Újra régi pompájában az Udinese?

Pedig a kis zebrák nem csak a jelenben, hanem a múltban is éltek meg fényes időszakokat, ráadásul szépen, csendben gyakorlatilag történelmi csapattá váltak: a mostani a huszonnyolcadik folyamatos szezonjuk az első osztályban, ennél régebb óta csak az Inter, az AS Roma, az AC Milan és a Lazio tagja a mezőnynek. Egyébként is a jelenlegi az udineiek ötvenedik idénye a Serie A-ban, ennél többre pedig csak tizenkét csapat volt képes. Az örökranglistán olyan gárdákat előznek meg, mint az egykor scudettót is ünneplő Hellas Verona és Cagliari, a többszörös kupagyőztes Parma, vagy épp a Bari és a Palermo. 1950-ben jutottak fel először a Serie A-ba, könnyen kiszámítható, hogy azóta idejük legnagyobb részét ott is töltötték, leszámítva egy csúfosabb időszakot a 60-as évek végén, 70-es évek elején, amikor is a harmadosztályig zuhantak alá. A nyolcvanas években azonban feltámadtak, a 90-es évek közepe óta pedig stabil résztvevői a legfelsőbb osztály küzdelmeinek.

Antonio Di Natale, az Udinese klublegendája (Forrás: GOAL.com)

A Spalletti-korszak, először a Bajnokok Ligájában

A mostani szárnyalásuk egyáltalán nem unikális jellegű dolog, nem az első eset, hogy az élmezőnyben találja magát az udinei egyesület, a kétezres évek első felében, és a kétezertízes években is hasonló magasságokban jártak, mint idén. Előbb Luciano Spalletti, utóbb – Antonio Di Natale játékára építve – Francesco Guidolin épített fel Bajnokok Ligája-helyezést elérő csapatot. Spalletti a 2002-2003-as szezonban elért hatodik, majd a következő évad hetedik helyezését követően a 2004-2005-ös idényben érte el a legjobb eredményét, amikor is az előkelő negyedik helyen zárta a pontvadászatot a Di Natale, Vincenzo Iaquinta, David Di Michele fémjelezte csapat. Minden szempontból erős, jól összerakott gárda volt az, a kapuban Morgan De Sanctisszal, a védelemben Per Kröldrup, Marek Jankulovski, a középályán Stefano Mauri, Sulley Mutari vagy éppen David Pizarro.

Nem meglepő, hogy 2005 nyarán Spallettit elvitte az előző idényben kis híján kieső Roma, Pizarrót az Inter, Jankulovskit a Milan, Kröldrupot az Everton, Michele Pazienzát a Fiorentina. A kispadra Serse Cosmi érkezett, a védelem közepébe Cristián Zapata, a szélre Marco Motta, a támadósorba Paulo Barreto, azonban a keret nem bírta el sem az edző, sem az alapemberek távozását. A Sporting elleni BL-selejtezőt még sikeresen vette az Udinese, de a Barcelona, Werder Bremen, Panathinaikosz fémjelezte csoportban csak a harmadik helyen végzett, miközben a bajnokságban is botladozott a csapat – ez pedig Cosmi állásába került. A szezon végén így is csak a tizenegyedik helyen végeztek, a nyáron pedig további alapembereket veszítettek el, többek közt Mauri, Emílson Cribari, vagy épp az akkor még fiatal titánnak számító Fabio Quagliarella személyében. Ekkor úgy tűnt, hogy kis zebrák visszasüllyednek a középmezőnybe, a 2009-2010-es szezon végét például a tizenötödik helyen zárták.

