Mindenki a PSG pénzéről beszél, pedig az akadémiája sem akármi
Az európai topfutball egyik leggyűlöltebb projektje egyértelműen a katari olajmilliárdokon felfuttatott Paris Saint-Germainé, amely hiába üldözi a Bajnokok Ligája trófeát, képtelen megszerezni azt. A szurkolók és a közvélemény nehezen emészti meg, hogy pusztán az anyagiakból származó előnyök révén dominálják a francia futballt, alaposan egyenlőtlenné téve ezzel az erőviszonyokat, pedig akár támaszkodhatnának a saját erőforrásaikra is.
Ahhoz képest, hogy milyen régóta „velünk van” a Paris Saint-Germain, be kell látnunk, nem egy nagy hagyományokkal bíró klub. Mindössze 1970 augusztusa óta létezik, ennek ellenére a kilencvenes évek óta folyamatosan nagyszerű labdarúgók húzták magukra a kék-piros mezt, elég, ha csak George Weah-ra, Pedro Pauletára, Ronaldinhóra, Raíra vagy épp Mauricio Pochettinóra gondolunk. Ráadásul ők még mind-mind a katariak 2011-es belépése előtt játszottak Párizsban, azóta még nagyobb klasszisok fordultak meg a francia fővárosban, akiket ehelyütt nem sorolnánk fel tételesen. Annál is inkább, mert ez a cikk nem őket hivatott méltatni, hanem azt az akadémiai munkát, amiről kevesebb szó esik, holott klasszisok egész sorát adta a francia és a világfutballnak.
Talán kevesen tudják, a Francia Labdarúgó-szövetség (FFF) négyszer választotta meg az ország legjobbjának a PSG akadémiáját, és ugyanígy négyszer nyerték meg az utolsó utánpótlás-korosztály, az U19 országos bajnokságát (Championnat National U19), ami rekord. U17-ben is vannak bajnoki címeik szép számmal és a női utánpótlás-bajnokságokban is jól szerepelnek, ezért is adta magát az elhatározás, hogy egy minden igényt kielégítő komplexummal segítsék a klub felnőtt és korosztályos csapatainak felkészülését.
Természetesen a klubnál a megalapítástól kezdődően volt utánpótlás-nevelési munka, az első időkben értelemszerűen rengeteg párizsi srác játszott a csapatban, ám akadémia csak öt évvel később, 1975-ben létesült. Itt már szervezettebb, minőségi munka folyt, mint korábban, hiszen világszerte megértették a nevelés fontosságát és azt, hogy jó képzési rendszer kialakításával súlyos pénzeket spórolhatnak meg maguknak a klubok. Az első évek egyik meghatározó alakja Francois Brisson, aki ötszáznál is több meccsen állt a klub szolgálatában, ráadásul 1984-ben tagja volt az olimpiai bajnok francia csapatnak. Azt a Luis Fernandezt is rendszeresen PSG-nevelésként emlegetik, aki Európa-bajnok lett ugyanebben az évben a nagyválogatottal, ám az igazság az, hogy őt 18 évesen szerződtették az AS Saint-Priesttől. Ugyanakkor világéletében a párizsiaknak szurkolt és a pályafutása tekintélyes részét töltötte el ott, jobbára csapatkapitányként, majd később edzőként és vezetőként is a klub szolgálatában állt, inkább több, mint kevesebb sikerrel.
A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években is jó labdarúgók jöttek ki az akadémiáról, például a kapus Richard Dutruel, aki később a Barcelonánál is megfordult, igaz, inkább a megbízható tartalék szerepében. A védő Pascal Nouma is abszolút vállalható karriert futott be a francia futballban, miután olyan csapatoknál fordult meg, mint a Lille, a Caen, a Lens, a Strasbourg vagy a Marseille. Rajtuk kívül még két akadémista (Francis Llacer és Bernard Allou) volt a csapat tagja, amikor 1996-ban – éppen Fernandez vezetésével – megnyerték a Kupagyőztesek Európa-kupáját (KEK) a Rapid Wien ellen. Szintén ennek az időszaknak az egyik felfedezettje Nicolas Anelka, akire valószínűleg már a fiatalabb olvasóink is jobban emlékeznek, ugyanis a 2015-ös visszavonulásáig számtalan remek csapatban megfordult (Arsenal, Real Madrid, Juventus, Manchester City, Chelsea), nyert két Premier League-et (1998, 2010), egy Bajnokok Ligáját (2000) és egy Európa-bajnokságot, szintén az ezredfordulón. Ő 15 évesen csatlakozott a PSG akadémiájához, két évvel később pedig már az Arsenal szerződtette.
