Végtelen történet – Diego Simeone tizenkét éve varázsol az Atlético Madrid kispadján

De ha kicsit szélesítjük a kört és az összes topligás csapatot számításba vesszük, akkor is csak Frank Schmidt, az 1. FC Heidenheim dirigense előzi meg a maga 16 évével, ám gyorsan tegyük hozzá, hogy a Bundesliga újonca még csak az első évét tapossa az élvonalban. A szintén 12 esztendeje szolgálatot teljesítő, Freiburgban edzősködő Christian Streich épp a minap jelentette be, hogy a nyáron távozik a posztjáról, hasonlóan a lista negyedik helyezettjéhez, a Liverpool FC-t 2015 óta menedzselő Jürgen Klopphoz.

Diego Simeone madridi munkája és teljesítménye azonban számos egyéb okból is különleges, lenyűgöző és tiszteletet parancsoló, de a leginkább mégiscsak azért, mert a spanyol élvonalban szerepelve, az elmúlt másfél évtizedben kontinentális szinten is domináns Real Madrid, FC Barcelona duó árnyékából kinőve, a riválisok szintjére magasodva érte azt el. Ugyan a két gigász összeségében a hazai és a nemzetközi porondon is jóval eredményesebb, de Simeone összehasonlíthatatlanul szerényebb lehetőségekkel bíró Atletije a LaLigában kétszer is a fejükre tudott nőni, további két alkalommal pedig nagyon közel volt ahhoz, hogy úgy nyerje meg a Bajnokok Ligáját, hogy mindkét spanyol fenevadat elejti. Simeone korunk labdarúgásában extrém hosszúnak számító madridi szerepvállalását elsősorban az Atlético saját maga teremtette rendkívüli kiegyensúlyozottságának köszönheti, na meg annak, hogy időről-időre valami olyan extrát produkál a csapata, amivel a komplett futballvilág elismerését kivívja.

Az Atlético Madrid edzőfejedelme

Már az első félszezonja is roppant emlékezetesre sikerült az argentinnak, hiszen a tizedik helyen átvett együttese ötödikként zárt a LaLiga 2011-2012-es kiírásában, de ami ennél sokkal fontosabb, az Európa-liga trófeája (és később az európai Szuperkupa is) is a fővárosiak vitrinjébe került.

Az Atleti azóta csupán egyetlen egyszer (2019-2020, negyedik hely) maradt le a spanyol bajnoki dobogóról: kétszer volt bajnok, kétszer második és hatszor harmadik. Simeone első teljes szezonjában (2012-2013) a Király-kupát is elhódították a madridiak, a következő idény pedig szédületes áttörést hozott: az Atlético 18 év után nyert újra bajnokságot és 29 esztendő után spanyol Szuperkupát – és a Bajnokok Ligája-győzelem is karnyújtásnyira volt.

Az egyenes kieséses szakaszban az AC Milan, az FC Barcelona és a Chelsea bravúros kiejtése után az ősi rivális Real Madriddal kellett megküzdenie a „matracosoknak” a lisszaboni fináléban. Diego Godín révén a 36. percben a vezetést is megszerezte az AM, majd vérrel és verejtékkel őrizte az eredményt, ám a 93. percben Sergio Ramos kiegyenlített – aztán a fizikailag elfogyó és lelkileg megroppant együttes a hosszabbításban kapott egy hármast, így a csodaszámba menő duplázás elmaradt.

Két évvel később a történelem ismételte önmagát és a milánói BL-döntőben is madridi házi derbit rendeztek, az Atlético megint hatalmasat küzdött, ám újfent alulmaradt a királyi gárdával szemben – ezúttal tizenegyesekkel győzött a Real.

Ilyen magasságokban azóta sem jártak Antoine Griezmannék, az európai elitben azonban továbbra is megkérdőjelezhetetlen helyük van. 2018-ban Simeone csapata másodszor is megnyerte az El-t, majd az európai Szuperkupát is (a Real Madrid ellen), 2021-ben pedig összejött a második LaLiga-elsőség is.

