubok már a rajthoz állásért is 60-70 millió euróval számolhatnak, a végső győztes pedig végül 120 millió euró fölötti összeget tehet zsebre, vagyis nagyjából 34-szer nagyobb pénzhalmot kaszál Európa első számú klubja, mint Afrikáé.
Marokkó – szenvedélyes ultramozgalmak és fővárosi meglepetésbajnok
Az afrikai ligák ranglistáját jelenleg Marokkó vezeti, ahol az infrastruktúra fejlesztése mellett a szenvedélyes, gyakran lenyűgöző látványosságot jelentő szurkolóbázis is egyre biztosabb alapot nyújt a fejlődéshez. Arra korábban már részletesebben kitértünk, VI. Mohamed uralkodó és Faouzi Lekjaa, a helyi szövetség elnöke hogyan állította fejlődési pályára az ország labdarúgóéletét, mely a kontinentális kupasorozatokban most azért nem hozott tökéletes eredményt. A tavalyi sikerét nem tudta ugyanis megismételni az afrikai BL-döntőben a casablancai Wydad AC (az arab név jelentése: „Szenvedély”) a városi vetélytárs Raja CA (a „Remény”) pedig a negyeddöntőben vérzett el ugyanazzal a végső győztes Al Ahly-val szemben. Ugyanakkor nagyobb érvágást a Szövetségi Kupában szenvedett el az ország, melynek legutóbbi három trófeáját egyaránt marokkói klub gyűjtötte be, egyszer a Raja, kétszer a Renaissance Berkane (Lekjaa egykori klubja), most azonban utóbbi címvédőként már a selejtezőben elbukott a tunéziai US Monastirrel szemben, a FAR Rabat pedig a negyeddöntőig húzta, ahol viszont a végső győztes algériai USM Alger erősebbnek bizonyult.
Ebben viszont akár már az is közrejátszhatott, hogy a fővárosiak számára addigra elérhető közelségbe került a bajnoki cím és inkább a hazai ligára koncentráltak, végül pedig 15 év várakozás után gyűjtötte be újra a Botola trófeáját a FAR Rabat. A rövidítés egyébként a Forces Armées Royales megnevezést takarja (Királyi Fegyveres Erők), tehát a helyi „Honvédról” van szó, melyet egykor a hadsereg tagjai alkottak, mára azonban természetesen független egyesületként működik és immár 13. aranyérmével a marokkói örökranglista második helyére lépett fel. A régóta várt sikerrel záruló szezon nagy részében a francia Fernando Da Cruz irányította a gárdát, ám – az észak-afrikai edzők nehéz sorsát jól illusztrálandó – a Marokkói Kupából és az Arab-kupából való kiesés után leváltották és az utolsó öt fordulóban már Mohamed Samadi biztosította be a bajnoki aranyat, hogy a következő szezontól aztán már a tunéziai Nasreddine Nabi irányítsa majd a gárdát (róla később).
A FAR-szurkolók kedvencét, a 23 éves saját nevelésű Reda Slimet a szezon legjobbjának is megválasztották a ligában, miután 10 gólpasszt osztott ki és kilencből nyolc büntetőt is értékesített a további három találata mellett. Közben a szezon legjobb légiósának járó díjat is a klub játékosa zsebelte be a korábban a portugál élvonalban is megforduló 28 éves zöld-foki Diney Borges révén, aki középhátvéd létére szerzett kilenc gólt, de a liga legnagyobb tehetsége is a 20 esztendősen hat gólig jutó FAR-nevelés Hamza Igamane lett, aki egyébként Marokkó U23-as Afrika-kupán elért győzelméből és az olimpiai kvalifikációból is kivette a részét.
A legutoljára májusban kinevezett belga Sven Vandenbroeck alatt sem épp stabil a kispad a csalódást jelentő bajnoki ezüstérem és az elvesztett BL-döntő után, és egyébként a szezon elején az afrikai Szuperkupa-döntőt is elbukták a casablancaiak, de még a Marokkói Kupában is elvéreztek az elődöntőben a városi derbin, így trófea nélkül maradt a korona legnagyobb büszkesége. A liga gólkirálya viszont új szenegáli légiósuk, Bouly Sambou lett 13 találattal (ő a BL-ben hétszer is megrezgette az ellenfelek hálóját), de a szezon álomcsapatába bekerült a vb-t is megjárt két válogatott, a csapatkapitány középpályás Yahya Jerbane és a jobbhátvéd, Yahia Attiat-Allah.
