NFL-irányítók, akik az egyenlők közt is egyenlőbbek

Az egyik legegyértelműbb példája ennek Patrick Mahomes, akivel kapcsolatban fontos tisztázni, hogy az NFL jelenleg egyik legjobb irányítójáról beszélünk, hiszen véletlenül nem nagyon szoktak sportolók két Super Bowlt nyerni. Mahomes tehetségét és teljesítményét kétségbe vonni óriási hiba lenne, már csak azért is, mert könnyen lehet, hogy visszavonulásakor majd a történelem legnagyszerűbb irányítójaként fogjuk őt számon tartani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne kritikát megfogalmazni vele szemben, amikor az indokolt, pedig jelenleg ebbe az irányba tartunk.

Mahomes ugyanis az első két fordulóban önmagához képest gyengén teljesített (más kérdés, hogy még ilyenkor is bőven átlag feletti szintet hoz), de erről mintha az amerikai sportmédiában senki nem lenne hajlandó tudomást venni. Sőt az első fordulóban, a Lions elleni vereség után élő adásban hangzott el az a mondat, hogy ezt a vereséget meg kell majd csillagozni, mert Travis Kelce és Chris Jones is hiányzott a csapatból. Ezzel önmagában még nem is feltétlenül lenne probléma, mert valóban két kulcsembert kellett nélkülözniük, a támadósor pedig tényleg nem segítette túlzottan az irányítóját. Kadarius Toney például minden idők egyik legrosszabb PFF-értékelését hozta össze, Mahomes szezonbeli első interceptionje pedig egyértelműen az ő lelkén szárad.

Ugyanakkor hosszú éveken keresztül volt az irányítók megítélésének egyik legfőbb szempontja a győzelem-vereség arányuk, gyakran mindenféle kontextus nélkül. A borzalmas körülmények között Detroitban sínylődő Matthew Stafford például sokszor megkapta kritikaként, hogy soha nem nyert meccset a rájátszásban, ezért nem lehet elit irányító. A Ramsben aztán persze bebizonyította, hogy valóban az elitbe tartozik, neki azonban ehhez meccseket kellett nyernie, és nem kapott a vereségek mellé csillagokat a nem megfelelő körülményekre hivatkozva.

Ezzel a csillagozással a másik nagy probléma, hogy ez alapján azt gondolhatnánk, Mahomes szinte tökéletes meccset hozott le, és csak a körülötte játszók a hibásak mindenért. Ez egyrészt nincs így, mert az irányítónak ugyan nem voltak ordító hibái, azért olyan kimagasló teljesítményt sem nyújtott, az első két fordulóban például csak a 30. legjobb korrigált passzpontosságot tudta összehozni. Ez a PFF egyik saját statisztikája, amely azt mutatja meg, hány százaléka volt elkapható az irányító azon dobásainak, amelyeknél nem történt valami rajta kívül álló dolog, például nem ütötték meg a passz közben, nem kellett kidobnia a pályáról, valamint az óra megállításának céljából földre dobott labdákat sem számolják bele. Az elejtett labdák viszont pontos passzként jelennek meg a statisztikában, látható tehát, hogy erről a mutatóról nem a csapattársak tehetnek.

Ráadásul nem is most történik ilyen először, a 2020-as szezon után is hasonló narratíva alakult ki, amikor a Buccaneers védelme a Super Bowlon teljesen megfojtotta a Chiefs támadósorát. Akkor az amerikai sportmédia túlnyomó többsége a támadófallal vitette el a balhét, amiben némi igazság valóban volt. Azt viszont már elegánsan elhallgatták, hogy Mahomes sem könnyítette meg a dolgukat azzal, hogy legtöbbször túlságosan korán elkezdett menekülni a zsebből. Helyette inkább azzal voltak elfoglalva, hogy az estében eldobott passzát a történelem legzseniálisabb dobásának állítsák be, ami tökéletesen volt helyezve, csak Darrell Williams elejtette azt. Ahogy az eddig említett helyzetekben, ez a narratíva sem teljesen légből kapott, valóban elképesztő volt a dobómozdulat, a labda valóban eljutott Williamsig, aki valóban elejtette azt, csakhogy előtte pont Devin White kezei között ment el, és ha a Buccaneers védője kicsit jobban reagál, Williamsnek esélye sem lett volna elejteni.

A legszomorúbb az egészben az, hogy Patrick Mahomes egyébként soha állt hozzá így az egész kérdéskörhöz, soha nem hárította el a felelősséget. A médiában zajló folyamatok azonban sok ember szemében őt is antipatikussá tehetik, mert nehezen tudják elválasztani a jelenséget az embertől.

