Utak a jövőbe és a semmibe – hová tartanak régi és új sikersportágaink az olimpián?

A tisztasága, a sportszakmaisága, a nézettsége, a látogatottsága vagy éppen a látványossága alapján is adható arra válasz, merre tart az olimpia és a programját alkotó sportágak, utóbbi három szempont alapján a legtöbb esetben jó az irány. Ami a tényeket illeti, egyrészt Párizsnak és a környékének ikonikus és kevésbé ismert helyszínein tomboló tömegek kísérték a versenyeket, másrészt itthon a médiával kapcsolatos hírekre szakosodott Media1 portál arról számolhatott be, hogy a Warner Bros. Discovery platformjain 23 százalékos növekedést tapasztaltak a három évvel ezelőtti tokiói játékok óta. Pluszban 40 millió embert, összesen több mint 215 millió főt jelent mindez. (Többek között az Eurosport tévécsatornák, a Max és a discovery+ szolgáltatások tartoznak ide).

A nézettségi rekordot döntő nagy nap

A sportágak helyét és a jövőt objektívan világítja meg, hogy az első teljes hét utolsó napja, azaz augusztus 4-e, vasárnap lett a rekorddöntő – egy nap alatt 600 millió percnyi streameléssel az olimpiai tartalmakra, a Max és a discovery+ előfizetőinél. Ekkor tartották atlétikában – a későbbi győztes Noah Lyles showműsorával kiegészítve – a férfi 100 méter döntőjét, amely a hagyományok szerint a nyári olimpiák legfontosabb tíz másodperce. Ekkor küzdött meg a világ legjobb teniszezőjével, Carlos Alcarazzal minden idők legsikeresebb játékosa, Novak Djokovics, hogy végre olimpiai bajnok legyen, ekkor tartották a medencés úszóversenyek utolsó napját és a női kerékpárosok országúti mezőnyversenyét. Mindezzel közelebb kerültünk ahhoz is, hogy a sikeresebb magyar sportágak és a legnagyobb világsportágak között hol keressünk metszéspontokat, amihez érdemes hozzávenni, hogy itthon az Eurosport 1 alapján az atlétika, az úszás és a szertorna a nézettségi dobogósok, míg a streaming (Max) alapján az atlétika, az úszás és a kézilabda.

Magyar érdekeltségű világsportok

Ami a szubjektív megítélést illeti, látványban a történelmi, sporttörténeti nevezetességek bevonásával Párizs London nyomába lépett; a világ talán egy nagyvárosa sem versenyezhet e kettő ilyen jellegű adottságaival. A magyar érdekeltségű világsportoknál maradva: a francia főváros utcáin a kerékpárt már önmagában is könnyen el lehet adni (akárcsak a Tour de France-on), és a szenzáció is megvolt. Mint a Harvard érmeseiről szóló összeállításunkban írtuk, Kristen Faulkner, az amerikai aranyérmes négy éve még kockázatitőke-befektetőként dolgozott. Az ilyen különleges klasszisok is nagyon kellenek a nagy sportágaknak, nekünk pedig egész más nézni őket, hogy mögöttük Vas Kata Blanka éremért harcol – ahogy Valter Attila 4. helye is az egész magyar küldöttség egyik legértékesebb sikere.

Más lett a tenisz is, amelyben Fucsovics Márton mellett van már Marozsán Fábiánunk, bár a skalpgyűjtés elmaradt a játékokon. Djokovics viszont a Roland Garros centerpályáján válhatott olimpiai bajnokká, ami ugyanolyan kivételes élmény, mint ami 2012-ben Andy Murraynek jutott Roger Federer legyőzésével, a Wimbledonban tartott olimpiai döntőben. Mindez megismételhetetlen a következő évtizedekben, ugyanakkor Djokovics elszántsága és meghatódottsága, vagy éppen a Rafael Nadal, Carlos Alcaraz páros összeállása és szenvedélyes játéka is megmutatta, a teniszben – amely az 1980-as években tért vissza a programba – a csillagoknak mit jelent az olimpia, és mit jelentenek ők a játékok számára.

A népszerűségi csúcssportágak közül az úszás varázsán a nyílt vízi versenyek dobtak óriásit, a valódi ember-ember elleni, néha test-test elleni küzdelemmel, és persze a helyszínek szépségével. Ha csupán a nézőknek nyújtott esztétikai élményt nézzük, a londoni Hyde-parkot is felülmúlta a Szajna, persze a víz minősége alapján viszont elfogadhatatlan volt ez a megoldás. Az egyik legújabb magyar sikerágazatban, amelyben tizenkét évvel Risztov Éva után Rasovszky Kristóf is aranyérmes lett, nyilván nagyon szép versenyt lehet majd tartani Los Angelesben és Brisbane-ben is tartani, de mi közben – amíg London és Párizs lehetséges utódain gondolkodtunk – megálmodtunk egy New York-i olimpiát is.