A marokkói bronzérmes a másik fővárosi gárda, a FUS Rabat lett, mely a legkevesebb gólt kapta a szezonban (30 meccsen 16-ot), így nem csak az ifjú Mehdi Benabid kapust, de Jamal Sellami vezetőedzőt is megválasztották a szezon legjobbjának, aki 2012-ben már ezüstöt is nyert a FUS-szel, 2012-ben pedig aranyat a Rajával. Most épp korábbi klubja lett a szezon nagy vesztese, hiszen nem csak a tabellán szorultak a casablancai zöldek az ötödik helyre, de hiába a kupaelődöntőben megnyert városi derbi, a finálét aztán elbukták a Renaissance Berkane ellen, így jövőre nem indulhatnak egyik nemzetközi kupasorozatban sem.
Az egyszeres bajnok, 2015-ben is még ezüstérmes Olympique Khourigba idén újoncként szerepelt az élvonalban, de csak egyetlen évadra, hiszen már pottyantak is vissza a másodosztályba az öt éve még BL-résztvevő Difaa El Jadidivel egyetemben. Feljutott viszont most az a Renaissance Zemamra, mely soraiban tudta az egykor az AC Milannál szupertehetségnek kikiáltott Hachim Mastourt, aki most viszont 3 másodosztályú góllal a háta mögött, még mindig csak 25 esztendősen az Union de Touargába igazolt.
Egyiptom – a nemzeti gárda újra legyőzhetetlen
Az egyesület modern kori felvirágoztatásáért máig nagy tisztelet övezi Hidegkuti Nándort, ahogy arra korábbi cikkünkben is kitértünk részletesebben, hiszen ő alapozta meg a sascímeres egyesület sikereit. Kontinentális rekorderként az idei döntőben már a 11. afrikai BL-címét gyűjtötte be a klub, mely az elmúlt négy évben immár harmadszor diadalmaskodott és tavaly is csak a fináléban bukott el, de közben még a klub-világbajnokságokon is szerzett Afrikában ritkán látható két bronzérmet. A „nép csapatának” egyetlen szívfájdalma, hogy a szurkolóit továbbra is csak rendkívül korlátozott számban láthatja vendégül, ugyanis az El-Sisi rezsim erősen korlátozza a futballmérkőzések látogathatóságát biztonsági okokra hivatkozva, de valójában az ultráknak az országban igen jelentős politikai aktivitásától való félelmében.
Az Al Ahly-t az elmúlt szezonban a svájci Marcel Koller irányította, és ha a kontinentális porondon kezdetben be is csúsztak kellemetlen bukták, a bajnokságban végig nagyon magabiztosan menetelt tanítványaival, és végül úgy biztosította a bajnoki cím visszahódítását, hogy a nemzetközi elfoglaltságok miatt két mérkőzésük még mindig hátravan. Akárcsak a BL-sikerben, a klub 43. bajnoki címében is elévülhetetlen érdeme van a védelemnek, hiszen 31 bajnokin mindössze kilenc gólt kapott a válogatott kapus, az immár 34 esztendős Mohamed El-Shenawy, aki a kapujára érkező lövések 88%-át hárította. Közben a 24 évesen már szintén a válogatott alappillérének számító Mohamed Abdelmonem a fejpárbajainak a 71%-át megnyerte, de a BL-ben még három rendkívül fontos gólt is szerzett, a hét éve a klubnál légióskodó 33 éves tunéziai balhátvéd, Ali Maaloul pedig szokásos felfutásai révén nyolc bajnoki találatnál és hat gólpassznál jár már. A középpálya legbiztosabb pontja a mali válogatott Aliou Dieng, a támadósorban pedig a Közel-Keletről hazatérő Mahmoud Kahraba és Hussein El-Shahat mellett a dél-afrikai válogatott Belgiumot és Angliát is megjárt üdvöskéje, Percy Tau riogatja leginkább az ellenfelek védőit.
