Cesare Prandelli, az elmúlt másfél évtized legsikeresebb olasz szövetségi kapitánya

A korábban szintén vizsgált edzőzseni Arrigo Sacchi kapitányi korszaka után Dino Zoff járt a legközelebb az Európa-bajnoki elsőséghez, 2000-ben azonban az olasz nemzeti tizenegy drámai mérkőzésen elbukott a franciák ellen. A későbbiekben korábban már részletesen elemzett 2006-os világbajnok csapatot Roberto Donadoni, majd Marcello Lippi csalódást keltő együttesei követték.

Lippi második kapitányi korszaka nem hozott szakmai újdonságot, és bukását követően 2010-ben a fiatalabb edzőgeneráció egyik neves képviselője, Cesare Prandelli vette át a nemzeti együttes irányítását. Ekkor még nem sejthettük, hogy Sacchi után több mint 20 esztendővel olyan szakvezető kerül kinevezésre, aki alapjaiban változtatja meg a tradicionális olasz játékfelfogást a válogatott élén.

Giovanni Trapattoni Juventusának megbízható (csere)játékosa az 1990-es évek elején a különböző korosztályos csapatokat bajnoki címig vezette. Bár a Hellas Veronával feljutott az első osztályba, később felmondott és a Leccénél sem jöttek be a számításai, a későbbiekben a Parmával (két egymást követő ötödik helyezés), és különösen a Fiorentinával kimagasló szakmai munkát mutatott fel a szakvezető. Firenzében egymás után kétszer negyedik BL-indulást érő helyezésre vezette együttesét, amellyel a legrangosabb európai kupában a legjobb 16-ig jutott. A 2008-ban az Év edzője titulust kiérdemlő szakember beteg felesége mellett kívánt maradni akkor, amikor nem mindennapi felkérést kapott az AS Roma irányítására. Prandelli önként vált meg az állásától a drámai körülményekre való tekintettel. Az élet azonban a későbbiekben megjutalmazta a szorgos, szervezett, tetszetős futballt játszó csapatok felépítésére alkalmas edzőt egy még nagyobb megtiszteltetéssel: hazája válogatottjának irányításával.

Prandelli módszeres építkezésbe kezdett az óriási csalódást jelentő 2010-es vb-szerepelés után. Bátor személyisége és az ennek köszönhető drasztikus változtatás az általános olasz futballfelfogásban pozitív eredményeket hozott. Nem volt könnyű helyzetben. A kétezres évek első felében ugyanis befejeződött az a hatékony szakmai munka, amit az olasz utánpótlásképzés fel tudott mutatni a nemzetközi szinten kiemelkedően teljesítő játékosok sorozatos kinevelésével. Akkoriban volt szerencsém személyesen megismerkedni az olasz utánpótlásképzés struktúrájával és állapotával.

2005-ben Claudio Gentile, az akkori utánpótlás-válogatott szövetségi edzője emlékeztetett arra, ahogy a hét utolsó U21-es Európa-bajnokságból ötször Itália nyert. 1992 és 2004 között Cesare Maldini három, Marco Tardelli és az említett Gentile egy-egy Európa-bajnoki címet nyert el együtteseivel, akik között olyan futballisták nyújtottak maradandót, mint Demetrio Albertini, Andrea Pirlo, Christian Panucci, Filippo Inzaghi, Francesco Totti, Christian Vieri vagy Daniele De Rossi. Miután e tendencia fokozatosan épült le, és az A-válogatottnak értelemszerűen kevesebb merítési lehetősége maradt, a Lippit váltó Prandellinek a nagy sztárok mellett szüksége volt olyan futballistákra is, akik az úgynevezett hiányposztokon a lehető legjobb teljesítményt nyújtották.

Prandelli ugyanakkor bátor húzással, a kinevezését követő két évben sikeresen megváltoztatta a tradicionális olasz játékfelfogást, amelyre –Lippi szerepvállalásától és kezdeményező futballjától eltekintve – legutóbb két évtizeddel korábban Sacchi tett kísérletet. A kezdeményező, labdatartásra és -járatásra épülő új elgondolásban Olaszország – optimális esetben – nem csupán ráerőlteti akaratát ellenfelére, hanem energiát tartalékol, lassítja annak játékát, s korlátozza kezdeményező szerepét.

