A futball a politika fogságában: Franco megállította a Moszkvába tartó spanyolokat

Ahogy az Európa-bajnokság születését felidéző cikkünkben megírtuk, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) 1958-ban hirdette ki, hogy megszervezi az első valódi kontinensviadalt Európában. Az 1960-as négyes döntő helyszíne Franciaország lett, a csapatok kieséses rendszerben, selejtezőkön juthattak el a fináléig.

Az egyik negyeddöntő párosítása Szovjetunió–Spanyolország volt – a szovjetek a magyar csapatot, a spanyolok a lengyeleket verték a nyolcaddöntőben –, és a párharcot oda-visszavágós rendszerben kellett volna eldönteni. Azonban a hidegháborús ideológiai szembenállás ezt nem tette lehetővé.

Az okokhoz menjünk vissza néhány évtizedet az időben. A spanyol polgárháború kitörése után néhány hónappal, 1936 októberében Francisco Franco tábornokot választották államfővé. Egyik első intézkedése a pártok, a demokrácia alapjának számító fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolása volt – csak a falangisták maradhattak. Fasiszta jegyekkel terhelt diktatúrát vezetett be. Az 1950-es évekre az önkényuralmi hatalmi forma „autokráciává”, félfasiszta rendszerré csendesült, a rettenetes állapotban lévő gazdaság fejlődni kezdett. Spanyolországot felvették az ENSZ-be, az Egyesült Államokkal és a nyugat-európai országokkal is normális diplomáciai viszonyt alakított ki a Franco-rezsim.

Ebben szerepet játszott az is, hogy a Franco féle falangista rezsim már a megszületésekor harcos bolsevikellenes, antikommunista ideológiát vallott, emiatt volt korábban jó kapcsolatban a tengelyhatalmakkal, és a harmincas évektől élesen elítélte a Szovjetunió politikai hitvallását.

Ez később sem változott, a spanyol állam az élet egyetlen területén, így a sportban sem tett kivételt, ha az antikommunista elvekről volt szó. Az 1960-as Eb-negyeddöntőben sem.

A második világháború óta Spanyolország nem játszott mérkőzést a vasfüggönyön túl, vagyis a kommunista blokkban található csapatokkal. 1959-ben a spanyol kormánytagok között nagy vita volt a lengyelek elleni Eb-nyolcaddöntőről, a miniszteri tanács egy része nem támogatta, hogy kiálljon a spanyol csapat. Ám végül mégis pozitív döntés született, a spanyolok Chorzówban 4–2-re, hazai pályán 3–0-ra győztek Helenio Herrera szövetségi kapitány vezetésével. A negyedöntőben a magyarokat kiejtő szovjetek vártak rájuk.

A frissen megjelent, A leghihetetlenebb Eb-történetek című könyvből (Dénes Tamás, Privacsek András) kiderül, hogy már a szovjetek elkezdték összekuszálni a szálakat a párharc előtt. Amikor 1959 decemberében eldőlt a negyeddöntő párosítása, a szovjet szövetség elnöke, Valentyin Granatkin azt kérte Henri Delaunay UEFA-elnöktől, hogy halasszák 1960 szeptemberére a meccseket. Ez persze lehetetlen lett volna, hiszen azon a nyáron már a négyes döntő meccseit kellett játszani. A szovjetek azért adták be a kérelmet, mert a bajnokság náluk csak áprilisban kezdődött, és féltek attól, hogy a májusi Eb-negyeddöntőre a szovjet játékosok nem lesznek elég jó állapotban.

Az UEFA engedményt tett, néhány héttel későbbre halasztotta a negyeddöntős mérkőzéseket.

Lehet, hogy a szervezetnek ennyi energiát sem kellett volna a módosításra fordítania, mert a korabeli szovjet források szerint Franco egyszerűen nem akarta elengedni a spanyol játékosokat Moszkvába, mondván: „nem lenne biztonságban a testi épségük”. A nemzetközi hírügynökségek közleményei is a spanyol szövetséget jelölik meg, amely nem engedi a válogatottnak, hogy útra keljen. A szovjetek hivatalosan is érdeklődtek az UEFA-nál a meccsek megrendezéséről, a spanyolok pedig nem adtak semmilyen választ. Pedig közeledett a május 26-i moszkvai első mérkőzés időpontja és a szovjetek úgy készültek, lesz mérkőzés.

Egy nappal a találkozó előtt azonban az UEFA értesítette a szovjet szövetséget, hogy a spanyolok nem állnak ki. A szovjet szövetség felháborodott hangvételű közleményt adott ki. Az eset akkora port kavart, hogy még Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkára is megszólalt.

