Az Udinesét és a Padovát is évekig magyar edzők irányították

Az előző írásunkban összegeztük, hogy a magyar edzők közül kik érték el a legnagyobb sikereket és pontosan mely trénerek ünnepelhettek bajnoki címet csapataikkal Olaszországban. Most elkezdjük csapatonként végignézni, hogy az egyes olasz kluboknál mely honfitársaink tevékenykedtek az évek alatt és milyen eredményességgel végezték a munkájukat. A hazánkhoz földrajzilag legközebb fekvő csapatokkal foglalkozunk ebben a részben, és az Olaszország északkeleti részén működő egyesületek történelemkönyveibe lapozunk bele. Munkánk során jelentősen támaszkodtunk Andreides Gábor és Dénes Tamás „Weisz és a többiek” című könyvére, illetve különböző olasz forrásokra.

Miután az 1920-as évek elején az „első fecskék” kilátogattak Itáliába, a magyar játékosoknak és edzőknek egyre jobb híre lett Olaszországban, tárt karokkal fogadták a kalandvágyó magyarokat, akikre felnéztek, tanulhattak tőlük. Több esetben egy-egy kisebb magyar csapattól egyszerre többen is szerencsét próbáltak Olaszországban, hiszen több pénzt kereshettek külföldön, mint az (ál)amatőrizmus idején Magyarországon, így előfordult, hogy egyes csapatoknál magyarok adták át a helyet egymásnak a kispadon.

Magyar kontingensek az ország északkeleti csücskében

A jelenleg is az olasz első osztályban szereplő Udinesének 1920-tól több mint két évtizeden át szinte csak magyar edzője volt, ezalatt majdnem egy tucatnyi hazánkfia fordult meg a klubnál.

Az első Olaszországban ténykedő magyar edzők között tartjuk számon a – krónikák szerint – részben ír származású Ging Józsefet, ő a kőbányai Törekvéstől távozott külföldre. Az egykori háromszoros magyar válogatott fedezet az 1920-1921-es szezonban vezette az Udinesét, majd gyakorlatilag három évtizeden át Olaszországban dolgozott, több ízben volt a Pisa edzője, és a visszavonulása után a festői szépségű toszkánai városban is élt 1984-es haláláig. Az 1922-23-as szezonban már Kanyaurek György volt a csapat edzője, majd két és fél idényen át a nagyszebeni származású erdélyi szász edző, Chrappan Ottó irányította az együttest. Utóbbi az első két szezonjában a másodosztályban dirigálta őket és másodszorra fel is juttatta az Udinesét az akkor még kétcsoportos élvonalba. Ott azonban nem sikerült megragadni. A kiesést viszont már nem Chrappannal élte meg a csapat, hanem az őt a szezon közben váltó korábbi MTK-s válogatott fedezettel, Hlavay Györggyel, aki egyébként az olaszországi légiós évek után az 1930-as évek végén a Ferencváros edzője is volt. Az 1927-1928-as kiírásban már Czeizler Lajos – a másodosztályban csak adminisztratív úton bennmaradó – Udinese edzője, a kiváló szakembernek ez volt az első edzői feladata Olaszországban. Ő később, az 1950-1951-es szezonban bajnok lett az AC Milannal, vezette az olasz válogatottat az 1954-es világbajnokságon, valamint többek közt a Sampdoria és a Fiorentina kispadján is megfordult. Őt az újpesti kötődésű Fogl I István követte (ő a bátyja a Fogl-gátként ismert testvérpárnak, Károlynak és Józsefnek), aki összesen három alkalommal irányította a csapatot. Fogl első edzői időszaka (1928-1929) után olyan dolog történt, ami meglehetősen ritka a világ labdarúgásában. 1929 nyarának végén Payer II Jenő ült le a kispadra, hogy aztán a következő évadban már a három évvel idősebb bátyja, az egykori magyar válogatott hátvéd Payer I Imre lássa el a vezetőedzői feladatokat. A „Dumás” becenévre hallgató egykori bekk az 1910-es években a Ferencváros játékosa volt, 1921-től pedig csaknem harminc éven át Olaszországban edzősködött. Az Udinese 1932 tavaszán már Fogllal esett ki a másodosztályból, utána Csapkay Károly és Hermann Imre már csak a Serie C-ben vezényelte a csapatot, de visszatért a kispadra egy újabb szezon erejéig Fogl István is (1936-1937). Miután 1939 tavaszán a csapat visszajutott a másodosztályba, a fiatalabb Payer testvér újból átvette a gyeplőt, míg az 1942-1943-as idényben, a másodosztálytól való újabb búcsút megelőzően Molnár Ferenc volt a csapat edzője, aki akkor már az edzői pályafutása vége felé járt – ő is hosszú éveket töltött Olaszországban.

