Mellettem az utódom? A dortmundi hatalmi harcok és ezek kivetülése a pályára

Bármilyen furcsa, a Borussia Dortmund Jürgen Klopp utolsó szezonjában maradt le utoljára a Bajnokok Ligája-szereplésről, mégis ő volt az utolsó markáns vezetőedzője a gárdának, és ha végignézünk az utódai névsorán, azt látjuk, azóta folyamatos útkeresés zajlik. A Klopp után kinevezett Thomas Tuchel ugyan szakmailag megfelelt a feladatra, de a személyisége – már ekkor is – meggátolta abban, hogy egy hosszú távú projekt arca legyen, a rajta kívül egyedül egy szezonnál többet a kispadon töltő Lucien Favre pedig a habitusával, illetve az ebből következő kevésbé intenzív, kockázatkerülő játékstílussal nem tudott megfelelni a szurkolói elvárásoknak.

Ezt követően, Edin Terzic 2020 decemberi kinevezésekor érezhették a rajongók azt igazán először, hogy a vezetőség meghallgatta az imáikat. Olyan szakember került a csapat élére, aki egy volt közülük és velük együtt élte meg a lelátón a klub legnehezebb időszakait, illetve a háttérstáb tagjaként már ott volt a BVB modernkori felemelkedésében. Végül – a nehézségek ellenére – Terzic ki is hozta a maximumot abból a fél évből és egy Német Kupa-győzelemmel intett búcsút a kispadnak.

Miután technikai vezetőként az egyesület alkalmazásában maradt, kis túlzással az első pillanattól kezdve halálra ítéltette a Marco Rose-féle projektet, majd a felemás idényt követően vissza is vette a stafétát, immár véglegesen és nem csupán a Sárga Fal, hanem a vezérigazgató, Hans-Joachim Watzke, valamint a klubot tanácsadóként segítő, Matthias Sammer feltétlen bizalmát is élvezve.

A bizalom hatalomra váltása

Egybehangzó információk szerint Klopp óta nem volt olyan trénere a Dortmundnak, aki ilyen mértékben szólhatna bele a keret összetételébe. Ez a tény az első perctől kezdve ellentéteket szült közte és a korábban Rose megtartását szorgalmazó sportigazgató, Sebastian Kehl között, aminek az első nyoma Anthony Modeste leigazolása volt. Kehl úgy vélte, hogy a heredaganattal diagnosztizált Sebastian Haller pótlását belsőleg kell megoldani, míg Modeste elmondása szerint Terzic volt az, aki minden követ megmozgatott a megszerzéséért.

Az első repedést ez okozta, ám az igazi szakadékot a tavaly nyári átigazolási időszak szolgáltatta. Az ingyen megszerzett Ramy Bensebainin kívül kizárólag az edző által preferált kiszemeltek érkeztek, így maradtak le a klub a Kehl és csapata által kinézett (vagy éppen nekik beajánlott) játékosokról, amilyen Victor Boniface, Granit Xhaka és Edson Álvarez. Mindegyik transzfer más-más ok miatt esett kútba, viszont mindegyik esetben a közös elképzelés hiánya vezetett ehhez.

Az akadozó idénykezdet (a Dortmund a második fordulóban a Bochum, a harmadikban – hazai pályán – a Heidenheim ellen ikszelt) a játékosokra sem volt jó hatással, de az irodán belüli széthúzást is erősítette. Kehl és az asszisztensei, illetve a Watzke, Sammer páros között egyre nagyobb lett a feszültség, ami végül a csapatmenedzser, Szlaven Sztanics állasába került, aki májusban érkezett, de már az év vége előtt távozni kényszerült, mert az AC Milan elleni gól nélküli döntetlen során a VIP-páholyban nyomdafestéket nem tűrő mondatokkal minősítette Terzic munkáját.

Koncepció helyett állandó szerelés

Arról nem tudni, hogy pontosan mi volt a kritika tárgya, de sok minden lehetett, fogalmazhatunk úgy, hogy a bőség zavara áll fenn ebben a témakörben. Ami talán Terzic második regnálásának problémáját a legjobban leírja az a Can, Reus „csere”. Emre Can a 2022-23-as szezonban a Jude Bellingham melletti posztért zajló versenyt az utolsó helyről kezdte és a világbajnokságig el sem mozdult onnan, miután mindössze három bajnokin kezdett. 2023-ra Terzic 4–3–3-ra váltott, ezzel minimalizálta Bellingham védekező feladatait, míg Can hatosként az ellenfelek hatástalanításával törődhetett, sőt vele csere nélkül válthattak ötvédős szisztémára, amely az edzőnél gyakori elem az eredmény őrzése vagy egy topcsapat „megfojtása” érdekében.

