Pezsdítő vérátömlesztés az élvonalban, fájdalmas csonkolás a másodosztályban – így változik ősztől a honi élfutball

Persze véletlenül sem óhajtjuk alábecsülni annak fontosságát, hogy a Putnok–Szentlőrinc és a Tatabánya–Békéscsaba párharcokból kik liftezhetnek fel a másodosztályba, de mivel garantáltan egy NB III-as kaliberű kisváros, és egy élvonalbeli hagyományokkal rendelkező megyeszékhely lesz a két befutó, ennek csak lokálisan van számottevő jelentősége, a nagy képen jottányit sem változtat. Ráadásul a Haladás „megüresedett” helyének első számú várományosa a harmadosztály legjobb csapata (ha önerőből nem jut fel), amely a Délkeleti csoportban (az összes többit is figyelembe véve) a legtöbb pontot bezsebelő Békéscsaba volt. Amennyiben a viharsarkiak két mérkőzés után felülkerekednek a Tatabányán, akkor az NB II legjobb kiesője következik az MLSZ által megálmodott feltöltési sorrend szerint – vagyis a Pécsi MFC – amely így a kiesése ellenére is bennmaradna, ha azonban a Bányász nyeri a párharcot, akkor a tatabányaiak együtt pezsgőzhetnek a csabaiakkal – tehát a Halit mindenképpen egy másik megyeszékhely váltja.

De kezdjük a csúcson, már csak azért is, mert az élvonal létszáma nem változik – az összetétele azonban sokkal önazonosabb lesz, hiszen az éveken át hősiesen vitézkedő Mezőkövesd és a Kisvárda helyett az eleddig 13 NB I-es szezont számláló Nyíregyháza Spartacus, és a négyszeres bajnok Győr kapaszkodott vissza az első osztályba. Praktikusan két 15 000-es lélekszámú várost két megyeszékhely vált. A két csere földrajzi értelemben is üdvös, hiszen az egyik (Kisvárda/Nyíregyháza) Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyén belül ment végbe, míg a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Mezőkövesd helyett kilenc hányatott év után térhet vissza az élvonalba az ETO. Így a Gyirmót FC Győr két egyszezonos kalandja után (2016–2017; 2021–2022) újfent első számú csapatával képviseltetheti magát Győr-Moson-Sopron vármegye, míg a borsodiak sem maradnak élfutball nélkül, hiszen a tavaly visszatért Diósgyőr bennmaradt.

Most tán a 12 csapatos élvonal főállású kritikusai is némiképp fellélegezhetnek, ugyanis nekik a legfőbb kifogásuk az volt az elmúlt tíz évben (2015 óta szerepel 16 helyett 12 klub a bajnokságban – immár másodszor, hiszen 2001 és 2004 között volt már erre kísérlet, igaz akkor más lebonyolításban), hogy komplett régiók maradnak ki az első osztályból, amelynek a felét a fővárosi együttesek, és a két Fejér vármegyei klub (Fehérvár FC, Puskás Akadémia) teszi ki; illetve, hogy megjelentek a „múlt nélküli”, kisvárosi és „falusi” csapatok. Sokan odáig mentek, hogy az igazi bajnokság valójában az NB II-ben zajlik, hiszen a hagyományos „vidéki fellegvárak” döntő része hétről-hétre ott játszott, kiegészülve egy-két az élvonalból éppen kiszorult, de patinás budapesti gárdával. 

Ezen megállapítások már csak a tényszerűségük miatt sem voltak légből kapottnak nevezhetők. De azt fontos leszögezni, hogy bár kétségkívül optimális lenne egy országosan arányosabb regionális lefedettség, erre tudatosan nem lehet és nem is érdemes törekedni. A honi professzionális labdarúgást egyébiránt az első két osztály együttes halmaza adja, az pedig már a térképen is egy sokkal egészségesebb elrendeződést mutat. Arról nem is szólva, hogy az európai elitben is látunk hasonló viszontagságokat. A német Bundesligában például a keleti országrész (a néhai NDK mai napig fennálló drámai gazdasági lemaradását hűen tükrözve) alig képviselteti magát (az Union Berlin és az RB Leipzig a két kivétel), míg a Premier League 20 klubjából hét londoni illetőségű.