Ekkoriban azonban olyan tehetségek is felbukkantak az akadémián, mint a később a vártnál sokkal szerényebb karriert befutó nigériai válogatott csatár, Bartholomew Ogbeche, vagy az albán futball egyik legnagyobb ikonja, Lorik Cana. Ő a ma már Koszovó fővárosaként ismert Pristinában született, kilencéves korában a balkáni háború miatt költözött a családjával Svájcba. Itt szúrta ki a párizsiak egyik megfelelője és tizenhat éves korában elcsábította a francia fővárosba. Cana 2000 és 2005 között szerepelt az első csapatban, majd megfordult a Marseille, a Sunderland, a Galatasaray és a Lazio csapataiban, ahol általában hamar vezérré vált a harcos játékstílusa miatt. Sokat elmond róla, hogy bár az egyik legtehetségesebb védekező középpályás volt, ahogy idősödött, úgy került a pályán hátrébb és pályafutása utolsó éveiben már belső védőként volt a klubjai, valamint az albán válogatott hasznára (utóbbiban 93 mérkőzésen játszott).
Az új évezred első évei anyagi, szakmai és vezetői válságot hozott a párizsi klubnál, nem véletlenül váltak meg a legjobbjaiktól, ám két fontos játékos azért tartósan szerepelt az első csapatnál ekkoriban is. Clément Chantome 2006 és 2015 között állt a klub alkalmazásában 168 mérkőzést jegyezve, Mamadou Sakho pedig 2007 és 2013 között szolgálta a PSG-t, mielőtt számottevő angliai légióséletbe kezdett a Liverpool és a Crystal Palace játékosaként. Mindketten válogatottak lettek, ám előbbi csak egyszer, utóbbi 29 alkalommal viselhette a Les Bleus mezét. Ők a párizsi pályafutásuk végén már a katari Qatar Sports Investments (QSI) által átvett klubban futballoztak.
2011 óta Nasszer Al-Khelaifi a klub elnöke, aki nem titkoltan az európai futball meghódítását (leigázását?) tűzte a klub zászlajára, de eddig mindannyiszor kudarcot vallott, holott világsztár edzők és játékosok fordultak már meg az elmúlt bő évtizedben a klubnál. A francia bajnokságban már persze hamar kialakult a dominancia, a bajnoki cím – kis túlzással – már a szezon előtt zsebben van, a 2012-2013-as szezon kezdete óta lejátszott 12 kiírásból mindössze kettőt nem a PSG nyert meg, 2017 tavaszán a Monaco, 2021-ben pedig a Lille ünnepelhetett. Ugyanakkor az akadémia fejlesztése és a hálózat kiterjesztése is a tervek között szerepelt, ezért napjainkban az alábbi országokban működtetnek tehetségközpontot: Egyesült Államok, Kanada, Brazília, Franciaország, Wales, Anglia, Németország, Portugália, Törökország, Katar, Kuvait, Oroszország, Egyiptom, Szenegál, Ruanda, Dél-Korea, Thaiföld, Kína és az Egyesült Arab Emírségek.
2016-ban a PSG közel járt egy hatalmas nemzetközi sikerhez az utánpótlás-korosztályban, ugyanis az U19-es csapatuk bejutott a nemrég életre hívott az ifjúsági Bajnokok Ligája (UEFA Youth League) döntőjébe, ahol a Chelsea-től szenvedtek szoros, 2–1-es vereséget. Abban a csapatban olyan, azóta is jól ismert futballisták léptek pályára, mint Fodé Ballo-Touré, Dan-Axel Zagadou, Christopher Nkunku, Jonathan Ikoné, Odsonne Edouard vagy Jean-Kevin Augustin. Az, hogy ezek a nevek még mindig jól csengenek az európai futballban, bizonyíték arra, hogy az akadémián magas szintű munka folyik. És akkor még nem is beszéltünk olyan játékosokról, akik szintén a PSG utánpótlásában fordultak meg, mielőtt klasszisok voltak. Adrien Rabiot előbb a PSG-vel, majd a Juventussal halmozta a címeket és a francia válogatott oszlopos tagja, leszámítva 2018-at, amikor világbajnok is lehetett volna, ha egy kicsit alázatosabb. Kingsley Coman a most magunk hagyott szezonig minden felnőttidényében bajnok volt Franciaországban, Olaszországban (Juventus), majd Németországban (Bayern München), míg Moussa Diaby a Bayer Leverkusen után immár az Aston Villa színeiben kergeti őrületbe a rárontó védőket. Rabiot-val egy időben mutatkozott be az azóta már világbajnokká lett kapus, Alphonse Areola, aki megjárta a Real Madridot is és sok-sok kölcsönadás után immár talán zászlót bont a londoni West Ham Unitednél. Azért 75 meccs összejött neki a PSG első csapatában is, ám Keylor Navas, Gianluigi Buffon vagy éppen Gianluigi Donnarumma mögött nem várt rá sok játéklehetőség.
