A Ferrari a Red Bull árnyékából is ellopta a show-t Szuzukában

A Red Bullok fölénye 2024-ben is kikezdhetetlennek tűnik, ezzel egyelőre nem lehet mit kezdeni, de a maranellóiak számítanak a második erőnek, Szuzukában azonban egy darabig olybá tűnhetett, a bikások mögötti különversenyt ezúttal a Norris hajtotta McLaren nyerheti meg – aztán mégsem így alakult.

A Scuderia az elmúlt másfél évtizedet a Red Bull és a Mercedes árnyékában töltötte, egyes szezonokban a végsőkig versenyben volt a világbajnoki címért, máskor esélye sem volt rá; mindenesetre egyéniben utoljára Kimi Räikkönen révén triumfált 2007-ben, míg a konstruktőrök között 2008-ban. Az olaszok a Michael Schumacher fémjelezte aranykoruk idején, az ikonikus csapatfőnök, Jean Todt (1993-2007) és Ross Brown technikai igazgató irányítása alatt számos győzelmet köszönhettek többek között a zseniális taktikai húzásaiknak is, különösen 1996 és 1999 között, amikor még a Williams és a McLaren uralta a mezőnyt.

Schumacher és Brown azonban 2006 végén távozott, majd egy évvel később Todt is, a nagy sikerek pedig azóta is váratnak magukra. Ami azonban ennél is bosszantóbb volt a Scuderia rajongói számára, hogy a Ferrari egyre többször számolta el magát a boxban, és ahogy teltek az évek, úgy lett egyre kiszámíthatatlanabb, sokszor már-már kabaréba hajló, amit az F1 történetének legsikeresebb és legpatinásabb csapatának munkatársai műveltek a pályán kívül. Már Stefano Domenicali regnálása alatt (2008-2014) is elő-előfordultak taktikai bakik, aztán Maurizio Arrivabene (2015-2018) idején sokasodtak meg csak igazán, hogy aztán Mattia Binotto (2019-2022) kinevezése után csúcsra járassák a bénázást. Volt itt minden, rossz gumiválasztás, rosszul időzített és/vagy elbaltázott kerékcsere, meg nem ragadott és elszalasztott lehetőségek tucatszámra. De a versenymérnökök is sokszor inkompetensnek bizonyultak, képtelenek voltak a kellő színvonalú asszisztenciára, ami a pilóták számára elengedhetetlen a lehető legjobb eredmény elérése szempontjából. Mindeközben a két rivális csapat munkatársai rendre hibátlanul dolgoztak és a lehető legjobb döntéseket hozták meg, így a versenyelőnyük még tovább nőtt a Ferrarihoz képest. Az megbecsülhetetlen, hány világbajnoki pontot és mennyi dobogós helyezést kótyavetyélt el a csapat mindezek okán a korábbi években, ám úgy tűnik, Frédéric Vasseur 2023-as kinevezése pontot tett a bohózatba illő szerencsétlenkedések végére, és a francia csapatfőnökkel együtt a professzionalizmus is visszaköltözött Maranellóba.

Már a tavalyi szezonban is látható vált a változás, az idei év első három futama még egyértelműbbé tette, a Japán Nagydíj után pedig végképp lehetünk olyan bátrak, hogy kijelentsük: a Ferrari szintet lépett és kezd emlékeztetni régi önmagára. A viszonylag rosszul sikerült időmérőt követően (Sainz az ötödik, míg Leclerc a nyolcadik helyre kvalifikált) hibátlan versenyt futott a két tűzpiros autó, és a lehetséges legjobb eredményt érték el.

Az első kerékcserékig úgy tűnt, Norrisnak simán meglehet a harmadik hely, a Ferrarinál azonban máshogyan gondolták és Charles Leclerc első etapját egészen a 27. körig (a versenytáv feléig) nyújtották el, ennek köszönhetően a monacói (a top 10-ből egyedüliként) egyetlen kiállással abszolválhatta a versenyt. Leclerc a hatodik pozíciót foglalta el, miután visszatért a pályára, viszont az előtte haladók közül még mindenkinek ki kellett mennie új abroncsokért. Minekutána a riválisok letudták a második kerékcseréjüket, a 16-os rajtszámú Ferrari a harmadik helyen találta magát. A pódiumra azonban végül az abszolút csúcsformában versenyző csapattárs, Carlos Sainz állhatott fel, aki a jóval frissebb kemény keverékeken haladva utolérte, majd könnyedén meg is előzte a monacóit.

A nap versenyzője azonban így is Leclerc lett, aki simán maga mögött tartotta a Sainzhoz hasonló gumielőnyt élvező és öt hellyel előle rajtoló Norrist.

Az olasz istállónak így most legalább négy jó oka van az ünneplésre:

Először is azért, mert ezzel a taktikai húzással a komplett F1-világot meglepték, és mindenki elismerését kivívták, rajongók millió számára visszaidézve az 1990-es évek második felét, amikor Schumacher és Brown hasonló aduász ötleteket rántott elő a semmiből. Hogy csak az (egyik) legemlékezetesebbet citáljuk ide: 1998-ban a harmadik rajtkockából induló német azzal nyerte meg a Magyar Nagydíjat, hogy a két (előle startoló) McLarennel szemben nem kétszer, hanem háromszor cserélt kereket, mert Brown kiszámolta, a frissebb gumikon annyival gyorsabb lesz, hogy a plusz kiállás jelentette időveszteség is belefér. Igaza lett, Schumi majd tíz másodpercet vert a második helyen befutó David Coulthardra… Ez persze az egykori mogyoródihoz képest egy fordított előjelű stratégia volt, eggyel kevesebb kiállással, s bár ezúttal csak egy negyedik helyezést ért, Leclerc így is maximalizálta azt, ami az autójában volt. (A futam végén egyébként a Liberty Media közzétett egy kalkulációt, amely szerint két kiállás esetén a monacói a hetedik helyen zárta volna a versenyt.)