Lippi válogatottja az egyes találkozókat értelmezve is hasonlóan bátor futballra volt képes, de stílusjegyeiben merőben eltérő volt Prandelli együttese. A volt szövetségi kapitány az összhangra épített, és saját játékát labdabirtoklást szorgalmazva kívánta ráerőltetni az aktuális ellenfelére. A labdabirtoklásra és az azt megteremtő, kiemelkedő képességű középpályássorra helyezte a hangsúlyt, és ez a fajta új szemléletmód, tisztánlátás teremtett meg egyfajta szakmai folytonosságot, amely a 2012-es Eb-ezüsthöz is hozzásegítette a csapatát. A 2006-os világbajnoki cím után eltelt évtizedben ez és a Konföderációs Kupán 2013-ban a szintén Prandelli-csapat által elért bronzérem voltak a legnagyobb sikerek, amiket a Squadra Azzurra fel tudott mutatni, nem mellékesen Prandelli reformjának köszönhetően.

Éppen ezért az általa végzett szakmai munka – amely eltérő futballfilozófiára épült, mint a korábbi olasz válogatottak játéka – különös hangsúlyt kapott a nemzeti csapatnál.

Szakmai munka a gyakorlatban

A megbízatásának első két esztendejében rengeteg futballistát kipróbáló szakvezető eredetileg a 3-5-2-es felállással kezdett, amelyet viszontláthattunk a 2012-es Európa-bajnokság során a spanyolok ellen dominált, 1-1- re végződő csoportmérkőzésen. Az Eb-selejtezőket összesen két kapott góllal abszolváló garnitúrával a szakvezető megdöbbentő módon középcsatár nélkül utazott a Lengyelországban és Ukrajnában rendezett tornára. Ezzel egy taktikai lehetőségről már a sorozat előtt lemondott, és az olaszok játéka egészen az elődöntőig döcögött. A támadósort számos kritika érte. Az angolok és a németek elleni sikerrel azonban mindent feledtetett a már akkor is gólínségben szenvedő Prandelli-csapat. A tornán a szakvezető többi döntése beigazolódott, és méltán vezette csapatát az Európa-bajnoki fináléba.

Ugyanakkor az is tény, hogy a szövetségi kapitány többször zavarba ejtő hibát követett el mérkőzésről mérkőzésre. Egyik ezek közül, hogy Prandelli a második félidő első felében már több esetben kihasználta mindhárom cserelehetőségét, ami – látva játékosainak aktuális fizikai állapotát és eredményességét – indokolatlan volt, és sérülés vagy az eredmény nem megfelelő alakulása esetén egyértelműen kontraproduktív. A németek elleni elődöntőben ez még nem bosszulta meg magát, de a spanyolok elleni fináléban, a két nappal kevesebb pihenőidőt kapott olasz válogatott súlyos vereséget szenvedett. Prandelli túl korán kihasználta mindhárom cseréjét, és e hibás döntés, valamint Thiago Motta sérülése miatt a mérkőzés végén Spanyolország kiütéssel nyert, emberelőnyben.

Megbízatása utolsó évében egy Európa-bajnoki ezüsttel és egy Konföderációs Kupán elért bronzéremmel a háta mögött a középpályán alkotott rombuszt, és egy aszimmetrikus támadósorral játszott, legtöbbször 4-3-1-2-ben.  Prandelli azonban újabb megoldásokon törte a fejét, és egy érdekes, többirányitós rendszert szeretett volna létrehozni.

A Prandelli-féle Y

Federico Aqué elemzőtársam egyik írásában világított rá arra, hogy amennyiben az ellenfél egyik támadója letámadáskor felveszi az első játékmestert (De Rossi), a másik irányító (Marco Verratti) szabadon mozoghat és szervezhet. Amennyiben a másik játékszervezőt is emberfogással követik, a két szélső középpályás (Riccardo Montolivo és Claudio Marchisio legtöbbször) őrizetlenül marad az ellenfél két védelmi vonala között.

Ez azonban nem működött hatékonyan. Prandelli a játék irányítására keresett megoldást, és több opció között vacillált, amelyeken akár mérkőzés közben is módosítani szándékozott. A szakvezető éppen ezért újabb elgondolásában 4-1-3-1-1-ben építette fel játékát, amely támadó fázisban 3-4-3-ra váltott.

