Tessék, csak tessék, eldobható edzőt méregdrágán vegyenek!

Lapunkban mindhárom edzőváltással foglalkoztunk korábban, még az események sűrűjében, de az ügyek „lecsengése” után is érdemes őket újra együtt is felidézni, már csak azért is, mert három nagyon fontos klubról van szó, és mert a jelenség olyan általános érvényű tanulságok levonásához vezet, ami a legmagasabb szinten kérdőjelezi meg a topfutball egyes szereplőinek működését.

Ha nem szárnyalsz, repülsz!

A Chelsea úgy küldte el Enzo Marescát másfél év után, hogy a 45 éves olasz szakember a 2021-es BL-győzelem óta a „kékek” messze legsikeresebb edzője volt. A 2024/25-ös szezonja címszavakban: Konferencia-liga-győzelem, klubvilágbajnoki cím (a Bajnokok Ligája-győztes PSG felett aratott tükörsima 3–0-s győzelemmel a döntőben) és BL-indulást érő 4. helyezés a Premier League-ben. Tehát két nemzetközi trófea – és egyértelmű előrelépés a bajnokságban. Ezek csak az eredmények, de a Chelsea esetében jóval többről volt szó. A klub végre tartott valamerre, összeállt az egész PL legfiatalabb kerete, formálódtak, csiszolódtak, időnként csodálatos futballra voltak képesek, még ha olykor döcögött is a szekér és hiányzott a tartós konzisztencia, nagy győzelmeket érthetetlen pontvesztések követtek. Amikor Marescát kirúgták, a csapat az 5. helyen állt a bajnokságban, és mindössze két pontra volt a BL-ben a garantált nyolcaddöntőt érő helyezéstől, a továbbjutás semmiképp sem forgott veszélyben. A menesztése ebben a kontextusban értelmezhetetlen.  

Rubén Amorimnak 14 hónap adatott Manchesterben, és az ő története sokkal bonyolultabb is, minthogy a United válsága időtlen idők óta feloldhatatlannak tűnik. Galambos Dániel kollégám többször is alaposan körbejárta kérdést, én maradok a portugál bő egy évének tárgyilagos értékelésénél. Ugyan a klub tavalyi bajnoki helyezése (15.) történelmi mélypont, az Európa-liga-döntő viszont nehezen nevezhető kudarcnak, még az elbukott finálé fájdalmas tényével és annak következményeivel együtt sem. A „vörös ördögök” valamivel jobban is játszottak a döntőben, mint a győztes Tottenham, ez persze senkit sem érdekelt, az annál inkább, hogy elmaradt a szezonmentő vígaszdíj, nem került a kirakatba trófea, és elúszott a BL-indulás (és en bloc a nemzetközi szereplés) lehetősége is. De! A játék vitathatatlanul fejlődött, nőtt a csapat potenciálja, ezt adatok sokasága igazolta vissza. Igaz, a teljesítményjavulás nem volt ezzel arányos, a United kiegyensúlyozatlan és hektikus maradt. Ennek ellenére, a 41 esztendős portugál tréner kiebrudalása idején az együttes a tabella 6. helyén állt, elérhető távolságban a BL-t érő helyektől. A kirúgás ténye elsősorban az időzítés és az előzmények miatt érthetetlen. A nyáron Amorim kénye-kedve szerint alakult a keret, csak támadókra több mint 200 millió eurót tapsolt el a klub, szakmai értelemben kifejezetten őrültség volt szezon közben megválni tőle. És ez akkor is érvényes, ha a szakítás alapvető oka a vezetőséggel egyre jobban elmérgesedő személyes viszonya volt – és ha azóta lendületbe is jött a csapat.