Az élete félszezonját produkáló Can a csapat hierarchiájában napról napra lépett előre, eközben a csapatkapitány, Marco Reus a sérülései és a játékrendszer-váltás miatt partvonalon túlra került, és ezért önként lemondott a csapatkapitányi tisztségről, amit az év elején még sokadik választásnak számító Can örökölt meg. Aztán a védekező középpályás körül már szeptemberben megrendült a bizalom, amikor Terzic rádöbbent, hogy a Bellingham jelentette progresszivitást és az általa elfedett hiányosságokat egy az egyben senkivel sem tudja pótolni. A különböző sérülések és a rendszeres lecserélések következtében Can neve mellett alig szerepel több játékperc, mint Reusé mellett.

Sebastian Haller is hasonló szerepbe került a vezetőedzőnél. A kemoterápiáról visszatérő labdarúgó a kezdeti nehézségek után jó formában zárta az előző idényt, még ha a bajnoki cím elbukását jelentő Mainz elleni 2–2 alkalmával büntetőt is hibázott. Labdakihozatali sémák hiányában a BVB a jelenlegi szezonban többször keresi hosszú labdákkal a csatárai fejét. Az pedig már annak idején, a számára balul sikerült West Ham-kaland során kiderült, Hallernek ez nem fekszik, ezért a Werder Brementől igazolt Niclas Füllkrug azonnal átvette a helyét a kezdőben.

Nem Haller az egyetlen, aki kiemelkedő összegért érkezett az elmúlt években, ám jelenleg nehéz elképzelni, hogy jelentős profittal tudnának belőle kiszállni. A legékesebb példája ennek Donyell Malen és Karim Adeyemi, akik együtt kezdtek a szezon első Bajnokok Ligája-mérkőzésén és a feladatuk támadóként a Paris Saint-Germain védelme mögé berugdosott labdák megkaparintása volt. A céltalan és számukra testidegen szerepkörben épp úgy mondtak kudarcot, mint Terzic összes többi terve azon a párizsi estén. A rangadókon rendre bemutatott passzív, második szándékból való játék sokkal jobban előtérbe helyezi a támadójátékosai védekezésbeli hiányosságait, mint a támadóharmadban meglévő erősségeiket.

Jamie Bynoe-Gittens esete is valami hasonló, mint a fent említettek. Az érkezésekor azt remélték, hogy Bellingham és Sancho után ő lesz a harmadik olyan angol labdarúgójuk, akinek a játékjogát 100 millió euró felett értékesítik, ám a sorozatos vállsérülések átírták a terveket. Épp most tér vissza a keretbe, az pedig a sors iróniája, hogy épp a visszatérő Jadon Sancho vehet el tőle fontos játékperceket tavasszal.

A felsorolásból kihagyhatatlan Youssoufa Moukoko, akit nemrég még a német labdarúgás egyik legnagyobb tehetségének tartottak, majd augusztus végén a több játéklehetőség reményében majdnem Kölnben kötött ki egy kölcsönszerződés keretében, aztán a legutóbbi két találkozón már Füllkrug mellé bekerült a kezdőcsapatba, a második csatár szerepkörében.

Most akkor hányadán állunk?

Bár az eredmények és a nem megfelelő ütemben fejlődő tehetségek alapján inkább Terzic alatt kellene rezegnie a padnak, mégis Kehl kirúgásáról kezdtek előbb cikkezni a lapok, illetve arról, hogy a jelenlegi vezetőedző a lehetséges örököse a sportigazgatói posztnak. Mire a különböző szcenáriók igazán terjedni kezdtek volna, bejelentettek két ex-dortmundi focistát az edzői stáb új tagjaként. Nuri Sahin és Sven Bender érkezése újra Terzic eltávolítása felé tűnik egy lépésnek, hiszen amennyiben a klub egy korábbi labdarúgója váltaná a jelenlegi edzőt, azt még Terzic legnagyobb hívei is be tudnák nyelni.

Ráadásul Hans-Joachim Watzke január eleji bejelentése újabb pletykákat generált, a vezérigazgató bejelentette, hogy 2025 őszén visszavonul. Lassú átállást ígér, ami során akár Kehl is feljebb léphet. Ez pedig máris elindított egy olyan gondolatmenetet, mely szerint mindenki marad Dortmundban, ám egy szinttel magasabbra kerül. Kehl Watzke örökébe léphet, így Terzic lesz a sportigazgató, a vezetőedzői székbe pedig Sahin ülhet majd bele.

Még ha talán népszerű is lenne egy ilyen felállás, ez a döntés aligha szolgálná a BVB hosszú távú építkezését.

Kiemelt kép: Wallpaper Abyss