Álmodtak egy világot maguknak, labdát keresnek hozzá – jegyzet négy 2024-es Eb-résztvevő válogatottról

Öreghíd Szlovéniában

Ha a szlovén futballról szó esik, mindenki az ifjú tehetség, Benjamin Sesko nevét skandálja, persze joggal, de annak már kicsit kevesebb hang jut, hogy az esetleges szlovén siker kulcsa a fiatalság forrása és az Öreghíd között kereshető valójában. Noha kanyarodhatunk arra is, hogy esetleg magánál az Öreghídnál. Matjaz Kekre, a szövetségi kapitányra gondolok, aki az Eb egyik legidősebb szakembere, s akinek egyébként is jócskán van köze Mariborhoz, ahol a híres híd található.

Kek valóban hidat jelent a szlovén szurkolók és a játékosok számára, mert nem csupán az mondható el róla, hogy koránál fogva tapasztalt vezető, de az is, hogy a kisebb, gyengébbnek számító válogatottak közül egyedül a szlovén az, amelyik a közelmúltban bizonyított már komolyabban világeseményen is, ráadásul vele. Kek kijuttatta a szlovén válogatottat a 2010-es világbajnokságra, mely önmagában nagy dolog volt, de ha ez nem lenne elég, a vb-n egy egész erős csoportban nagyon kellemetlen ellenfélként tudtak tisztességesen helyt is állni. Anglia, Algéria és az Egyesült Államok is nagyon megszenvedett velük, végül pedig nem is a papírformához hű csoportutolsó, hanem csoportharmadik helyen búcsúztak a vb-től úgy, hogy négy pontjukkal az utolsó pillanatokig reális esélyük volt a továbbjutásra.

Ezúttal újra Kek vezetheti hazája csapatát, akinek edzői nagyságát az is mutatja, hogy a legkedveltebb szlovénként is emlegetik Horvátországban (nem kis szó).

Megérdemelten, hiszen a mester több éven át nagyszerűen építette a Rijeka együttesét, nem csupán az Európa-liga csoportkörébe vitte a horvát kikötővárost, hanem a klub történetének első bajnoki címét is vele nyerték. 

Egyszerű a kérdés a szlovén válogatottal kapcsolatban – szinte senki nem számol meglepetésként velük, mégis, lehetnek azok? Az idei Eb-re bizonytalan előjelűvé váló Dániával, a csalódást keltő, de mégis kijutó szerb válogatottal, valamint a papíron bivalyerős Angliával kerültek azonos csoportba, ám az angol válogatott státusza is kérdéses, mert a rendelkezésre álló keret és játékosprofilok nem feltétlenül egyezhetnek a szövetségi kapitány, Gareth Southgate maximális elképzeléseivel, ráadásul a potenciális kezdőcsapatot illetően néhol túl sok, néhol túl kevés az opciójuk, amiből komoly munka lesz tényleg ütőképes válogatottat összerakni.

Furcsán hangozhat, de a szlovéneknek sikerült olyan csoportba kerülniük, ahol a legnyugodtabban ők várhatják a küzdelmeket, még ha nem is bármiféle esélyesként, de ez mindenképp a kezükre játszhat. Pláne, tekintélyt parancsoló szövetségi kapitányuk van Kek személyében, aki mögött ott áll az egész nemzet és bizton az öltöző is, s ezt a csoportriválisok közül nem százszázalék, hogy mindenki elmondhatja magáról jelen pillanatban.

A pályán sok a vezető, a pálya szélén ez régóta hiánycikk – Svájc

Ha már az előző passzusban egy válogatottról volt szó, melynél a szövetségi kapitány személye bárminél fontosabb lehet, a svájci az egész Eb mezőnyét tekintve épp azon a poszton a legbizonytalanabb. Murat Yakin mesterrel vágnak neki a kontinensviadalnak a svájciak, de már a selejtezők alkalmával is joggal felmerülhettek igények a leváltására. Nem túlzás, Yakin valószínűleg az állásáért és hosszú távú megítéléséért is küzdeni fog csapatával.