Időközben Iaquinta, Pazienza és Muntari is távozott, miközben olyan alig ismert játékosok érkeztek, mint Alexis Sánchez, Juan Cuadrado, Dusan Basta, Mehdi Benatia, Kwadwo Asamoah vagy Gökhan Inler. Ezek a futballisták szó szerint aprópénzért jöttek, miközben az udinei klub évről-évre jelentős bevételre tett szert a játékosok eladásából. Gyakorlatilag megszületett az udinei modell, ami kifejezetten hasonlított a portugál élcsapatok által meghonosított menedzseri szemlélethez: olcsón igazoltak – főleg dél-amerikai – játékosokat, akiket néhány szezon után drágán értékesítettek. Mindez tényleg jelentős bevételt és ezáltal kiegyensúlyozott működést jelentett (innen nézve aligha véletlen, hogy amíg más olasz klubok időről-időre bizony kiesnek a másodosztályba, Udinében stabil az élvonalbeli szereplés), másfelől viszont magával hozta azt a fajta ciklikusságot, ami sajátja az Udinesének. Felépül egy jó csapat, akikkel sikeresek tudnak lenni néhány szezonon keresztül, hogy aztán a tehetősebb klubok elvigyék a legjobb játékosokat, és ezután kezdődhet elölről az építkezés. Ez történt a 2003-2005 környéki remek csapattal, ez történt a 2010-2013 környéki egyesülettel, és szinte biztosra vehető, hogy a mostani gárdával is ez fog történni. De ne szaladjunk ennyire előre.

Di Natale szárnyalása dobogóra vezeti a csapatot

A 2009-2010-es, kifejezetten gyengére sikeredett szezont követően kinevezték a klub élére a csapatot már a kilencvenes években is irányító Francesco Guidolint, aki megkapta Benatiát, Pablo Armerót, Germán Denist, és előhúzta a kalapból azt a 3-5-2-es hadrendet, ami azóta is leginkább jellemző az Udinesére. A Samir Handanovic – Zapata, Benatia, Maurizio Domizzi – Mauricio Isla, Inler, Giampiero Pinzi, Asamoah, Armero – Sánchez, Di Natale kezdő tizenegy – a cserejátékosokkal kiegészülve – egészen borzalmasan kezdte a szezont: az első négy bajnokit kivétel nélkül elveszítették, majd az ötödik fordulóban is csak döntetlenre voltak képesek a Sampdoria otthonában. Ezek után viszont beindult az udinei henger, egyhuzamban négy győzelmet arattak, hogy aztán néhány botlást követően meginduljon a tavaszi hadjáratuk. A tizennyolcadik és a harmincadik forduló között veretlenek maradtak, ráadásul mindössze három döntetlent játszottak, eközben Palermóban például 7–0-ra győztek Sánchez négy és Di Natale három góljával. A csapat a szezon végén a Lazióval holtversenyben a negyedik helyet szerezte meg, azonban mivel a friuliaknak volt kedvezőbb az egymás elleni mérleg, így 2005 után ismét BL-selejtezőre készülhettek. A csapatot viszont szétkapták a nyáron, Sánchez, Zapata és Inler is távozott, összességében 70 millió euróért értékesítettek játékosokat, miközben csupán 21 millió euróért vásároltak újakat – a tengerentúlról, illetve kisebb európai bajnokságokból. Mindenki azzal számolt, hogy ismét vissza fog zuhanni a középmezőnybe az Udinese, akik az Arsenal elleni BL-selejtezőt el is bukták, azonban a bajnokságot meglepően jól kezdték, a hatodik forduló után vezették is azt. Az őszi kört követően a dobogón álltak, ami nem is volt meglepő, mindössze három vereséget szenvedtek, győztek az Inter otthonában, döntetlent játszottak a Milannal, a Juventusszal, a Lazióval, megverték a Romát, ráadásul az Európa-liga csoportkörét is túlélték.

Luciano Spalletti 2001-ben, valamint 2002 és 2005 között volt a csapat edzője (Forrás: Udinese.it)