Az Al Ahly nagyon magabiztos bajnoki diadalához persze az is kellett, hogy a legnagyobb vetélytárs, az elmúlt két szezon bajnoki aranyérmét begyűjtő Zamalek SC-ben (ez Kairó egy városrésze) hiába brillírozott a válogatott Ahmed Sayed Zizo a liga legtöbb kulcspasszával, valamint 13-13 góllal és gólpasszal, a csapat végül alaposan lemaradt még a második helyről is, így öt év után először nem lehet majd ott az afrikai Bajnokok Ligája rajtjánál. Röpködtek is persze az edzők a hírhedt klubelnök, Mortada Mansour keze alatt, mígnem a helyi szövetséggel és kollégáival való folyamatos csetepatéi vége az lett, hogy 18 év után távozott az egyesület éléről, így elég bizonytalan a fehér lovagok jövője.
Ezt kihasználta az emírségekbeli üzletember, Salem Al Shamsi kezében lévő Pyramids FC, mely igyekszik betörni a két kairói nagy versengésébe. 2020-ban már szerepelt a csapat a Szövetségi kupa döntőjében is, idén a negyeddöntőig jutottak, jövőre viszont már a legrangosabb kontinentális versengésből profitálhatnak a portugál világvándor, Jaime Pacheco tanítványai. Közülük egyébként a korábban az angol PL-t is megjáró szélső, Ramadan Sobhi vagy a Wydaddal afrikai BL-győztes marokkói válogatott középpályás, Walid El Karti a legnevesebbek, de a burkinai válogatott Ibrahim Blati Touré is jó névnek számít a kontinensen.
Érdekesség, hogy a liga gólkirálya a nem épp az éllovasok közé tartozó alexandriai Al Ittihad (az „Egyesülés”) angolai támadója, Agostinho Mabululu lett, aki 16 góljából csak egyet lőtt büntetőből, viszont kiszámíthatatlanságát jól mutatja, hogy négyet fejjel, ötöt ballal, hetet pedig jobbal ért el, így nem csoda, hogy 31 éves életkora ellenére igencsak megélénkült iránta az érdeklődés nem csak Észak-Afrikában, hanem a Közel-Keleten is.
Algéria – új egyeduralkodó a gólsivatagban
Algériában alaposan megváltoztak az erőviszonyok, mióta a Madar Holding nevű állami vagyonkezelő 2018-ban felvásárolta a Chabab Belouizdad nevű klubot, mely most sorozatban a negyedik, összesen pedig a tizedik bajnoki címét gyűjtötte be. Az utóbbi években magához is csábította az egyesület az ország legjobb játékosait, mint a nagy fővárosi rivális, az USM Alger kapusát, Alexis Guendouzt vagy a középpálya két motorját, a ligaválogatottal az ANB-n is remekül teljesítő Houssem Mrezigue-et és a minap már a kontinentális nagyágyú Wydadba továbbálló Zakaria Draouit. Az idén épp a tunéziai Nabil Kouki által irányított csapat legjobb góllövője a 20 éves korára már lett gólkirályi címmel büszkélkedő kameruni légiós, Leonel Wamba volt, akinek a megszerzése remek húzásnak bizonyult, hiszen az országban a helyi szabályozások szerint csak két idegenlégiós szerepelhet a csapatokban.
Pedig a Szövetségi Kupát közben elhódította Algéria legnépszerűbb egyesülete, az USM Alger, mely így jövőre is indulhat a sorozatban, annak ellenére, hogy a bajnokságban egészen kiábrándítóan szerepelt és csak a 11. helyen végzett. Hasonlóan meggyötörte a kettős terhelés a 14 bajnoki címével algériai rekorder és tavaly is ezüstérmes, amúgy berber kulturális szimbólumnak számító JS Kabylie együttesét (a már az arab hódítás előtt is Észak-Afrikában élő berber népcsoportok egyike a kabiloké), mely a BL-ben a legjobb nyolc közé jutott, közben viszont a bajnokságban éppen csak sikerült elkerülnie a kiesést. Ha pedig már csalódások, megjegyezhetjük azt is, hogy a kétszeres BL-győztes Entente Sétif gárdája hosszú ideje haloványan teljesít, idén is csak egy hellyel előzték meg a középmezőnyben az ország legnevesebb képzőközpontját magáénak tudó, alig 22 éves átlagéletkorú csapatot felvonultató AC Paradou-t.
A második számú fővárosi klub, a Mouloudia Alger a góliszonyok specialistájaként jött be idén a dobogóra a korábbi elfántcsontparti szövetségi kapitány, a francia Patrice Beaumelle irányításával, hiszen a 30 meccsükön összesen 41 gól esett (21–20-as gólkülönbség). A legkellemesebb meglepetést pedig Algéria legrégebbi egyesülete, az 1898-as alapítású CS Constantine okozta, mely az állami kőolajkutató felkarolása óta megerősödött és most ezüstérmes lett, így története során mindössze másodszor vívta ki a BL-szereplés jogát. A vezetőedző, Lyamine Boughrara mellett ebben a veterán házi gólkirálynak, Brahim Dibnek voltak leginkább érdemei a benini jobbszélsővel, Marcellin Koupkóval egyetemben.