Viszont Svájcnak önmagában ez nagyon rossz előjel rövid és hosszú távon is. Annak idején Yakint másodosztályú vezetőedzőként kérték fel szövetségi kapitánynak, ez mutatja, mekkora a tanácstalanság és koncepciótlanság a szövetség felől, amikor irányt kéne kijelölni a válogatottnak. Félreértés ne essék, egy másodosztályú csapat vezetőedzője is lehet alkalmas a pozícióra, de Svájc azért régóta nem találja azt a vezetőt, aki az aranygenerációból ki tudná hozni a maximumot (régóta nem mutat épülést, így azért egy ilyen választást nehéz szilárd koncepció részének betudni), s meglepő módon soha nem tettek különösebb törekvést afelé, hogy akár jobban csengő nevet, akár egyfajta stílusedzőt vigyenek oda, aki garancia bármire is.

Picit mindig úgy tűnik, mintha a keretre lenne feltéve, bízva mindennek a terhe, mert egyébként arra panasz nem lehet, Svájc ezen erős generációja profilok szintjén elképesztően jól összeillik. 

Ez sok gondolkodást kivált előre. Rendre abba buktak bele általában, hogy egy többre is hivatott kerettel túlzottan reaktív futballt próbáltak játszani, melyből – ha az eredmény meccs közben nem alakult kedvezően – nem tudtak proaktívabbra váltani rendesen. A svájciak védjegye az lett, hogy a lehető legszorgosabban kijutnak Eb-re, vb-re gond nélkül, aztán a csoportjaikból is szépen tovább tudnak menni, de utána már a legalulértékeltebb legjobb csapatként kevésnek számítanak. A svájci keret erős és minden poszton igazi vezéregyéniségei vannak, akik taktikai pluszok mellett mentálisan is többletet jelenthetnek (Yann Sommer a kapuban, Fabian Schär a védelemben, Granit Xhaka és Remo Freuler a középpályán, Ruben Vargas a támadósorban), de a stáb részéről nagyon kérdéses a hozzáadott érték. Sokszor megtapasztalta már a jelenlegi keret a túlzott stabilitás említett hátrányait, s Yakinnal a selejtező – egyébként leggyengébbnek számító – csoportjában bőven lehetett látni a proaktívabb futball szándékait, de az közel sem tűnt jól szervezettnek.

Persze, lehet ez csalóka, hiszen jóval gyengébb ellenfelek ellen lehet, hogy nagyobb szabadságot kaptak a játékosok is és az ebből adódó aránytalanság bosszulta meg magát sokszor, de cserébe a támadójátékuk sem volt mindig meggyőző. Azért sem látszik, hogy a jelenlegi stáb bármerre is tovább tudta volna kormányozni az együttest, mert korábban átmenetekben előre és hátra is jók voltak, de talán mindebben estek vissza a legnagyobbat, amikor új utakat kezdtek el kipróbálni. A taktika valamit valamiért természete azért mégsem így kéne kinézzen.

Hogy az A jelű csoport olyannyira kiszámíthatatlannak tűnik, az nem is elsősorban a magyar válogatott fellendülésének köszönhető, hanem a svájciak roppant bizonytalanságának. Svájc sosem talált szövetségi kapitányt az aranygenerációja mellé, ezért jelenlegi Eb-jük nem arról szól a rajtnál majd, vajon meddig mehetnek, hanem arról, vajon meglévő edzőjükkel, Yakinnal mi újság. Ennél szomorúbb történetet nehéz lenne találni.

Állítólag jól érvényesülnek országon kívül, de vajon hol a legjobban? – Dánia

Miközben Skandináviában a Malmö vezetőedzője, Henrik Rydström taktikai innovációt csinált és a szakmai világ tátott szájjal nézte végig, ahogy labdához pozícionált játékkal bajnokságot nyert Európában, addig a térség válogatottjai szinte összeomlottak. A dánok egyedül képviselhetik északot az Eb-n, de annak ellenére, hogy évek óta a legerősebb északi labdarúgó-válogatott egyértelműen Kasper Hjulmand alakulata, nem lehet nyugodt az, aki értük szorít.