Tavaszra azonban úgy tűnt, hogy kipukkadt a lufi, egymás után jöttek a vereségek és a döntetlenek, a jó őszi szereplés ellenére kezdtek lemaradni, négy körrel a vége előtt a hatodik helyen álltak. Ekkor viszont újra megrázta magát a csapat, és Di Natale vezérletével megnyerték a szezon legfontosabb rangadóját a legnagyobb rivális Lazio ellen, hogy aztán a hátralévő három mérkőzést is behúzva, történelmük legnagyobb sikerét elérve a harmadik helyen fejezzék be a szezont. A Laziót ezúttal két ponttal előzték meg, de a Roma, a Napoli és az Inter is mögöttük zárt. Pechjükre azonban ettől a szezontól kezdve a harmadik hely nem ért biztos BL-csoportkört, ismét selejtezőre kényszerültek. Amit ismét elbuktak, ezúttal a portugál Braga ellen, tizenegyesekkel. A történelmi hűséghez azonban hozzátartozik, hogy nyáron – mondhatni szokás szerint – újfent lerabolták a keretet. Ment Asamoah, Handanovic, Isla, Armero és Cuadrado is, a bevétel ezúttal csaknem 61 millió euró lett, miközben csupán 27 millió euróért igazoltak, ismét az európai topfutballban addig ismeretlen játékosokat.

A sikertelen BL-selejtező után a bajnokság sem indult jól a gárdának, a tizennegyedik fordulót követően csak a tizennegyedik helyen álltak, ekkor úgy tűnt, hogy az alapemberek elvesztését a második szezonban már nem tudja elviselni Guidolin csapata. Máshogy gondolkozott azonban Di Natale, aki ismét megrázta magát, az Udinese az utolsó nyolc bajnokiját is megnyerte, és végül az előkelő ötödik helyet szerezte meg. A tündérmese azonban 2013 nyarán véget ért, a következő évadban már a tizenharmadik hellyel kellett megelégedniük, két szezonnal később pedig az éppen csak bennmaradást jelentő tizenhetedikkel. Di Natale 2016-ban szögre akasztotta a cipőjét, a klub pedig azóta sem tudott egyszer sem az első tízben végezni.

A jelenlegi szezonban viszont ismét száguldanak a zebrácskák, ezúttal Andrea Sottil vezetésével. Amilyen váratlanul, gyakorlatilag a semmiből jött a csapat 2010 utáni felemelkedése, legalább ennyire váratlan az őszi jó szereplés, az elmúlt évek sikertelen időszaka után. Mindez annak fényében mindenképpen jelentős eredmény, hogy a klub 2012 és 2022 között 172 millió eurónyi profitra tett szert a játékospiacon, hiszen 416 millió euróért adtak el játékosokat, miközben csupán 244-ért vásároltak újakat. Tegyük hozzá, ez az egyik oka annak is, hogy az Udinese azon kevés olasz csapat egyike, amelyiknek van saját stadionja. Helyezzük mindezt kontextusba: az előző szezon mezőnyéből csak a Genoa mondhatta el magáról, hogy nagyobb volt a nyeresége (200 millió euró), azonban a kikötővárosi egyesület ezzel együtt a tavasszal búcsúzott az élvonaltól. Az Atalanta 162 millió eurós profitja az egyetlen, amely megközelíti az udinei mérleget, miközben a Juve –561, a Milan –432, az Inter –385, a Napoli –228, a Roma –128, a Lazio pedig –57 millió eurónál tart az elmúlt tíz esztendőben. Ezt figyelembe véve még inkább megsüvegelendő az Atalanta elmúlt néhány szezonban mutatott remeklése, illetve az Udinese mostani parádés szezonja.

Mi a csapat jó szereplésének a titka? Az sem kérdés, hogy lehet, sőt kell is párhuzamot vonni a bergamói és az udinei egyesület között, hiszen sem történelmileg, sem gazdaságilag nem számít egyik klub sem igazi nagycsapatnak, mégis képesek voltak, és a mai napig képesek olyan játékospolitikát folytatni, amely mégis – ha csak ideiglenesen is – azzá teszi őket. Egyik klub sem igazolt soha sztárjátékosokat, jellemzően vagy a topligák szintjén ismeretlen fiatalokat, vagy nagycsapatoknál korábban megbukó játékosokat igazoltak, akiket aztán példásan felépítettek újra. Kiváló példa erre a múltból Duván Zapata vagy Luis Muriel, az előbbinek a nápolyi, a másiknak a sevillai kaland nem jött be igazán, a mostani csapatból pedig Gerard Deulofeu tartozik ebbe a kategóriába.