Milyen lenne egy New York-i olimpia?

Mondjuk Manhattant kellene majd körbeúszni, ha már a valóságban is létezik ilyen verseny. Ha a lehetséges világhírű helyszíneket nézzük, talán a soha nem alvó metropolisz lehetne egyszer a folytatása Londonnak és Párizsnak; tenisztornával a US Opennek otthont adó Flushing Meadowsban; kosárlabdatornával a New York Knicks fellegvárában, Madison Square Gardenben; országúti kerékpározással az Empire State Building árnyékában, a Broadwayen, a Time Square-en és a Brooklyn-hídon át; maratoni futással a New York-maraton útvonalán a Verrazano-hídtól a Central Parkig. Vagy éppen vitorlázással a Hudson-folyó torkolatvidékén, a háttérben a Szabadság-szoborral.

Utóbbi sportág a globálisan elterjedt sportok közül azokhoz illeszkedik, amelyben látunk néhány döbbenetes magyar eredményt, Berecz Zsombor tokiói ezüstje után Vadnai Jonatán párizsi, pontosabban marseille-i negyedik helyét, a sérülten küzdő Érdi Mária futamgyőzelmeit. Ha magával a vitorlázással voltak gondjaink, akkor szinte csak a követhetőséget sorolhattuk fel, de ez már a múlt, a grafikus elemekkel, zászlókkal kiegészített légi felvételek és a testközelből, a hajó-hajó elleni küzdelmet mutató kameraállások a jövőbe mutatnak.

Az éremgyűjtő magyaros sportok

Az olimpiák nagy magyar éremgyűjtő sportágai közül a vízilabda évtizedek óta keresi a megoldást a nézhetőségére – ha egyáltalán tényleg keresi. Továbbra is nagy gondja a lassúsága és a szabályrendszere, amelyeken még tovább sikerült rontani a VAR-ral. A bírók sok esetben három-négy ítélet közül ugyanúgy bármit fújhatnak, mint negyven éve, és nem tévednek nagyot; a videó visszanézésénél a szánalmas minőség miatt pedig ugyanúgy nem látunk semmit, mint ők. Ha mégis tiszta a kép, még kevésbé értjük az ítéletet – így az ellenfél négyperces kiállítását a magyar–olasz férfi negyeddöntőn, amikor egy továbblendülő kéz sebezte fel Jansik Szilárd arcát. Az ötméteres-párbajok viszont felpezsdítették valamennyire az állóvizet, és nem utolsósorban Vogel Somával a fedélzeten a világbajnoki cím után olimpiai elődöntőt köszönhetünk a válogatottunknak.

A kötöttfogású birkózásról sem mondható el, hogy sokat tenne saját magáért, a szerethetőségéért, de nem a lassítások miatt. Túl azon, hogy Tokióhoz, a Lőrincz-fivérek fénykorához képest magyar érmek sem boldogítottak minket, a szabályok buherálásával továbbra is az lehet az érzésünk, hogy csak azoknak maradt érdekes a sportág, akik érdekeltek benne. A nagyobb súlycsoportokban legalábbis fényévekre járunk attól a hatástól, amelyet a nyolcvanas-kilencvenes években Komáromi Tibor vagy Farkas Péter meccsei gyakoroltak ránk, persze a kor is egész más volt. De az akciókhoz képest ma már annak örülünk, ha sikerül letolni az ellenfelet a szőnyegről, azzal pedig nem tudunk mit kezdeni, hogy 1–1-re is lehet győzni, merthogy döntetlennél az a nyerő, aki egyenlített. Ha valami a színfoltot jelentette, az például 5. helyezett Losonczi Dávid nagylelkűsége, aki az 5. helyért járó 15 millió forintos állami jutalmat is jótékony célra ajánlotta fel. És persze a kubai Mijaín López, aki negyvenegy évesen az egész olimpiatörténet első versenyzője lett, aki ugyanabban a versenyszámban nyert öt aranyat, sorozatban. Egy ilyen kaliber visszavonulása még inkább elszegényíti számunkra a sportágat, más kérdés, hogy talán nem mindenhol érzik így a világban, különösen úgy, hogy a szabadfogás teljesen más. Mint Szekeres István szakíró a Facebook-bejegyzésében felhívta rá a figyelmet: a 18 birkózóaranyból 12 Ázsiáé lett, a nagy múltú Európának pedig csak egyetlen egy jutott – ami persze a fókuszunkat még messzebb viszi a szőnyegtől.