Xabi Alonso menesztése egy egészen más típusú sztori, maga a „nagy modern futballabszurd”, a Real Madrid legújabb kamaradrámája. A 44 éves spanyol tréner, generációja talán legnagyobb edzőtehetsége, mindössze fél év után repült a Bernabéuból. Nem azért, mert megbukott, hanem mert dolgozott. A saját elképzelései, a 21. századi labdarúgás szakmai alapkövetelményei mentén építkezett, rendszerbe kívánta szervezni a szélsőségesen individualista kirakatcsapatot, a kiskirályok és kishercegek féltve őrzött birodalmát. Tette mindezt 71%-os győzelmi mutatóval, az elmúlt tíz év leghatékonyabb madridi edzőjeként, már, ami a pontszerzési rátát illeti. Persze, a La Ligát a Barcelona vezette, akadt egy kisebb hullámvölgy, és a tetejébe az ősi riválisé lett a Spanyol Szuperkupa is – utóbbi vereség szolgáltatta a korai elválás hivatalos apropóját. Hát hogyne... Persze, ha a Blancók nyernek Dzsiddában és ők állnak a bajnokság élén, nem lehetett volna kirúgni a baszk mestert, mégis be kell lássuk, itt a legkevésbé sem a futball játszotta főszerepet. Egy életre megtanultuk, hogy a Realt vezetni nem, legfeljebb csak kísérni lehet az útján; a madridi edző nem felettes, hanem mentor, tanácsadó, amolyan protokollfőnök, aki még a kezdőcsapatot sem jelölheti ki csak úgy önkényesen, mert, ha túl komolyan veszi magát és merészeli hinni, hogy számít a szava, az állásával játszik.

Nagy formátumú edzők, máglyára vetett eurótízmilliók

Fontos azt is hangsúlyozni, hogy nem holmi kutyaütőkről, ad hoc jelleggel kinevezett ideiglenes edzőkről, átmeneti megoldásnak szánt tűzoltókról van szó, hanem generációjuk legígéretesebb szakembereiről. Mind a három mester egy olyan klubtól érkezett, ahol jelentős, vagy egyenesen lenyűgöző eredményeket ért el. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, hittek bennük, hosszú távra terveztek, velük képzelték el a dicsőséges szebb jövőt, pénz nem számított.

Enzo Maresca a 2023-as tavaszi kiesés után bajnoki címmel juttatta vissza a Leicester Cityt a Premier League-be. A Chelsea 2024 nyarán 12 millió eurót fizetett azért, hogy kivásárolja a „rókáktól”, és extrém hosszú, ötéves szerződést írtak alá az olasszal. Miután másfél évvel később útilaput kötöttek a talpára, a végkielégítése a fennmaradó időszakra járó bére alapján mintegy 25 millió eurót tehetett ki.

Rubén Amorim 2021-ben 19 év után vezette bajnoki címre a Sportingot, aztán 2024-ben újfent felért a csúcsra a lisszaboni csapattal, majd a következő ősszel a BL-ben is erőn felül teljesített a zöld-fehérekkel. Négy meccsen 3 győzelem és 1 döntetlen volt a mérlege, közte a Manchester City elleni parádés 4–1-es sikerrel. A Sporting csakis az első négy meccs eredménysorának köszönhette, hogy az alapszakasz 23. helyén (tehát az utolsó előtti továbbjutó helyen) zárt, mivel Amorim távozása után mindössze egyetlen pontot szerzett. A portugál szakemberért 11 milliót csengetett ki a United a Sportingnak 2024 novemberében, és 2027-ig kötelezték el magukat a felek. Amorim bent ragadó fizetése legalább 15 millió euró volt, amit ki kellett fizetni neki.

Xabi Alonso közel három évig irányította a Bayer Leverkusent, a második évében, a 2023/24-es szezonban a klubtörténet első bajnoki címére vezette a „gyógyszergyáriakat”, és megnyerték a Német Kupát is. A csodaszezont egyetlen mérkőzés híján veretlenül abszolválta a német csapat, az Európa-liga döntőjében azonban az Atalanta legyőzte a Leverkusent. A következő szezonban a meggyengült kerettel is bajnoki ezüstérmes volt a spanyol. Alonso minden ujjára tíz kispadot találhatott volna, de ő pechjére Madridba szerződött – persze az vesse rá az első követ, aki nem így tett volna a helyében! Az ő kivásárlási ára 10 millió euró volt, a kontraktusa 2028-ig szólt, a kirúgása nagyjából 20 millióba került Florentino Péreznek.