Az előző Eb-n egyfajta lazán kezelt pozíciós játékot játszottak, direktebb játékstílusra, nagyobb tempóra voltak képesek labdával, mint egy klasszikus pozíciós csapat, de azért inkább területvezéreltek maradtak. Azóta sokat veszített fényéből Hjulmand csapata, nem tudott tovább fejlődni, ez pedig okot ad arra, hogy egy közhelyen elgondolkodjunk, amely a dánok kapcsán mindig felmerül. A dán játékosokról mindig úgy beszélünk, mint akik páratlan intelligenciával tudnak érvényesülni, beilleszkedni, bármilyen ligába is, bármilyen csapatba is kerüljenek, amiben nincs is semmi meglepő, hiszen a dán akadémiákon igen nagy gondot fordítanak a személyiségfejlesztésre is, nem csupán a személyiség alapú kiválasztásra. Mindez kedvez az ország klubjainak, akadémiáinak is, hiszen jól és rendszeresen tudnak remek helyekre értékesíteni játékosokat, mindez kedvez egyénileg a játékosoknak is, hiszen magas vagy viszonylag igen magas szinten karriert tudnak építeni, de talán paradox helyzetet szül a válogatottnak? A dán játékosok sok más kisebb ország játékosaihoz képest könnyebben illeszkednek be bárhová, amikor az országukból továbblépnek, de ez még önmagában nem jelent mindig sikert számukra – más nemzetek játékosaihoz képest ragadható meg akként, objektíven nem biztos, hogy mindig.

Az előző Eb-n pontosan azt láthattuk, hogy olyan játékosok vitték sikerre az akkori dán csodacsapatot együtt, akik egyébként akkor sem találtak és máig nem találják a megfelelő helyüket a futballtérképen valójában (Pierre-Emile Höjbjerg, Andreas Christensen, Mikkel Damsgaard, Joakim Maehle és még sorolhatnánk), hiába kerültek impozáns helyekre (vagy hiába érkeztek olyan helyekről) és hiába kapnak több vagy kevesebb lehetőséget is.

Mindez pedig egyértelműen kétarcú csapatot eredményez: ezek a játékosok ugyanis a legjobban mégiscsak a válogatottjukba tudnak beilleszkedni, de egy ponton túl már nem tudnak magukkal annyit hozni a válogatottba, hogy fejlődjön is ezáltal a csapat. Ezért lett az idei Eb-re rettentő nehéz dolga Hjulmand szövetségi kapitánynak, ezért is igazi sötét ló Dánia (mondjuk a horvátok mellett).

Befelé kell néznie Martíneznek a portugál csapat kapitányaként

Az Eb egyik identitáskereső válogatottja egyben az egyik legesélyesebb csapat, a portugál. Miután Roberto Martínez hosszú ideig a belgák nagy generációját vezette vegyes megítéléssel, de mégis bizonyosan elég jól, ezúttal már egy másik roppant erős kerettel, a portugállal vághat neki egy új Eb-nek. Portugália azonban több szempontból is önmagát keresi hosszabb ideje. Az elmúlt években, ha a portugál csapatról bármilyen esemény kapcsán beszélnünk kellett, olyan hívószavaink voltak, mint például a defenzív, a biztonsági. Sehol a kreativitás, a trükkhajlam, a vagányság, amely felől tradicionálisan értelmezhetővé válik a portugál futball.

Egészen szürreális módon ez a nemzet 2016-ban védekező futballal nyert Európa-bajnokságot, pedig elsősorban a támadóiról híres. Itt tennék azért egy kis kitérőt, az, hogy Portugália elsősorban csak a támadóiról híres, és kizárólag a kreatív direkt játékosokon keresztül értelmeződik, azért jócskán összefügg azzal, hogy a labdarúgásról is általában a támadás és nem a védekezés felől beszélünk, hiszen Portugália amennyi kiváló támadójátékost, épp annyi (vagy legalább majdnem annyi) világklasszis védekező játékost is fel tud általában mutatni – nem kevésbé fontos, hogy sok esetben progresszív védőjátékosokról is beszélünk.