A gólkirály alig 13 találattal a Belouizdadot tavaly a kevés játéklehetőség miatt elhagyó Mohamed Souibaah lett 31 esztendősen az ASO Chlef gárdájából, mely legyőzte az algériai bajnokot a kupadöntőben, így mindössze harmadik trófeáját szerezte meg a története során és kivívta a nemzetközi szereplés jogát is.
Dél-Afrika – pretoriai brazilok a sowetói riválisok felett
A négy nagy észak-afrikai liga közé egyedül Dél-Afrika bajnoksága tud beékelődni a kontinentális ranglistán. Az ország futballjának hagyományosan Johannesburg és annak Soweto nevű negyede volt a központja, leginkább pedig a faji megkülönböztetéstől mentes országos bajnokság 1996-os beindulása óta egyaránt 4-4 bajnoki trófeát gyűjtő Orlando Pirates és a Kaizer Chiefs legendás rivalizálásával.
A legutóbbi három sikert elkönyvelő, alig 36 esztendős, de már tinédzserkora óta edzősködésre készülőRhulani Mokwena nem véletlenül a dél-afrikai labdarúgásban jó névnek számító Jomo Sono unokaöccse és dolgozott korábban a kontinens egyik legtekintélyesebb edzője, Pitso Mosimane segítőjeként is, rendkívül domináns taktikát tudott kidolgozni a csapatának, aminek köszönhetően most épp 16 pont előnnyel diadalmaskodtak, alig 13 gólt kaptak a 30 forduló során és 70 pontot gyűjtöttek, ami csak egyetlen eggyel marad el a saját 2016-os ligarekordjuktól.
A válogatott kapus, Ronwen Williams mellett nagyon fontos láncszem a középpálya motorja, Teboho Mokoena és a ligában a legtöbb labdát a támadóharmadba juttató veterán Themba Zwane, miközben az alig 22 esztendős csatár, Cassius Mailula ebben a szezonban robbant be és úgy szerzett 9 bajnoki és 4 BL-gólt, hogy csak a szezon második felében lett szerves része a csapatnak. Külön ki kell emelni a namíbiai Peter Shalulilét, aki harmadik dél-afrikai gólkirályi címét gyűjtötte be idén és a bajnokság történetének csúcstartójává vált, így Namíbia mindenkori legnagyobb futballistájának is nevezhetjük. Igaz, ehhez most 12 találat is elég volt neki a Highlands Park játékosként 2020-ban szerzett 16 gólos és a már a Mamelodi mezében 2022-ben begyűjtött 23 gólos aranycipője után.
A BL-ben is sokáig működni látszott a gyors labdajáratásra épülő domináns játék, de az elődöntőben aztán a Wydad kiütötte őket néhány szerencsés kontrával, így 2017-es győzelme óta hiába volt már ötször a legjobb nyolc között a sárga-kék mez miatt „braziloknak” is becézett csapat, a fináléba azóta sem sikerült beverekednie magát. A nemzetközi szereplést még jobban megszenvedte a Marumo Gallants nevű dél-afrikai kiscsapat, mely a Szövetségi Kupában ugyan egészen az elődöntőig menetelt, a hazai Premier League-ből viszont közben sereghajtóként kipottyant.
A hagyományos johannesburgi csapatok közül az idén a spanyol José Riveiro által irányított Orlando Pirates szezonja volt sikeresebb, hiszen a 11 bajnoki góllal és 8 gólpasszal kirukkoló Monnapule Saleng vezérletével nem csak befutottak a kalózok a bajnokság második helyére (és állhatnak így négy év szünet után újra rajthoz a BL-ben), hanem a NedBank-kupát és az MTN8 nevű ligakupát is begyűjtötték. Az ősi vetélytárs Kaizer Chiefs viszont ismét csalódást okozott a francia élvonalban is megforduló Keagan Dolly szorgos teljesítménye ellenére (a liga legtöbb kulcspasszát osztotta ki például), hiszen a csapat csak az ötödik helyen végzett, a szurkolók pedig már 8 éve várnak hiába bármiféle trófeára. Ráadásul bár két éve még mi is megemlékeztünk élményszámba menő afrikai BL-döntőzésükről, most még a nemzetközi szereplésről is lemaradtak a törzsfőnökök.