Ha összeadjuk, a Chelsea, a Manchester United és a Real Madrid január első két hetében nagyjából 60 millió eurót fizetett ki csak azért, hogy az edzőik ne dolgozzanak tovább. De ha hozzácsapjuk a kivásárlási árakat is, máris 93 milliónál tartunk (kb. 36 milliárd forint).

Ez az összeg fedezné egy topligás felső-középcsapat teljes éves költségvetését. 

Körülbelül ennyi pénzből gazdálkodik a Brighton & Hove Albion, a Brentford és az Eintracht Frankfurt is. Ebben a kontextusban érződik csak igazán a súlya ennek az őrült pazarlásnak, amit ezek a klubok egyébként meg is engedhetnek maguknak, nem rántja őket padlóra. Miközben ugyanezen egyesületek a pénzügyi fair play (FFP) és a PSR-szabályok szorításában kénytelenek sakkozni minden egyes játékosigazolással, a hátsó ajtón tízmillió eurókat szórnak ki a semmire. Pusztán azért, mert szerfelett türelmetlenek, és ahelyett, hogy a már működő rendszer hibáit kijavítanák, inkább az egészet a kukába hajítják – a cechet pedig szó nélkül kifizetik. De mégis mit árul el egy gazdasági vállalkozásról (minden piaci alapon működő futballklub elsősorban az), amely ilyen felelőtlenül szórja a pénzt?

A türelmetlenség strukturális csapdája

Ez a fajta sorozatos, szinte kényszeres újrakezdés a modern futball legveszedelmesebb strukturális csapdája. És látható, hogy a legnagyobbak is bármikor belesétálnak, egymás után többször is, még a saját kárukon sem tanulva! A topklubok mára a kvartális kapitalizmus (a negyedéves eredménykényszerre épülő gazdasági szemlélet, ahol a hosszútávú stratégia helyett csakis a következő három hónap profitja és sikere számít) rabjaivá váltak: a tulajdonosi körök és a globális szponzorok nem 3–5 éves ciklusokban, hanem a következő negyedév pénzügyi jelentéseiben gondolkodnak. Ebben a közegben a Bajnokok Ligájából való ideiglenes kicsúszás nem egy előnyre fordítható tanulási folyamat, hanem azonnali, tízmillió eurókban mérhető bevételkiesés, amit a vezetőség pánikszerű edzőváltással próbál orvosolni. Ennek következménye az a taktikai rövidlátás, amely kíméletlenül felülírja a koherens szakmai munkát.

Amikor egy klubvezetőség alig néhány hónap, vagy legfeljebb egy, másfél év után elküldi az edzőt, implicit módon beismeri: nem a klubmodellhez (már, ha egyáltalán van) választottak szakembert, hanem megváltót kerestek a szerteágazó problémáikra. 

Mivel azonban instant siker csak elvétve létezik, rendre az edző válik a legkönnyebben feláldozható láncszemmé.

Ez a „hire and fire” (alkalmazni és kirúgni) kultúra egy öngerjesztő folyamat: a játékosok tudják, hogy az edző bármikor eldobható, miközben ők védettek, így a mester tekintélye néhány vereség után könnyen odaveszhet. Ha a válságukban ragadt csúcsklubok nem tanulnak meg újra hinni a koncepciók mentén építkező, tudatosan strukturált munkafolyamatokban – ahogyan azt az Arsenal dicséretes példája is mutatja –, akkor a topfutball egy méregdrága, lélektelen castinggá silányul, ahol a szakmaiság csak egy lábjegyzet lehet a türelmetlen profithajszolás vakvágányán.

De azok a klubtulajdonosok, akik még hisznek a tervszerűségben, az alapoktól építkezésben, és úgy érzik, az előrelépés csak egy új szakmai vezető révén valósulhat meg, jobb, ha nem ülnek ölbe tett kézzel, mert Maresca, Amorim és Alonso jelenleg a piac legkelendőbb szabadúszó edzői. Ha a következő munkaadóik megadják nekik azt, amit előző állomáshelyükön nem kaptak meg – időt és tiszteletet – olyan elit szakemberekkel dolgozhatnak együtt, akiknek a tanulópénzét a Chelsea, a Manchester United és a Real Madrid már előre kifizette.

Borítókép: football365.com

A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.