A stíluskérdést illető identitásválság mellett a másik felvetődő kérdés, ha már épp szóba került, mit tud Portugália felmutatni, az az, hogy korábban erős nevelőbajnokságként beszélhettünk a portugálról, amely rengeteg dél-amerikai tehetség mellett nagyon sok portugált is exportál az erősebb bajnokságok számára, de napjainkban ebben azért lehet elmaradása a portugál labdarúgásnak. 

Már egy 2017-es kimutatás eredményéből is jól kivehető volt, hogy bár játékos-kereskedésben élen jár Portugália, az arányokat nézve inkább a légiósaikat képesek minél jobban értékesíteni. (A téma és az arányok szálazása külön kutatást, külön cikket is érdemelne.)

De egyébként is, nagyon nehéz arra stílusban megmutatkozó identitást építeni (hogy a két szempontot összeboronáljuk), ha egy ország utánpótlásrendszere, nevelőelve eleve importra épít más országokból. A versenyeztetés szintjén persze ez a tehetségeikre pozitívan hathat, de e versenyben sajátjaik alul is maradhatnak. Talán nem a legszebb metafora, de mintha Portugália gyarmatosítaná önmagát is rengeteg külföldi tehetséggel, hogy aztán az a kluboknak exportban jót tegyen, ám a nemzeti csapatnak nem biztos, hogy sok jóval kecsegtet éveken át. Franciaországot nem lehet megkerülni, egyrészt a francia bajnokság mintegy új tehetségligává előlépése is rontja a portugál liga korábbi exportlehetőségeit, másrészt például némileg hasonló helyzetben, de a franciák általában előnyt tudnak abból kovácsolni, ami Portugáliának hátrány. Ugyanis a Franciaországban futballozó tehetségek zöme francia válogatott is lesz.

Nehéz ma megmondani, a portugál futball milyen is valójában, milyen akár most, merre tart, de egy biztos, Roberto Martínez vezeti őket, akinek labdabirtokláson alapuló felfogása nagyszerűen érintheti a rendelkezésre álló játékosokat. Hátulütője az lehet, hogy a portugál, mint egyben a dél-amerikaihoz legközelebbi futballnemzet, azt is mondhatnánk, a leginkább dél-amerikai európai focinemzet nem biztos, hogy kimondottan jól fog működni minden ellenfél ellen a Martínez-féle nagyon merev pozíciós felfogásban, mert ő a pozíciós elv legfegyelmezettebb változatát preferálja, ami ráadásul Bernardo Silvának, a csapat fazonszabászának is olykor nehézség lehet, hiszen csapatában, a Manchester Cityben a pozíciós játéknak egy lazább válfajában kell mozognia. A különbségek nem is annyira a csoportkörben, majd azonos erősségű ellenfelekkel szemben bukhatnak ki látványosan.

Martínez a belga válogatottal is a pozíciós játék legkötöttebb formáját játszatta rendre, még ott is vitás volt, melyik játékoshoz mennyire passzolhat ez összességében, mennyire tesz kiszámíthatóvá egy annál kreatívabb keretet, mennyire hajlamos egy-két-három emberre épülni minden, és ha ők épp nincsenek, vagy nincsenek csúcsformában, minden – B-terv nélkül – borult.

De a portugál csapatnál valahogy a szocializációk is kevésbé segíthetik elő azt, hogy ekképpen álljon hozzá a mester akár ehhez az Eb-hez, lazítania kell a saját pozíciós elvein.

Valószínűleg többet kell Martíneznek a jelenlegi keretéhez alkalmazkodnia, mint a belgához kellett, s itt azzal is meg kell küzdenie, hogy nem csupán egy kezdőtizenegye lesz, amit nem nagyon lehet elrontani, hanem a keretben tényleg még nagyobb a variációs lehetőség. Martínez eddigi pályájából nem derül ki, hogy ilyen adottságokat a legjobban tudna kezelni, ezért a belgánál is nagyobb fokmérő lehet számára is, a világ számára is az, hogyan fog vele fellépni ezen az Eb-n a portugál válogatott, kicsit önmagát is újra fogja-e gondolni a szövetségi kapitány?