Ez egyedülálló elképzelés volt a modern kori olasz futballban, ahol De Rossi, Verratti és Pirlo a lehető legmegfelelőbb felállásban egyidejűleg lehetett a pályán, és Prandelli Anglia ellen e felállást választotta. Amíg a 2012-es Eb-n Anglia ellen Pirlo volt az egyetlen irányító, és Wayne Rooney lépett fel rá, addig két évvel később Prandelli egy olyan rendszert dolgozott ki, ahol a briteknek három irányítóra is felügyelniük kellett. Ez egyben azt is jelentette, hogy a relatíve mélyen tartózkodó irányító(k) miatt, az aktuális ellenfélnek magasan kellett presszionálnia, ami támadásépítéskor teret nyitott az olasz középpályások számára az ellenfél két védelmi vonala között.

Míg a 2012-es Eb-n Pirlo volt az egyetlen mozgatórugó, és vékony húron játszottak az olaszok, a 2014-es vb-re Verratti és De Rossi vette le a terhet a Juventus akkori irányítójáról, aki így energiát tudott tartalékolni a mérkőzés hajrájára. Ez azonban, mint később kiderült, csupán a szakmailag egyetlen értékelhető találkozón, Anglia ellen tudott megnyilvánulni, ahol De Rossi kulcsfontosságú pozícióban futballozott, és nem veszített labdát. Verratti jobban értette meg magát De Rossival, mint Pirlóval, akitől a két játékos hasonló karaktere miatt sok esetben elvette a teret.

Prandelli felfogását jól szemlélteti, hogy utódai közül Antonio Conte egyszerre kettő, míg Gian Piero Ventura téves szakmai felfogást követve csupán egyetlen irányító játékost tudott elképzelni a pályán.

De Rossi, a római harcos

Míg De Rossi az évek során veszített azzal, hogy nem váltott, és nem igazolt nemzetközileg erősebb gazdasági háttérrel bíró, versenyképesebb egyesületbe, ami által klubcsapatában egy idő után beleszürkült szerepkörébe és taktikailag sem érte el maximális teljesítőképességét, addig a válogatottban rendre friss lendülettel, maximális lelkesedéssel és koncentrációval a Squadra Azzurra egyik kiemelkedő futballra képes alappillére volt pályafutása alkonyán is.

A statikusabb támadófutballt játszó labdarúgó tökéletes átadásokra képes, még ha a támadófázisban az elmúlt években veszített is korábbi aktivitásából. Mivel a római évek megakadályozták folyamatos megújulását, pályafutása utolsó éveiben már nem láthattuk a játékost távoli lövésekkel kísérletezni. Nem ékelődött be az ellenfél büntetőterületén a védők közé, de védekező középpályásként és visszavont irányítóként (akár középhátvédként is) továbbra is tanári futballra volt képes, a világ legjobbjai közé tartozott. De Rossi a későbbiekben Conte és Ventura együttesében is vezérszerepet töltött be. Az AS Roma klasszisának sokoldalúsága tette lehetővé, hogy Olaszország a gyakorlatban nem kettő, hanem három támadást építő labdarúgóval játszott, akik a mérkőzés folyamán előszeretettel alkalmaztak háromszögelést az olasz térfélen. Ennek a háromszögnek lehetett az eredménye az, hogy labdakihozatalkor mindig volt legalább egy játékszervező, aki üresen kaphatta a labdát.

A bukáshoz vezető út

Prandelli nem hasonlítható össze Sacchival és az általa végrehajtott innovatív játékelmélettel, de a játék irányítására épülő labdajárató futballját folyamatosan építette, teljesen új arculatot adva ezzel a válogatott játékának. Későbbi bukásában szerepet játszott az, hogy az olaszok lábában tradicionálisan kevesebb erő van, és alacsonyabb ritmusban futballoznak. Különösképpen igaz ez, ha egy Dél-Amerikában rendezett tornán kell helytállniuk, ami a magas páratartalom miatt nehezebb. Éppen ezért Prandelli a 2014-es brazíliai vb-re való felkészülést szolgáló edzőtáborban olyan fizikai terhelésnek tette ki játékosait, hogy képesek legyenek a helyi időjárás (és páratartalom) okozta előrelátható nehézségeket legyőzni, ami azonban a nem európai ellenfelek ellen sajnos kontraproduktív volt.