Ami a bajnokságot illeti, a Simeone-korszak egyértelműen a klub történetének legegyenletesebb teljesítményét hozta, korábban sosem fordult elő, hogy a csapat sorozatban hétszer végezzen a dobogón, ahogy tette azt 2013 és 2019 között (majd egy negyedik helyezést követően azóta is) és a nemzetközi produkciója is hasonlóan veretes. Az Atlético Madrid 1958-ban szerepelt először a legrangosabb európai kupában, és az argentin regnálásáig, tehát 1958 és 2011 között egyetlen egyszer jutott be a BEK/BL döntőjébe (1974-ben a Bayern München elleni 1–1-es döntetlent követő megismételt mérkőzést 4–0-ra nyerték a bajorok), de a legjobb nyolc közé is csak ötször verekedte be magát a gárda – igaz, ezt a tényt azért árnyalja, hogy ezen időszak alatt mindössze nyolc alkalommal kvalifikált a sorozatba.

Az argentin irányításával a BL 2013-2014-es kiírásában szállt először harcba az együttes, és rögtön a döntőig menetelt! Simeone vezérletével tizenegy nekifutásból hétszer jutott a negyeddöntőbe az AM, a két elbukott finálé mellett pedig egy vesztes elődöntője is van 2017-ből, szintúgy a Real Madrid ellen.

De a megnyert nemzetközi trófeák tekintetében is Simeone áll nyerésre, hiszen a vele elhódított négy serleg (két-két Európa-liga és európai Szuperkupa) előtt mindösszesen hármat nyert az Atleti: 1962-ben a KEK-et, 1974-ben az Interkontinentális-kupát (amelyen a BEK-győztes Bayern München visszalépése miatt mérkőzhetett meg az Independientével), valamint 2010-ben az Európa-ligát.

El Cholo a 2018-as európai Szuperkupa-diadalt követően vált a klubtörténet legsikeresebb edzőjévé (az volt a hetedik trófeája), a korábbi csúcstartó Luis Aragonés volt hat serleggel; tavaly márciusban pedig a kispadon töltött meccsek számában is megelőzte a piros-fehérek klublegendáját, aki (négy ciklusban) 612 mérkőzésen irányította a csapatot, és hasonlóan utódjához, játékosként és edzőként is bajnok volt az Atletivel. Simeone most 670 találkozónál tart, 395-148-127-es mérleggel, meccsenként 1,99 pontot átlagolva.

Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a korábbi 108-szoros argentin válogatott középpályás történelmet ír(t) Madridban, és e história még korántsem ért véget. A jelenlegi szezonban is túl van egy kisebb csodán a gárda, ugyanis a BL nyolcaddöntőjében Európa egyik legjobb formában lévő csapatát, a tavalyi döntős Intert búcsúztatta, és a Borussia Dortmunddal küzdhet majd meg a négy közé jutásért. A bajnokságban a múlt hétvégi, Barcelona elleni hazai 3–0-s fiaskó miatt ugyan az ötödik helyre szorult, de mindössze egy pont a hátránya az Athletic Bilbao mögött, és mivel a jelenleg még harmadik helyen álló meglepetéscsapat, a Girona kipukkadni látszik, jó eséllyel idén sem szorul ki a BL indulást garantáló helyekről.

A Simeone-faktor

Azt, hogy mindezen sikerekben mekkora szerepe van Diego Simeonénak, nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az Atlético gazdasági lehetőségeit tekintve sosem volt egy súlycsoportban a Real Madriddal és az FC Barcelonával, akik náluk alapemberek lehettek a mögöttünk hagyott bő évtizedben, azok a két gigásznál (néhány kivételtől eltekintve) legfeljebb a kispadra ülhettek volna le. Dőreség lenne Messivel és Cristiano Ronaldóval példálózni, hiszen hozzájuk fogható játékos sehol máshol nem futballozott a 2010-es években, de a helyzet az, hogy az Atléticónak szinte egyáltalán nem voltak topsztárjai, Simeone színre lépése óta Griezmannon kívül David Villa (ők ketten egyébként játszottak a Barcelonában is, de egyikük sem ott volt élete formájában), Fernando Torres és Thibaut Courtois említhető a múltból. De az ő történeteik is egyediek, hiszen Villa csupán egyetlen (igaz, parádés) szezont töltött Madridban (2013-2014), mielőtt a tengeren túlra ment levezetni, míg Torres 30 évesen tért vissza a nevelőegyütteséhez, de már túl volt a zeniten, a belga hálóőr pedig még a Chelsea kölcsönjátékosaként érkezett a spanyol fővárosba és ott vált három év alatt (2011-2014) a világ egyik legjobb kapusává.