Azt ugyanis a dobogón végző másik pretoriai gárda, a SuperSport United érte el (a kontinens legnagyobb sportcsatornájának a klubja) nem utolsósorban veterán támadójának, Bradley Groblernek a fejjátékát kihasználva (átlagban 7 fejpárbajt nyert meg meccsenként), így a fővárosi Cape Town FC a tavalyi ezüst után lecsúszott a nemzetközi szereplésről.
Tunézia – trónfosztás a hullámvölgyben
Tunézia 2007-től apró megszakításokkal egészen 2019-ig vezette a CAF ranglistáját, az elmúlt pár évben viszont már egészen az ötödik helyig csúszott vissza, a liga meggyengülése közben pedig már a válogatott is egyre nagyobb mértékben légiósokra támaszkodik. A nemzetközi porondon gyakorlatilag csak az ország legjelentősebb egyesülete, az Espérance Tunis tartja a frontot a megszokott magas szinten, a 2019-es BL-címvédés óta is mindig ott van a legjobb nyolc között, idén pedig az elődöntőig jutott a sorozat legtöbb cselét bemutató, de labdaszerzésekben is jól teljesító, anyaegyesületéből azóta viszont már a Fradiba távozó Mohamed Ben Romdhane főszereplésével. A hazai ligában viszont egyáltalán nem ment ilyen jól most Nabil Maaloul tanítványainak, hiszen nem sikerült megvédeniük a tavalyi, 32. bajnoki címüket, így május végén vissza is tért a kispadra a BL-trófeákat korábban szállító, azóta Egyiptomot megjárt Mouin Chaabani.
Pedig az alapszakaszban még két ponttal elmaradtak az Espérance-tól, de márciusban az agg mester, Faouzi Benzarti vette át a gárda irányítását és a rájátszásban, a legerősebb ellenfelekkel szemben is egészen parádés 8-4-1-es mérleget produkált, miközben az alig 20 esztendős Oussama Abid házi gólkirály lett, a 37 éves kapus, Aymen Mathlouti pedig a 13 meccsen mindössze 3 gólt kapott. A 73 éves mester egyébként már 10 tunéziai bajnoki trófeát nyert (3 különböző csapattal) két marokkói aranyérem mellett (a Wydad élén) és az Espérance-szal még egy BL-győzelme is akadt 1994-ben, az Étoile-nak pedig már szerzett egy Szövetségi Kupát is a vitrinjébe 2015-ben.
A bronzérmet a 13-szoros bajnok, de az utóbbi időben inkább nevelőegyesületnek számító tuniszi Club Africain szerezte meg, mely öt év után fért újra fel a dobogóra, a negyedik helyre pedig a tavalyi ezüstérmes US Monastir jött be, melyet közben szerb Darko Novic a Szövetségi Kupában is elgardírozott a negyeddöntőig.
Ezúttal viszont nem lesz elég a szereplésük a nemzetközi induláshoz, hiszen a kupadöntőben az Olympique Béja nagy meglepetésre legyőzte az Espérance-t 1–0-ra, mégpedig a felsőházi rájátszás legjobb góllövőjének számító ifjú Oussema Bouguerra remeklésével, akit azóta át is csábítottak már magukhoz a fővárosiak. A szebb múlttal rendelkező, tavaly még bronzérmes CS Sfaxien ezúttal csalódást okozva csak a hatodik helyen végzett, a liga gólkirálya pedig az US Ben Guerdane-ban termékeny Rafik Kamergi lett, aki ezt a sikert kihasználva már Jordániába szerződött.
Polgárháború, csőd és félamatőr örömfoci
Az öt legerősebb afrikai bajnokságból tehát háromban papírforma eredmény született, kettőben pedig meglepetés, de akadt közben a kontinensen további érdekesség is bőségesen.
Pedig előbbiek két kiemelkedő klubja, az egyaránt omdurmani Al Hilal (a Félhold) és az Al Merrikh (a Mars) is eljutott idén is a BL főtáblájára, utóbbiaktól pedig mind a négy induló bejutott valamelyik kontinentális sorozat csoportkörébe (még ha az ötszörös BL-győztes TP Mazembe némileg csalódást keltő módon végül csak a második számú sorozatban is).