Másodsorban azért, mert hosszú évek után újra kiválóan bánnak az abroncsokkal a Ferrarik, tavaly még elképzelhetetlen lett volna, hogy 27 körön át nyúzzanak egy közepes szettet súlyos következmények nélkül, pláne nem egy olyan gumigyilkos pályán, mint amilyen Szuzuka! A taktikai bakik mellett a gumikezelés volt az elmúlt évtized relatív eredménytelenségének a másik fő oka (persze amellett, hogy a Red Bull és a Mercedes gyorsabb és megbízhatóbb autót épített), sokszor hiába nyerte meg az időmérőt Leclerc, ha a futam első harmadában/felében tartotta is a pozícióját, Lewis Hamilton és Max Verstappen annyival jobban bántak a Pirellikkel, hogy a nap végén esélye sem lehetett velük szemben.

Harmadszor pedig azért, mert a toronymagasan favorit Red Bull-istálló után minden kétséget kizáróan a Ferrari következik a sorban, ami nagy előrelépés azok után, hogy tavaly a szezon első harmadában Fernando Alonso Aston Martinja, az év közepén pedig a McLarenek is cibálták az olaszok bajszát rendesen, nem beszélve a konstruktőr világbajnokságot végül három ponttal a Scuderia előtt a második helyen záró Mercedesről.

Végezetül és leginkább pedig azért, mert Charles Leclerc és Carlos Sainz a negyedik (és egyben utolsó) közös évére a Ferrarihoz méltó, kiegyensúlyozott és egyenrangú párossá érett. Sainz szaúdi kényszerpihenője miatt a monacóinak van több pontja (59–55), viszont a spanyol mérlege az imponálóbb – három versenyen elért három dobogós helyezés, közte egy futamgyőzelem. Mindenesetre rendkívül közel vannak egymáshoz, és erre a potenciálra minden korábbinál nagyobb szüksége is van a Scuderiának, hiszen egyelőre Sergio Pérez is tartja a lépést Verstappennel, ahogyan Oscar Piastri is Norrisszal, nem beszélve George Russellről, aki immár harmadik éve mutatkozik ütőképesnek a hétszeres világbajnok Hamilton mellett. Más kérdés, hogy az ezüst nyilak minden várakozást alulmúltak eddig, de ne feledjük, az elmúlt két idényben is fokozatosan kaptak csak erőre.

Persze üröm az örömben, hogy Sainz az év végén távozik, az pedig egyelőre nem belátható, hogyan sikerül majd a beilleszkedés Hamiltonnak, és persze hogyan alakul a viszonya a monacóival. Az mindenesetre nemcsak Szuzuka, de az elmúlt sok-sok év egyik legviccesebb jelenete volt, amikor a 45. körben rászóltak Leclerc fülére a rádión:

„ne veszíts időt Sainz ellen, mi Norrisszal vagyunk versenyben”

– utalva arra, hogy a sebtiben zárkózó páros közül a spanyol társ egyértelműen gyorsabb, és egy felesleges egymás elleni csatározás az angol előtt még tarthatónak tűnő negyedik helyet is veszélyeztetné. Ez persze teljesen logikus volt előzetesen is, és utólag – látva Sainz nyilvánvaló tempóelőnyét – egy magától értetődő intő „jó tanács” a kiváló csapateredményt óvó Vasseuréktől, na de azért az mégis komikus, amikor a hosszú távú szerződéssel rendelkező versenyzővel, aki egy óriási stratégiai húzásnak köszönhetőn a harmadik helyét védené mindenáron, közlik, hogy kvázi álljon félre, ha feltűnik a visszapillantóban a már régen lecserélt csapattárs. Noha ebben a helyzetben ez volt a helyes, és ezt alighanem Charles Leclerc is tudta, a fentebb citált mondat első hallásra azért biztos bántotta a monacói fülét…

De így is szent a béke, a két pilóta vállvetve küzd a csapatért, amely a bikások által otthagyott összes lepattanót igyekszik összeszedni, s mindezt roppant imponálóan és magabiztosan teszi. 

A Ferrari legnagyobb „gondja” tehát idén az, hogy valahogy fenntartsa ezt a példás pilótaminőséget, hiszen a szárnyaló Sainzot elveszíti (és jelen tudásunk szerint ez még úgyis problémásnak tetszik, hogy minden idők egyik legjobb autóversenyzője váltja majd jövőre), és a kispadon bevetésre készen várakozó ifjú titánt, Ollie Bearmant is meg kellene őriznie valahogy, nehogy elcsábítsák, amíg Hamilton vezeti a másik tűzpiros versenygépet. Persze ezek azért jóval kezelhetőbb problémák, mint amik az elmúlt években jellemzőek voltak az olasz csapat háza táján; s így azért a Red Bull üldözése is egyszerűbb lesz – és alighanem ígéretesebb is.

Kiemelt fotó: Getty Images