De beszéljenek egy kicsit a számok is, a Transfermarkt.com szerint az Atlético keretének összértéke 454,4 millió euró, miközben a Real Madridé 1,04 milliárd, míg (az egyébként pénzügyi válsággal küzdő, és több klasszisától a bértömeg csökkentésének szükségessége miatt megszabaduló) Barcelonáé 863,5 millió, ráadásul a két nagy és az Atleti közé még beférkőzik a Real Sociedad is (487,6). A mai keretben Griezmann az abszolút non plus ultra, klasszikus sztár azonban nincs a franciák világbajnokán kívül. Félreértés ne essék, kiváló játékosok alkotják Simeone csapatát, Jan Oblakot a világ legjobb kapusai között tartjuk számon, ott van a három argentin világbajnok, Nahuel Molina, Rodrigo De Paul és Angel Correa (utóbbi azért kissé kilóg a sorból…), nyilván sokaknak Álvaro Morata neve is szépen cseng, na de kinek jutna eszébe bármelyikük, ha korunk legnagyobb labdarúgóit kellene sorolni?

A siker titka tehát a csapategységben rejlik, a sikerkovács pedig maga Simeone. Az argentin mester az első két évében egyszerűen tökélyre fejlesztette a csapatszintű védekezést a hagyományos 4–4–2-es felállásban. A védelem és a középpálya vertikálisan és az oldalvonalak felé is folytonosan törekedett a lehető legnagyobb szélességre, hogy az ellenfél előtt ne maradjon bejátszható terület, a középpályások óramű pontossággal dolgoztak össze a hátsó sorral, és a támadók is rendre visszazártak védekezni. Ehhez értelemszerűen igen jelentős sebesség, dinamika, illetve példás összhang szükségeltetett, és amit Simeone megálmodott, azt a csapat képes volt valóra váltani. A karmester komponált és vezényelt, a zenekar pedig játszott. De tűnjön ez bármilyen egyszerűnek is leírva, a megvalósítása annál bravúrosabb; ráadásul az argentin hosszú évek óta tartja nagyon magas szinten ezt az embert próbáló csapatteljesítményt – amivel méltán hódította meg a teljes szakmát és a sportág szerelmeseit. És azt se feledjük, hogy az Atleti azokban az években volt a csúcson, amikor a Real Madrid öt év alatt négy BL-t nyert (2014 és 2018 között), és az egyenes kieséses szakaszban mindannyiszor a királyi gárda állította meg a „matracosokat” – négyből négyszer! Elképesztő pech, már, ami a sorsolást illeti.

Forrás: Transfermarkt

A szédítő felülteljesítés ily hosszan elnyúló tartósítása egészen biztosan példa nélküli a labdarúgás történetében, de ahhoz, hogy az Atleti szemernyit se veszítsen a lendületéből, némi progressziót is kellett csempészni a játékrendszerbe. A 2020-2021-es szezonra Simeone átállt a 3–5–2-es (olykor 3–4–3-as) szisztémára, ami jelentős változásokat (és rögtön újabb bajnoki címet) hozott. A csapat már nem támad le olyan iszonyatosan agresszíven, a PPDA (az ellenfélnek engedett egymás utáni passzok a saját térfélen) mutatója az elmúlt három szezonban 10,32-ről 13,44-re emelkedett a LaLigában, miközben a 2014-2015-ös évadban még csak 8,27 volt; és ehhez kísértetiesen hasonlatosan változott az OPPDA (ellenfél által engedett egymás utáni passzok labdakihozatalkor a saját térfélen) mutatója is, vagyis egyre több passzt tudnak eszközölni a saját térfelükön. Mindeközben az xG-mutató is jelentősen nőtt, három évvel ezelőtt 57,66 volt, a tavalyi szezonban pedig már 68,68, a mostani kiírásban pedig 56,35-nél tart, kilenc fordulóval a zárás előtt.