A szövetségi kapitány a vb előtt a kevés rendelkezésre álló időben ugyanis nem a taktikai elemek finomításán fáradozott játékosaival, hanem a Manausban várható időjárási viszonyok imitálására fókuszált.

De Rossi már-már pótolhatatlan szerepet töltött be a Prandelli-féle 4-1-3-1-1-es hadrendben, amelyen az AS Roma játékosának sajnálatos kidőlése miatt változtatni kívánt a szövetségi kapitány. Az olasz edzőkre sajátosan jellemző „túltaktikázás” eredménye, hogy a második csoportmérkőzésen történő változtatással Prandelli megtörte csapata sikeresen alkalmazott fegyverét, és veszített önbizalmából. A csapat nem megfelelő személyekre építette fel játékát, elképzelése megbukott, és kifulladt a magas páratartalomban.

Konklúzió

Prandelli két nagy tornára vezette ki a Squadra Azzurrát és amennyire meglepő sikert ért el az Eb során, annyira váratlan volt csapatának korai bukása két esztendővel később Brazíliában. Kellően bátor és kitartó elképzelése egy Európa-bajnoki ezüstérmet és egy Konföderációs Kupán elért bronzérmet ért a négy esztendő során, mialatt a válogatott szakmai munkájáért felelt. Alkalmazkodóképessége, rugalmassága és európai gondolkodása tette szakmailag sikeressé a kapitányt.

Prandelli bukását okozó hibája, hogy a világbajnoki torna során az elképzelt játékrendszerben nem volt kellően hatékony a válogatott, kevés kialakított helyzet és lövés jellemezte a játékot, ami mindvégig igaz volt a négy esztendő alatt. De Rossi kiesésekor nem volt hatékony alternatíva a választott rendszer megfelelő, sikeres alkalmazásához. Mindenestre számos újításával és reformjával, az elért két éremnek köszönhetően, összességében szakmailag eredményes időszakot töltött az olasz válogatott élén. Jellemző, hogy a torna után leginkább az olasz lakosság, a média és tán némileg meglepő módon a csapat szenátorai (De Rossi, Gianluigi Buffon) által súlyosan kritizált és valósággal kitaszított Mario Balotelli volt a Prandelli-csapat legaktívabb és leghatékonyabb támadója a világbajnokságon. Az új generáció tagjai, Lorenzo Insigne, Alessio Cerci és Ciro Immobile semmilyen pluszt nem adtak a csapatjátékhoz, de még csak nem is tehermentesítették olykor a megfáradó, mögöttük futballozó, két védelmi vonalat alkotó társaikat, akiknek minden egyes mérkőzésen indokolatlanul sok energiát kellett a játék építésére fordítaniuk.

Prandelli a későbbiekben számos helyen dolgozott (Török- és Spanyolország, Egyesült Arab Emírségek), legutóbb például épp korábbi sikerei színhelyén Firenzében, de a válogatottól való búcsút követően edzői pályafutása leszálló ágba került, és már nem közelítette meg szakmai munkájának eredményessége a Fiorentinánál, vagy a válogatottnál felmutatott korábbi eredményeit.

Cesare Prandelli szakvezetőként elért sikerei:

• Európa-bajnoki ezüstérem: 2012


• Konföderációs Kupa-bronzérem: 2013


• Enzo Bearzot díj: 2011


• Premio Internazionale Giacinto Facchetti: 2009


• Az Év edzője Olaszországban: 2008


• A Serie B bajnoka a Hellas Veronával: 1998–99

A sorozat korábbi részei:

Ancelotti öröksége az egyetemes futball számára (II. rész)

Ancelotti öröksége az egyetemes futball számára (I. rész)

A calcio öröksége az egyetemes futball számára – IV. rész: A zona mista sikertörténete

A calcio öröksége az egyetemes futball számára – III. rész: Az Eb-győzelemig vezető rögös út

A calcio öröksége az egyetemes futball számára – II. rész: A metodo

A calcio öröksége az egyetemes futball számára – I. rész: A metodo

Kiemelt fotó: Getty Images