A Triestina csapatképe az 1928-1929-es szezonban (Forrás: storiedicalcio)

Eközben a szomszédos Triestina 1924-ben Maly Antal vezetésével szerepelt először az országos másodosztályban, később, már a legmagasabb osztályban Tóth „Potya” István több időszakban is vezette a csapatot. A kikötővárosiakkal a legjobb eredménye egy hatodik hely volt az 1935-1936-os bajnokságban, amely azóta is a klubtörténet egyik büszkesége, csak az 1948-as második helyezés volt ennél dicsőbb teljesítmény, amit a legendás Nereo Rocco irányításával értek el. A tragikus sorsú Tóth Potya egyes megbízatásai közt Csapkay is vezette a gárdát majdnem két teljes szezonban (8. és 11. hely az A-ban). Az MTK-val játékosként kétszeres magyar bajnok Konrád Jenő 1937 és 1939 között ült le a csapat kispadjára, neki is egy hatodik helyezés volt a legjobb eredménye. A vajdasági származású tréner előtt Nemes Kovács Lajos, utána Nehadoma János gardírozta átmenetileg az együttest.

Maly a Venezia alkalmazásában is megfordult a trieszti szerepvállalását követően, azonban nem tudta megakadályozni a csapat 1928-1929-es idény végi élvonalból való kiesését. Néhány évvel később ismét magyar edző ténykedett a lagúnákon, a korábban az MTK-ban szereplő Békey (Béky) János Imrével azonban kiesett a csapat a másodosztályból az 1934-1935-ös kiírás végén. A következő szezonban Bánás József juttatta vissza a csapatot a B-be, a velencei kitérő előtt és után az AC Milant is vezető szakemberrel pedig ezután a másodosztályú bennmaradást is kiharcolták a sikeres osztályozóval. A következő B-s szezont Csapkay irányításával kezdték el, azonban a magyar edző az idény közben távozott a posztjáról. Az 1941-1942-es élvonalbeli szezonban elért harmadik helyezést követően a csapat a következő évadban gyengébben muzsikált, a szezon második felében a 33 FC korábbi játékosa, Vanicsek János ugrott be, aki több környékbeli csapatot is vezetett, ám a szezon végén kiestek a bajnokságból.

Guttmann Béla is megfordult a környékbeli csapatoknál

A Padova edzéseit 1930 és 1942 között nyolc magyar edző irányította, és később is fordultak meg honfitársaink a venetói klubnál.

A sort az MTK korábbi magyar bajnok hátvédje, Nemes Kovács nyitotta, aki a második idényében története során első alkalommal juttatta fel a Biancoscudatit a Serie A-ba. Az edző a nagy siker után azonnal továbbállt az AS Romához, tőle pedig a fentebb említett Vanicsek vette át az irányítást az elkövetkezendő három évre. Elsőre ugyan még bennmaradtak az élvonalban, azt követően viszont egymást után két kieséssel egészen a Serie C-ig zuhantak. A harmadosztályban a Ferencvárost és az MTK-is megjáró Kovács Elemér is gardírozta az együttest, a feljutást Wilhelm Vilmos közreműködésével harcolták ki. A másodosztályban időrendi sorrendben négy magyar edző irányította a csapatot Veréb József, Kőszegi György, Klein László és Bánás személyében, de egyikükkel sem tudták kiharcolni a hőn áhított feljutást. Az 1947-1948-as idényt Wilhelmmel kezdték, végül egy olasz edzővel jutottak fel. Két évvel később a világjáró Guttmann Béla is volt a csapat edzője (ez volt az első olaszországi munkája), azonban csak a tizedik helyen végeztek. A legendás tréner később további három olasz csapatot vezényelt, de igazi hírnevet a Benficánál és az FC Portónál vívott ki magának Portugáliában. Ezt követően az 1952-1953-as szezonban egy olasz trénerrel közösen Czeizler is vezette a Padovát a másodosztályban.