Ez egy érdemleges fordulat, és bár az AM védekezése még mindig elsőrangú, egyre támadóbb szellemben futballozik. A 3–5–2-es és a 3–4–3-as felállásban sokkal kombinatívabban tudnak építkezni, a pálya közepén a labdakihozataloknál és labdaszerzések után is növekednek a variációs lehetőségek, a forgatásokat a széleken a két szárnyvédő és a szélső támadók gyakori, olajozott helycseréi is segítik. Nagy nyomás alatt, vagy ha az előnyt kell őrizni persze még mindig visszazárnak (elsősorban a bajnoki rangadókon, illetve a nagy tétre menő BL-csatákban), de ma már közel sem csak erről szól a játékuk. További érdekes elmozdulások is megfigyelhetők a korábbi sémáktól. Gyengébb csapatok ellen egyre többet és egyre bátrabban alkalmazzák a pozíciós játékot, az ellenfél térfelén a felállt védelemmel szemben 3–2–5-ös alakzatban rendezkednek be, és a pálya teljes szélességét kihasználva igyekeznek réseket találni a pajzson. De a védekezésben is tetten érhető az innováció. A hagyományosan magas szinten űzött letámadások során a szervezett csapatmozgás a 4–4–2-es formáció elhagyásával 5–3–2-es vagy 5–2–3-as alakzatot ölt, aminek köszönhetően egy ember bármikor kiléphet a hátsó sorból, hiszen lesz, aki átveszi a helyét.

Összegezve tehát egy egészen unikális, hibrid csapatot látunk, amely rendkívül kreatívan és a mindenkori ellenfele erejéhez, stílusához, valamint a mérkőzés alakulásához igazítja a játékát. Ugyanúgy képes bátor és progresszív focira, pozíciós játékra, mint defenzív, reakciós futballra, és mindezt a teljesítőképessége határait feszegetve, ráadásul eredményesen teszi – immár 12 éve.

Aligha túlzás azt állítani, hogy az Atlético Madridé a legrégebben futó sikeres futballprojekt Európában, a távlatos gondolkodást és a stabilitásra, az állandóságra, a kiszámíthatóságra való törekvést pedig az is demonstrálja, hogy a 2016-os BL-döntős csapatból Jan Oblak, Sztefan Szavics, José María Giménez, Saúl Niguez, Koke és a barcelonai kitérő után 2021-ben visszatért Antoine Griezmann is a fedélzeten van még.

Fotó: Alberto Gardin / ZUMA Press

És bár a csapat minden tagja tisztelet érdemel, a legnagyobb elismerés egyértelműen Simeonét illeti. Az Atlético csodájának legfőbb letéteményesét a klub is nagy becsben tartja, hosszú évek óta ő Európa legjobban fizetett edzője, évi 34 millió euróval honorálják a szolgálatait. Csak érzékeltetetésképpen: Pep Guardiola 22,4 milliót keres a Manchester Citynél, Jürgen Klopp 17,8-at Liverpoolban, míg Carlo Ancelotti jövedelme 11 millió a Real Madridnál, Xavi barcelonai bére pedig „mindössze” 3,8 millió évente.

Az Atletinél egyetlen játékos sem keres annyit, mint az argentin mester (Oblak 20,8 millióval viszi a prímet), hasonlóra egyetlen másik topklubnál sincsen példa. Enrique Cerezo klubelnök és a stábja is pontosan tisztában van vele, az Atlético újkori aranykora éppen addig tart, amíg Simeone ül a kispadon, a csillagászati fizetése miatt pedig pénzügyi értelemben elcsábíthatatlan Madridból, ugyanakkor szakmai szempontok alapján nem tudják röghöz kötni, így marad a mindennapi fohász, hogy a klubhűsége mindig legyőzze egy új kihívás iránti ambícióit. Persze annál nagyobb motivációt, mint ezzel a csapattal triumfálni a BL-ben, nehéz elképzelni. Az argentin szerződése egyébként 2027 júniusáig szól, noha ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül ki is tölti, bár esetében a kenyértörés jóval valószínűtlenebb, mint bármelyik másik európai élcsapat mesterénél.

Akárhogy is lesz, a klub történetének legnagyobb hatású és formátumú edzője már réges-régen Diego Simeone, aki nemcsak Madridban ír(t) történelmet, de az egész egyetemes labdarúgásban mély nyomokat hagy(ott). És továbbra is alkot. A Metropolitano környékén egyszer biztosan szobra is lesz – és ha a Bajnokok Ligáját is megnyerné valamikor, tán még a stadion nevét is újragondolnák Cerezóék.

A cikk elkészítésében inspirált és forrásként is szolgált Bakos Kristóf Diego Simeone Atléticója rendre bizonyítja, hogy már nem egy favágó csapat című írása.

Kiemelt kép: Francisco Macia / Photo Players Images