Idén ismét kiléphet a fényre a friuli csapat

Hiszen napjaink Udineséjének legfontosabb játékosa egyértelműen az a Deulofeu, aki a La Masián nevelkedett, azonban nem tudta megvetni a lábát a katalán csapatnál, ahogy később az AC Milannál és az Evertonnál sem. A Watfordnál azonban kifejezetten jól játszott (ne feledjük, az a Watford a Pozzo-család birtokában van, ahogy az Udinese is), onnan került vissza Olaszországba, ahol egy gyengébb első szezon után a legutóbbi évadban már megmutatta, hogy egyáltalán nem rossz játékos ő, az ősszel pedig egyértelműen varázsol, egy gólt szerzett, hat gólpasszt osztott ki, miközben mérkőzésenként 3.6 kulcspassza van átlagban. 17 millió euróért szerezték őt meg, de mondhatni az egyik zsebből, a másikba tette át a pénzét a Pozzo-család.

Nem a spanyol az egyetlen játékos, aki a Watford, Udinese házasság révén került Olaszországba. Így csatlakozott a kerethez a korábbi Juventus-játékos Roberto Pereyra is, aki azóta csapatkapitány lett, a jó szereplésben pedig legalább akkora szerepe van, mint Deulofeunek, hiszen ő is öt gólpassznál tart már az egy szerzett gólja mellett – jobb oldali szárnyvédőként.

A gólokat pedig az a portugál Beto szerzi leginkább, akit potom 7 millió euróért szerződtettek, és már öt találatnál jár, holott még csak 393 percet töltött a pályán. A védelem vezérévé a szlovén Jaka Bijol lépett előre, akit idén nyáron 4 millió euróért szereztek meg a CSZKA Moszkvától, mellette pedig az a Rodrigo Becao takarít, aki 2019-ben az FC Bahia csapatától érkezett 1,7 millió euróért. Egészen hihetetlen, hogy mennyire jó a klub megfigyelői hálózata, például Nahuel Molina a Boca Juniors második csapatától érkezett ingyen, hogy két szezonnal később, idén nyáron 20 millió euróért vigye el őt az Atlético Madrid. A fél Európa által körülrajongott bal oldali „mindenes”, Destiny Udogie játékjogát a Verona gárdájától szerezték meg 4 millióért, a Spurs pedig ennek négy és félszereséért vásárolta meg. Ő jövő nyáron csatlakozik Conte együtteséhez, a futó szezonban még segíthet az Udinesének visszajutni Európába. Ami egyáltalán nem tűnik elérhetetlen célnak Sottilék számára. Ne feledjük, az Atalantához hasonlóan óriási előnyük, hogy idén nem kell nemzetközi kupamérkőzéseket játszaniuk, miközben a fő riválisok gyakorlatilag már most hullafáradtak, legalábbis annak tűnnek. Ezentúl a Juventus egyelőre borzalmas formában van, és aligha várható javulás Torinó zebracsíkos felén, amíg nem cserélnek edzőt, de az Inter sem a legszebb napjait éli, és mindez megspékelve a kettős, majd tavasztól hármas terheléssel behozhatatlan hátrányt okozhat számukra. Az idei Udinese egy kifejezetten masszív, sok labdát szerző (a második legtöbbet egyelőre), robotoló csapat, amely – elsősorban Deulofeunek hála – varázsolni is képes.

Valamiben azonban biztosak lehetünk: a jövő nyáron ismét szét fogják kapni a csapatot, Udogie már biztos távozó, de talán Deulofeu és Pereyra is kap egy utolsó esélyt, hogy egy igazi nagycsapatban bizonyíthasson, ahogy a fiatal Bijol, vagy épp a remek rúgótechnikával rendelkező, mindössze húszéves német Lazar Samardzic előtt is megnyílhatnak az ösvények a nagyobb nevű, gazdagabb csapatok felé. Mindezt azonban már rég megszokták Udinében, ahol aligha fognak keseregni ezen, sokkal inkább építenek majd egy újabb remek csapatot addig teljesen ismeretlen játékosokból. Úgy, ahogy teszik azt mindig.

Kiemelt fotó: SOS Fanta