A Hellas Verona első magyar edzője Molnár Ferenc volt az 1924-1925-ös szezonban, és a kilencedik helyre kormányozta be a csapatot a 12 csapatos első osztályban. Tőle az a Schöffer Imre vette át a pozíciót, aki a rákövetkező idényben a Torinóval a pályán bajnok lett, de bundagyanú miatt hivatalosan nem hirdettek győztest abban az évadban. Az egykori atléta vezetésével a Hellas negyedik lett a bajnokságban, miután a 3-5. helyen három csapat azonos pontszámmal végzett és a gólkülönbség döntött köztük a sorrendről. Két idénnyel később Békey a szezon közben színre lépve mentette meg a csapatot a kieséstől, majd néhány évvel később már a B-ben is irányított. 1929 és 1932 között a Torinóval később bajnoki címet nyerő Kutik András három éven át a másodosztályban dirigálta a sárga-kékeket, de nem tudtak feljutni vele. Hozzá hasonlóan Vanicsek ugyancsak egymást követő három B-s szezonban ült a csapat kispadján (1936-1939), majd a pécsi származású Peics Sándor lett a csapat edzője, aki korábban játékosként is megfordult a Scaligerinél, az olaszországi szerepvállalásai után pedig sokáig Portugáliában tevékenykedett. Az együttes átmenetileg kiesett a harmadosztályba, majd a második vonalba visszatérve a második világháború után Vanicsek újabb két szezonban látta el az edzői feladatokat. Az 1949-1950-es idény közben Székely László ugrott be, az 1952-1953-as kiírásban pedig Lelovics Gyula vezette a csapatot három évtizedes itáliai edzősködése utolsó harmadában.

1929 és 1936 között kizárólag magyar edző irányította a Vicenzát négy honfitársunk jóvoltából.

A korábban már említett Wilhelm (1923-1924, 1928-1931) és Békey (1924-1928, 1931-1933) kezdetben a harmad-, majd a másod-, végül mindketten már az első osztályban gardírozták a csapatot, munkájuknak köszönhetően a Lanerossi folyamatosan fejlődött. A csapat azonban 1933-ban Békeyvel esett ki az élvonalból, majd egy szezon erejéig Chrappannal dolgoztak, a Juventusszal korábban olasz bajnoki címet nyerő Viola Józseffel pedig további két évig. Az ugyancsak egykori Törekvés-játékos vezetésével azonban a Vicenza a másodosztályból is kipottyant. 1937 és 1939 között Kutik kezei alatt a csapat kétszer is közel járt a feljutáshoz, azonban a csoportban elért második, ill. harmadik helyezés nem volt elegendő a szintlépéshez. A külföldi edzőkre vonatkozó korlátozások miatt kisebb szünet következett, majd az 1940-es évek végén az izgalmas életutat futó Berkessy Elemér is irányította a csapatot. A Ferencváros és a Barcelona egykori játékosa sem tudott segíteni a csapatnak elkerülni a Serie A-s kiesést az 1947-1948-as szezonban (négy különböző tréner dolgozott a csapatnál abban az idényben), majd a következő évadban Wilhelm visszatért, akivel egy jó és egy középszerű szezont futottak a második vonalban. A korábbi padovai és trieszti szerepvállalása után Guttmann azt követően volt a Vicenza edzője, hogy az 1953-1954-es idényben elbocsátották őt az AC Milantól – annak ellenére, hogy a csapat élen állt a bajnokságban. Ő ettől kezdve mindenhol beleíratta a szerződéseibe, hogy nem rúghatják ki, ha csapata éppen vezeti a bajnokságot. A piros-fehéreknél ilyen „gondja” nem volt, az együttes az idény nagy részében a mezőny második felében szerénykedett, a magyar szakembert a 26. forduló után tették lapátra. Végül a 18 csapatos bajnokság 13. helyén értek célba, ugyanannyi pontot gyűjtve, mint a kilencedik helyezett. Guttmann a Vicenza után környezetet váltott és meg sem állt Brazíliáig, majd a kontinensre visszatérve Portugáliában ért el máig emlékezetes sikereket.

A következő epizódban Lombardia felé vesszük az irányt és annak járunk utána, hogy hány magyar edző irányította a hőskorban az AC Milant. Valamint megtudhatjuk, hogy melyik honfitársunk kezei alatt debütált az Internazionale egyik legnagyobb legendája.

A szerző az Azzurri nevű közösségi oldal szerkesztője. Amennyiben az olasz labdarúgás aktív magyar nyelvű közösségéhez szeretnél tartozni, alább elérhető a felület közösségi média-profilja:

https://www.facebook.com/azzurri.hu

Kiemelt fotó: Guttmann Béla és Viola József