„Franco kicsiben és nagyban is a gazdáinak engedelmeskedik. Az egész világ nevet a legújabb sporttrükkjén. Most amerikai nyomásra a jobbhátvéd helyéről lőtt öngólt, megtiltva a spanyol futballistáknak, hogy találkozzanak a szovjet csapattal.”

Luciano Wernicke a Piszkos gólok című könyvében egy 2011-es Marca-cikkre hivatkozva azt írja, a Franco-kormány belügyminisztere és az elnöki titkár bojkottálta határozottan a csapat utazását, mondván, még mindig szibériai munkatáborban sínylődik több spanyol, akik a második világháborúban az Azúr Hadosztályban harcoltak a Szovjetunióban. Ez egy portugálokból és spanyolokból verbuvált expedíciós csoport volt.

A sportügyekért felelős legmagasabb rangú politikus, José Antonio Elola-Olaso és a Spanyol Labdarúgó-szövetség elnöke, Alfonso de la Fuente tett egy utolsó próbát, hogy meggyőzze az ország vezetőit, mindhiába. Pedig a csapat már összecsomagolva várta az indulást egy madridi szállodában. A szintén honosított Alfrédo Di Stéfano megkérdezte a szövetség elnökét, hogy miért fújták le az utazást, és ezt a választ kapta: „a parancs fentről jött, nem megyünk Moszkvába. Franco ezt mondta.” Pedig a spanyolok nem sokkal korábban 3–1-re megverték az olaszokat, 3–0-ra pedig Angliát. Esélyesként utaztak volna Moszkvába is.

Az ország első számú vezetője tarthatott attól is, hogy a spanyol köztársaságpártiak a hazai mérkőzésen ellene tüntetnének a stadionban, és az ő lelkesedésüket felszíthatnák a kommunisták, akik „Katalóniát is pénzelték a polgárháború alatt, hogy Franco ellen harcoljon.” A várható Franco-ellenes hangulatról szőtt összeesküvés-elméletet a szovjet sajtó is gerjesztette.

Az Agence France-Presse (AFP) francia, illetve a Reuters brit hírügynökség végül kiderítette, hogy politikai okok miatt nem álltak ki a spanyolok, az UEFA pedig 1960 augusztusában 2000 svájci frankos büntetéssel sújtotta őket. Az európai szövetség egy május végi bizottsági ülésen még felvetette, hogy semleges pályán játsszák le a mérkőzést, ám ebbe nem ment bele a szovjet szövetség elnöke.

Négy évvel később Franco már addig eljutott, hogy vendégül látta az Eb-döntő négy csapatát, köztük a Szovjetuniót. A fináléban a Real Madrid stadionjának díszpáholyában természetesen ott ült az éljenzett Franco, mellette pedig a Szovjetunióban harcoló Azúr Hadosztály egykori vezetője, a későbbi alelnök, Augustín Munoz Grandes.

Spanyolország 2–1-re győzött, Francónak tehát nem kellett átélnie azt a szégyent, hogy egy kommunista ország válogatottja kapitányának adja át a kupát.

Ám kanyarodjunk vissza még egy mozzanat erejéig az 1960-as, párizsi tornához, amelynek az elődöntői így alakultak: Franciaország–Jugoszlávia 4–5, Csehszlovákia–Szovjetunió 0–3. A szovjet–jugoszláv finálé aktív szereplője kívánt lenni a nagy formátumú sportvezető, Santiago Bernabéu, aki 1943-tól a haláláig, 1978-ig volt a Real Madrid elnöke.

Amikor átvette a klubot, azt tűzte ki célul, hogy professzionális alapokra helyezi a Real Madrid működését. Ennek része volt az a stratégia is, hogy Madridba csábította a korszak legjobb spanyol és külföldi játékosait. Így fordult meg Di Stefanótól Puskás Ferencen, Amancio Amarón és José Santamaríán át a francia Raymond Kopáig sok nagy név a Realban, amely Európa legjobb klubcsapata lett az 1950-es évek közepétől.

Az 1960-as döntő utáni bankettet az Eiffel-toronynál tartották, a szovjet csapat tagjai pedig a visszaemlékezéseikben leírták, hogy Bernabéu a fogadáson odasétált hozzájuk, és szóban szerződést ajánlott a georgiai származású Szlava Metrevelinek, illetve Viktor Ponyegyelnyiknek, Valentyin Ivanovnak és Igor Nettónak. A Real Madrid másfél hónappal korábban nyerte meg az ötödik Bajnokcsapatok Európa-kupája-trófeáját (BEK) – Puskás négy gólt szerzett az Eintracht Frankfurt ellen 7–3-ra megnyert találkozón!

A szovjet játékosok természetesen nem mondhattak igent. A bankett másnapján már a Luzsnyiki Stadionban volt jelenésük a Torpedo Moszkva–Szpartak Moszkva rangadón...

A képek forrása: foottheball.com