Az persze szurkolói szemmel nézve lehet bosszantó, hogy az elmúlt évtizedben (javarészt eltagadhatatlan politikai és gazdasági hátszéllel megtámogatva) olyan csapatok járták meg a honi első osztályt, mint a Balmazújváros, a Mezőkövesd, a Kisvárda és a Gyirmót FC Győr – a 2000 főnél is kevesebb lakost számláló, község státuszú Felcsút pedig egyenesen gyökeret eresztett – miközben megyeszékhelyek klubjainak sokasága küszködött a másod- és a harmadosztályban, olyan együttesek, amelyek a rendszerváltozást követő bő 20 évben (ha nem is feltétlenül egy időben, azonos ideig és egymáshoz mérhető teljesítményt produkálva) – de így vagy úgy, éveket töltöttek el az élvonalban.

A magyar labdarúgás fanatikusainak többsége a 16 csapatos bajnokság híve, leginkább azért, mert ezt szokta meg, hiszen 1967-től 1976-ig, majd 1982–1996 és 2004–2015 között is ilyen lebonyolítás volt. Elméleti szinten, 16-16 csapat a két profi ligában teljesen vállalhatónak tűnne, és amíg a magyar futball akkora állami támogatásban részesül, mint 2010 óta megszakítás nélkül, ez működne is. Ettől még tökéletesen észszerűtlen volna, részint mert 12 gárdára való minőségi játékos sincsen, részint pedig azért, mert ezzel csupán négy csapattal bővülne a bajnokság középmezőnyének senki földje, vagyis a kieséstől nem fenyegetett, de a dobogóra tökéletesen esélytelen klubok száma, ami a színvonalat és a küzdelmek izgalomfaktorát csak még tovább csökkentené. A Magyarországgal nagyjából azonos népességű (8–10,5 millió fő) országok közül Ausztriában és Svájcban is 12 csapatos bajnokság van, Azerbajdzsánban tíz, Görögországban 14, Fehéroroszországban 16, Portugáliában pedig 18 – utóbbi azonban radikálisan kilóg a sorból, mint a kontinens hetedik legerősebb futballnemzete (az UEFA legfrissebb összesített klubkoefficiens listája szerint), a válogatottjuk potenciáljáról nem is szólva.

Ezen országokban egyébként nincs két egyforma bajnoki szisztéma, még a három 12-es verzió is különbözik egymástól, és egyikre sem mondhatjuk, hogy ideális. Ahol 22 körös alapszakasz van rájátszással, ott az alsóházi playoff tökéletesen érdektelen, míg a magyar megoldás problémája az, hogy a harmadik kanyarban felborul a pályaválasztási egyensúly. 2001 és 2004 között itthon is próbálkoztunk a rájátszásos verzióval, és nem véletlenül szűnt meg három év után. Mivel a 22 mérkőzés túl kevés, a 44 pedig túl sok, ezért valamelyik rossz megoldás mellett muszáj lehorgonyozni – ahogyan most van, az valószínűleg a kisebbik rossz.

De tegyük hozzá, a 44 fordulós rendszer sem lenne ördögtől való, a 24 csapatos angol The Championshipben például 46 meccset kell játszani.

Mivel Magyarországon gyakorlatilag megszűntek az igazán hideg telek, hótakarót pedig többnyire csak a Mátra lankáin láthatunk, ráadásul a stadionfejlesztések miatt szinte az összes pálya fűthető, egy megfelezett téli szünettel, kicsit rövidebb nyári pauzával és néhány közbeiktatott hétközi fordulóval kivitelezhető is lenne az erőltetett menet (igaz a nemzetközi kupákban érdekelt csapatoknak ez okozna némi nehézséget, de itthon ez sajnos egyedül a Fradit érintené igazán). Az pedig teljesen biztos, hogy a 11 extra mérkőzés nagyobb előnyére válna nemzeti labdarúgásunknak, mint annak puszta ténye, hogy plusz négy csapat élvonalbeli tagsággal bír. De ha már radikális ötletek, egy tízcsapatos bajnokság esetén 36 fordulóval lehetne számolni, mellette pedig egy 20 csapatos NB II szolgáltathatna egy pezsgő és mozgalmas hátországot. De a realitások talaján maradva is lehetne javítania a mostani helyzeten, mégpedig osztályozókkal. Az OTP Bank Liga tizedik helyén záró együttese oda-vissza mérkőzhetne meg a másodosztály harmadik helyezettjével, ezzel is némiképp lehetne fokozni az izgalmakat.