A tanzániai futball külön cikkünkben is kivesézett előretörését és népszerűségét jól mutatja, hogy a Young Africans története során először eljutott a Szövetségi Kupa döntőjéig, miközben a hazai bajnoki címét is meg tudta védeni a nagy vetélytárs Simba SC ellen, mely viszont a BL-ben menetelt egészen a negyeddöntőig. A YANGA edzőjét, a tunéziai Nasreddine Nabit viszont már elcsábította a FAR Rabat, ahogy azt már említettük, gólkirályuk, a kongói Fiston Mayele pedig feltehetően Egyiptomba szerződik a nyáron, a hírek szerint a BL-be tartó Pyramids FC-be, így jövőre igen nyílt lehet Dar es Salaam két klubjának versengése a Ligi kuu Barának nevezett bajnokságban.
Angolában a helyi ligát Girabolának hívják, ahol megvédte tavalyi címét a portugál Alexandre Santos által irányított Petro de Luanda, mely tavaly BL-elődöntőig menetelt a gólkirályi címet idén is begyűjtő veterán brazil csatáruk, Tiago Azulao vezérletével, így minden fronton átvette a vezető szerepet a 2018-ban ilyen szintre jutó, az utóbbi években viszont ezüstérmeket halmozó luandai rivális Primeiro de Agostótól. A szomszédos Kamerunban a gyapottermesztő észak vidék csapata, Vincent Aboubakar egykori nevelőegyesülete, a Coton Sport már 18. trófeáját gyűjtötte be, Zambiában pedig a rézbánya-konszern által támogatott Power Dynamos 12 év után diadalmaskodott újra.
A legnagyobb szenzáció a guineai ligában történt, ahol elvesztette a bajnoki címét az a Horoya AC, mely tehetős tulajdonosa révén jó ideje egyedül volt képes Nyugat-Afrikából felvenni a versenyt a BL-ben a gazdagabb ligák legjobbjaival szemben. Most viszont hazai terepén az a Hafia FC lepte meg, mely a kontinens futballjának kezdetén meghatározó egyesületnek számított ugyan, bajnoki címet 38 éve nem sikerült már nyernie. Egészen mostanáig, amikor a lengyel veterán Kazimierz Jagiello a sportigazgatói székből átült a kispadra vezetőedzőnek és diadalra vezette a klubot egyetlen pontot megőrizve az előnyből egy kiélezett hajrában.
Nyugat-Afrikánál maradva röviden megemlíthetjük, hogy Elefántcsontparton az abidjani ASEC Mimosas (Gervinho, Yaya és Kolo Touré valamint Solomon Kalou egykori nevelőegyesülete) szerezte meg 28. bajnoki címét, Nigériában pedig az Enyimba FC a kilencediket, ezzel mindketten rekorderek hazájukban. Szenegálban a Sadio Manét, Ismaila Sarrt és további válogatottak hosszú sorát felnevelő Génération Foot akadémia szerezte meg története harmadik aranyérmét, a félreértések elkerülése végett pedig szögezzük le, hogy ott valóban csak az akadémia ifjú tagjai alkotják a csapatot. Ez persze nem csak a remek utánpótlásképzésükről, hanem a liga félprofi szintjéről is sok mindent elárul, hiszen a kontinens nagy részén csak úgy lehet profi labdarúgó valakiből, ha elég gyorsan légiósnak áll.
A válogatott szinten az afrikai élmezőnybe tartozó Ghánáról is érdemes megemlíteni, hogy bajnoksága a CAF ranglistájának mindössze a 27. helyén áll jelenleg, a ligában pedig idén először nyert aranyérmet Moses Armah üzletember klubja, a Medeama FC, mely 1977 óta vitte el először a trófeát a Nyugati Régióba a fővárosban, Accrában és Ashanti tartományban székelő hagyományos élklubok elől. Ezzel együtt is a helyi labdarúgóéletet inkább az amatőrizmus jellemzi, és bizony a globalizmussal fokozódó kulturális befolyás hatására a ghánai futballszurkolók is lázasabban követik már az ország légiósainak európai mérkőzéseit és sokkal hevesebben szurkolnak az angol topcsapatoknak, mint a Hearts of Oak vagy az Asante Kotoko gárdájának a régió egyik legnagyobb derbijén.
Kiemelt fotó: sportmob.com
Szerző