A Paris Saint-Germain jelenlegi keretében is találunk olyan játékosokat, akiknél hihető, ha azt mondják, nem csak a pénz, hanem az érzelmek is erősen kötik a klubhoz. Ilyen például a belső védő, Presnel Kimpembe, aki 10 évesen került az akadémiára és most, 28 évesen elmondhatja magáról, hogy még sosem viselte más csapat mezét. Rajta kívül ott van Alexander Letellier, a harmadik számú kapus, aki ízig-vérig PSG-s, hiszen ott nevelkedett, 2020 óta pedig jobbára az edzéseken segíti az előtte lévő nagyságok munkáját, mindössze két pályára lépést jegyez ez idő alatt. Sokkal több adatott már meg az alig két hónapja nagykorú Warren Zaire-Emerynek, aki gyakorlatilag másfél éve kirobbanthatatlan a középpályáról és ezt Didier Deschamps szövetségi kapitány is felismerte, így ott lesz a nyári Európa-bajnokságon.
Kylian Mbappé nagyjából százszázalékos biztossággal elhagyja a nyáron a csapatot, és az öccse, Ethan sem marad a hírek szerint, pedig neki is csurrant-cseppent némi játéklehetőség Luis Enrique irányítása alatt, méghozzá úgy, hogy 2017 óta az akadémia növendéke. A most 17 éves középpályás három bajnokin szerepelt az aranyéremmel záruló mostani szezonban, de az ő értékét majd akkor tudjuk pontosan megítélni, ha kilép a világklasszis bátyja árnyékából. A jövő embere pedig az a Xavi Simons lehet Párizsban, akinek a pályafutása már 21 évesen meglehetősen kanyargósan alakult. Tizenhat évesen került a francia metropoliszba, így részben tekinthető csak akadémistának, és mindössze 7 bajnoki mérkőzése van a PSG-nél, viszont kölcsönjátékosként már a holland PSV-nél és a német RB Leipzignél is csillogott, így 13-szoros holland válogatottnak mondhatja magát.
Van tehát muníció a PSG akadémiáján, arról pedig még nem is értekeztünk, hogy a női futball számára is több klasszist adtak a 2012 óta üzemelő női akadémia révén, így a teljesség igénye nélkül Marie-Antoinette Katotót, Grace Geyorót, Sandy Baltimore-t, vagy éppen Laurina Fazert, akik a közelmúlt, vagy a jelenkor francia válogatottjának meghatározó játékosai és jó esélyük van a hazai olimpián is a csúcsra érni.
Kiemelt kép: strivefootballgroup.com
Szerző
✟ Hubai Gábor
✟ Hubai Gábor
Kapcsolódó cikkek
Xavi Simons, az egykori gyereksztár, aki felnőtt a híréhez
A filmes világban gyakori, hogy egyes színészek pályafutását már kiskoruktól nyomon követhetjük. A sportban ez még gyerekcipőben jár, de például a holland labdarúgó, Xavi Simons már azelőtt nemzetközileg ismertté vált, hogy aláírta volna az első szerződését. Nem volt minden pillanatban biztos, hogy megfelel majd az őt körülvevő felhajtásnak, de ebben a szezonban végleg megérkezett a topfutballba.
Csodaszámba menne, ha a PSG átlépne a saját árnyékán
Miután a Paris Saint-Germain 2011 nyarán katari kézre került, dominálja a francia bajnokságot, a fő cél, a Bajnokok Ligája megnyerése azonban azóta sem sikerült a csapatnak. E felett érzett szomorúságukat csak még kínosabbá tette, hogy a mögöttünk hagyott szezonban a szintén arab kézben lévő Manchester City hódította el a legrangosabb európai trófeát. Igaz, az égszínkékeket három évvel korábban, 2008-ban vásárolta fel az Abu Dhabi United Group, de az elmúlt bő évtizedben sok tekintetben lehetett valós analógiákat vonni e két klub között, elsősorban persze abban jelent meg mindez, hogy mindketten hiábavalóan üldözték a hőn áhított serleget. A City azonban immár az európai porondon is révbe ért, ráadásul a világ legerősebb bajnokságát uralja. A PSG helyzete ellenben egyre kilátástalanabb.
A PSG építkezése egy ideális világban
Az uborkaszezonban gyakran előkerülő téma, hogy hogyan néznének ki egyes csapatok, amennyiben nem adják el a legnagyobb értékeiket. Ez a legtöbb alkalommal egy mindenfajta realitást nélkülöző felvetésen alapul, hiszen ezen egyesületek nagy része transzferklub, akik a legjobbjaik értékesítése nélkül nem is lennének életben. A Paris Saint-Germain esetében azonban adva egy kiváló akadémia és az anyagi háttér az értékek megtartásához.
A PSG és a Marseille egykori játékosa edzőként a női futballban találta meg számítását
A női labdarúgás térhódítása töretlen, de még mindig sok negatív körülménnyel kell megküzdeni, hogy a fejlődés folyamatos legyen. A korábban magas szinten futballozó férfiak közül ugyanis kevesen gondolják úgy, hogy szakmai tudásukkal és tapasztalatukkal segítsék ezt a folyamatot. Fabrice Abriel a kevés kivétel egyike. Az egykor francia bajnoki címet nyert játékosnak edzőként hiába jósoltak szép jövőt férficsapatoknál, ő mégis inkább a nők futballját választotta.