Hogy változtat-e az MLSZ, és ha igen miként, azt egyelőre dőreség találgatni – de mivel körülbelül tízévente rendre belenyúlnak a rendszerbe, 2025-től nem elképzelhetetlen valamiféle módosítás – sajtóhírek is keringenek a témában.

Ha azonban tudomásul vesszük, hogy a 12 csapatos lebonyolítás a legracionálisabb a hazai élvonalban, akkor az OTP Bank Liga 2024–2025-ös mezőnye egészen optimálisan fest. Nézzük sorjában az indulókat: a honi história három legsikeresebb (fővárosi) csapata (Ferencváros, MTK, Újpest); a három legeredményesebb vidéki klub (Debrecen, Győr, Fehérvár); az egykori bajnok és kupagyőztes Zalaegerszeg; a szintén korábbi kupagyőztes Diósgyőr és Kecskemét; a friss kupagyőztes és bajnoki ezüstérmes, élvonalbeli helyét 2006-os feljutása óta stabilan őrző (nem mellesleg színmagyar játékoskerettel dolgozó) Paks; továbbá a Nyíregyháza – és az egyetlen igazi kakukktojás, a Puskás Akadémia. Utóbbi nyilvánvalóan a magyar klubfutball legellentmondásosabb megítélésű csapata, hiszen Orbán Viktor miniszterelnök Felcsúton nőtt fel, a Pancho Aréna pedig családi házának közvetlen szomszédságában épült fel. Ugyanakkor azt nem lehet elvitatni, hogy a helyi az ország egyik legjobb akadémiája (leghíresebb növendékei közül hárman, Kleinheisler László, Nagy Zsolt és Sallai Roland az Európa-bajnokságon is ott lesznek). A PAFC 2013-ban jutott fel először az élvonalba, a 2016–2017-es kiírás kivételével megszakítás nélkül tagja az első osztálynak, az előző öt szezon közül pedig csak tavaly szorult le a dobogóról (negyedik volt) – vagyis van mögötte teljesítmény is.

Ha nagyon szőrősszívűek vagyunk, ebből a mezőnyből maximum a három legutóbb említett klubot lehetne (kizárólag népszerűségi alapon és feltételes módban) patinásabbra cseréni, de lássuk be, az elég valószínűtlen, hogy 12 csapat esetén ennél ütősebb felhozatal kerekedjen, különösen azért, mert sem a Paks, sem pedig a PAFC esetében nem túl reális, hogy egyhamar aláhulljon.

Ami az NB II-őt illeti, annak létszámát két lépcsőben 20-ról 16-ra vágták vissza, ez idén négy kiesőt (a Haladás miatt valójában ötöt), és mindössze két feljutót jelentett.

Forrás: eredmenyek.com

A 12 csapatos élvonal mellett azért elég szűkre szabottá válik a Merkantil Bank Liga, és innen már teljes joggal hiányolhatjuk az olyan megyeszékhelyeket és nagyvárosokat, akiknek semmiképpen sem az NB III-ban, vagy még alacsonyabb osztályban volna a helyük. A kiesők közül a PMFC sorsa egyelőre bizonytalan, papíron azonban búcsúzónak minősül, ahogy az egykori MNK-győztes Siófok is – a Haladás pedig annak is örülhet, ha végül az NB III-ban elindulhat majd. A 2000-ben még bajnok Dunaújváros már rég megszűnt, a várost reprezentálni hivatott Dunaújváros Pálhalma Agrospeciál Sportegyesület éppen most esett ki a harmadosztályból, akárcsak a Salgótarjáni BTC, míg a szintén egyszeres bajnok Vác (1993–1994) jelenleg a Pest vármegyei első osztályban szerepel. Az eddig nem említett vármegyeszékhelyek közül Eger, Kaposvár, Sopron, Szekszárd, Szolnok és Veszprém is csak az NB III-ban képviselteti magát, ahogyan a Nagykanizsa, a III. kerületi TVE, vagy éppen a BKV Előre is ott szerepel, miközben a korábban négyszeres bajnok Csepel a BLSZ I-ben vitézkedik.