Justin Fields csak a körülmények áldozata

Mahomes esetében bár sokszor zavaró, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyják a hibáit, legalább érthető, hiszen egy remek játékosról van szó. Justin Fields ezzel szemben hibát hibára halmoz, és a harmadik NFL-szezonjában még mindig nem érzi magát komfortosan, ha a rendszeren belül kell játszania. Ehhez képest a médiában, különösen a chicagói illetőségű csatornákon és újságokban még mindig egyfajta áldozatként van beállítva, aki hiába tesz meg mindent, nem tudja ellensúlyozni az őt körülvevők hibáit.

Ahogy Mahomesnál, úgy itt is meg kell említeni, hogy ezen állításoknak van igazságmagja. Luke Getsy támadókoordinátor nem használja ki eléggé Fields atletikusságát, és bár az elkapósorba és a támadófalba érkezett erősítés, ezek az egységek még mindig nem tartoznak a liga krémjébe. Ezekről a problémákról azonban már a holtszezonban is lehetett tudni, nem a semmiből alakult ki a helyzet.

Mégis azt szajkózta szinte mindenki, hogy Fields titkos MVP-favorit, aki idén az erősítéseknek hála majd magasabb szintre tud lépni, és feljavítja majd a csapattársak teljesítményét is.

És itt nem azzal van a baj elsősorban, hogy Fields hibázik, hiszen egy viszonylag fiatal játékosról beszélünk, a gond sokkal inkább az, hogy ezek a hibák már harmadik éve ugyanazok. Ennek ellenére alig vannak olyanok, akik hajlandóak elismerni, hogy Fields nem feltétlenül áldozata a Bears gyengélkedésének, hanem az egyik okozója. Brian Baldinger és a The QB School nevű Youtube-csatorna alapítója, J.T. O’Sullivan talán a két kivétel, akik hétről hétre nyíltan beszélnek a Bears támadósorának strukturális problémáiról, a nem megfelelő játékosállományról és arról is, hogy az irányító miért részese a problémáknak.

Ez a folyamatos felmentés pedig kezd átcsapni egy nagyon káros folyamatba, Fields ugyanis legutóbb már nyíltan kritizálta a Bears edzőit. Maga a nyilatkozat arról szólt, hogy túl sok információval látják el, és emiatt túl sokat kell gondolkoznia a pályán, az pedig nem az ő stílusa.

A másik érdekessége a megszólalásnak, hogy Fields azt is nehezményezi, hogy keveset futhat a labdával. Ez már csak azért is furcsa, mert a nyár folyamán még azt hangoztatta, hogy ő akar lenni az első Bears irányító, aki eléri a 4000 passzolt yardot egy szezonban. Most tehát vagy az történt, hogy Fields két hét alatt meggondolta magát, vagy ami sokkal valószínűbb, érzi, hogy ismét sikertelen szezonnak néznek elébe, és elkezdte menteni, ami menthető, hátha kap még egy esélyt jövőre. Ha utóbbiról van szó, az személyes szinten teljesen érthető, ugyanakkor a Bearsnek csak árt vele, mert ezzel még nagyobb feszültség keletkezett egy már amúgy is eléggé „megnyomott” öltözőben.

Tua Tagovailoa (Forrás: wiscnews.com)

Összegzés

Természetesen nemcsak Mahomes és Fields kap állandó mentségeket, a franchise irányító, vagy akit annak gondolnak, mindenhol szent tehén. Ott van például Deshaun Watson, akinek nem igazán volt még jó meccse a Brownsban, de továbbra sem lehet megkérdőjelezni a teljesítményét, mert még mindig csak rozsdás a hosszú eltiltása után. Vagy említhetném a Tuanon-jelenséget, amely már-már egy szektára emlékeztetve veszi állandó védelmébe a Dolphins irányítóját, gyakran figyelmen kívül hagyva Mike McDaniel és a csapattársak érdemeit. Ezek azonban mind lokálisan előforduló dolgok, Watson szinte csak Clevelandben számít érinthetetlennek és Tua Tagovailoa is egyedül Miamiban megváltó, míg Mahomes és Fields az amerikai országos médiában is gyakran van áldozatként beállítva. Különösen feltűnő ez a helyzet akkor, amikor egy-egy gyenge meccs után mentségként hangzik el, hogy nem kaptak elég segítséget a csapattársaktól, miközben a tipikus game manager irányítókat, mint mondjuk Kirk Cousinst vagy Daniel Jonest állandóan azzal kritizálják, hogy mennyire gyengén teljesítenek, ha a körülöttük levők nem játszanak jól. Ez a kettős mérce pedig elképesztően kontraproduktív, mert idővel épp a védeni kívánt játékosok megítélését fogja rombolni, és olyan dolgokért is őket veszik majd elő, amiről nem tehetnek.

Kiemelt fotó: Getty Images