Bár még nem teljes az NB II következő kiírásának mezőnye, azt elmondhatjuk, hogy a 16 csapatból csupán a Vasas, a Honvéd, a Szeged, a BVSC, a Békéscsaba és a Tatabánya vagy a Pécs lesz az, amely hagyományai szerint is megkérdőjelezhetetlenül (legalább) odavaló – hozzátéve azt, hogy természetesen az összes többi induló teljes jogú és legitim tagja lesz a mezőnynek – csak éppen nem tartoznak labdarúgásunk legismertebb és legfontosabb csapatai közé.

A profi futball azonban elsősorban üzlet, és mint ilyen, szándék és menedzselés dolga, hogy hol és milyen szinten valósul meg. 1989–1990 után soha senki nem tiltotta meg egyetlen egyesületnek sem, hogy feljusson, vagy intézte úgy, hogy essen ki – legalábbis semmi ilyesmit nem lehet felelősen kijelenteni, pláne nem bizonyítani. Magyarországon persze az állami szerepvállalás nagyon sokat torzít az egész rendszeren, a vidéki önkormányzatok is egyre kevésbé tudnak beállni a városuk csapata mögé. És mivel piaci alapon a Ferencvároson kívül gyakorlatilag egyetlen csapatban sincs valódi gazdasági perspektíva (elméleti szintű potenciál is csak az Újpestben volna igazán, a vidéki bázisok közül pedig Debrecenben, Fehérváron, Győrben és Diósgyőrben lenne értelme – befektetői szemmel – nemzetközi csoportkörös csapat felépítésében gondolkodni) – de tegyük gyorsan hozzá, a mából nézve az is csodaszámba menne, ha a Fradi mellett erre akárcsak egyetlen csapat tartósan képes volna még.

Be kell lássuk, ismerve és értve klubfutballunk múltját és jelenét, a honi élvonal optikája (persze csak madártávlatból) aligha festhetne ennél érdemben jobban, az összetételét tekintve legalábbis biztosan nem. 

Sajnos olyan tudásunk sincsen, ami miatt megalapozottan vagy akárcsak reménykedőn állíthatnánk, hogy a színvonal egyszer majd lehet jobb. Ez az állami infúzióra kötött futballközeg, ezzel a hátországgal és mentalitással, ahol innováció csak nyomokban és szigetszerűen lelhető fel, ahol a szakma döntő része továbbra is évtizedes lemaradásból áhítozik a jobbra és a többre, miközben egyhelyben toporog, nem fog jobb focit előállítani. Még az egyébként profinak tetsző, és a magyar futballugarról értelmezhető nemzetközi magaslatokba felemelkedett Ferencváros is hordozza az amatőrizmus visszatetsző stílusjegyeit – a címvédőnél ugyanis az elmúlt szűk esztendő edzőkeringője kapcsán nem a lóláb lóg ki, hanem az egész lovarda.

De ne legyünk telhetetlenek! A zöld-fehérek sorozatban öt UEFA-csoportkörével a hátunk mögött és zsinórban a harmadik Európa-bajnoki szereplésünk előtt bátran kijelenthetjük, ha a bajnokságunk nem is, a labdarúgásunk mégiscsak hatalmasat lépett előre. A legnépszerűbb magyar klub és a nemzeti válogatott millióknak szerez örömet, sőt emberöltők óta nem tapasztalt futballeufóriát – ez pedig jóval több, mint amit akárcsak tíz évvel ezelőtt álmodni mertünk volna.

Kiemelt kép: dvtk.eu