Furcsa leírni, hogy a küzdősportok közül a tékvandó lett az egyik zászlóshajó és etalon, ezt még néhány olimpiával ezelőtt se nagyon tudtuk volna elképzelni. Korea harcművészete nem véletlenül az 1988-as szöuli olimpián tűnt fel a műsoron, bemutató sportágként, később átmenetileg eltűnt, majd a XXI. századra mégis helyet követelt magának. Itthon nyilvánvalóan a Spanyolországban felnevelt Márton Viviana talpraesettségének és sikersorozatának köszönhetően kezdtünk rá jobban figyelni (igaz, az ikertestvére Luana tavaly világbajnokságot nyert, némi figyelem azóta vetült már a sportágra, míg korábban ez csak a két éve tragikusan fiatalon elhunyt Salim József pályafutásához volt köthető, aki – szintén külföldön nevelkedett magyar sportolóként – ötödik lett a 2000-es, sydney-i olimpián), de közben nem lehetett nem észrevenni a sportág átláthatóságát, pörgősségét és a sportszerű légkört, amelyekkel megüti a kor kívánalmait. A gyors videóelemzések egyértelmű ítéleteket szültek, de már a bírók viselkedése is erőt és magabiztosságot sugallt. Mindehhez pedig a Grand Palais tomboló közönsége szolgáltatta a körítést.

Azé a hatalmas üvegpalotáé, amely 1900-ban, az első párizsi olimpia évében a világkiállítás alkalmából épült, és ahová a vívás már az 2010-es világbajnokságra is hazatért. Hatalmas hangzavar ide vagy oda, a sportág Párizsban ismét a lehető legmagasabbra tette maga előtt a mércét, magyar és nemzetközi szemmel is. Olyan sportágban tudtunk aranyat, ezüstöt és bronzot gyűjteni – férfi párbajtőrben, férfi kardban és női párbajtőrben –, amely nézett világsportág lett a 2000-es évekre. Európa mellett Észak- és Dél-Amerikából, Észak-Afrikából, Ázsia közelebbi és távolabbi régióiból is jönnek már a bajnokai, miközben Kínában tízezer fős amatőr vívóklubról is hallani. A sportág vezérkara azt is kivívta a 2020-as évekre, hogy minden szakágában a program része legyen az egyéni és a csapatverseny, és ez így 12 aranylehetőséget jelent már.

Külön fegyvertény, hogy férfi párbajtőrcsapatunk Franciaországban, a fegyvernem legnagyobb birodalmában tudott kiütéses győzelmet aratni a favorit vendéglátók elleni elődöntőben (45:30), és még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindent kihozott magából a vívóküldöttségünk (többek között a kétszeres világbajnok női kardcsapatunk szereplésében is bőven benne volt az érem, ők végül a hatodik helyen zártak). A sportágnak az érthetőség terén azért van még fejlődési lehetősége, miközben a zsűri esetleges elfogultságának csökkentésére itt volt a legnagyobb szükség a videózásra. És bár azokat az extra lassításokat, amelyeket a mérkőzésvezetők látnak, mi, tévénézők még nem látjuk (ellentétben más sportágakkal, például a már emlegetett tékvandóval), ez már egy lépést jelent előrefelé – különösen a dinamikussá vált kardvívásban.

Az öttusának sem a (párbajtőr)vívás a gyenge pontja, de a szemünk és a szívünk szerint nem is a lovaglás, amelyet a versaille-i kastély kertjében ünnepélyes keretek között búcsúztattak az ötkarikás programból. Érzésünk szerint sokkal inkább az úszással kellett volna valamit kezdeni, nem elég, ha mobilmedencékben a többi szám szomszédságában, többe-kevésbé a publikum előtt tartják meg. A futamokban továbbra is mindenki csak magával, a saját idejével versenyez, amivel éppen az a versenyszerűség hiányzik, ami jellemzi mondjuk a futásból és lövészetből álló záró, kombinált számot. A lovaglás a megtelt lelátók előtt ugyanúgy megmutatta az erejét, mint Londonban, az öttusa egy másik kiemelkedő helyszínén, csak még felemelőbb környezetben – a lósorsoláson való kitettségen ez persze változtatott, a szerencsefaktor pedig olykor drámaian csökkentette az esélyegyenlőséget. Ezzel együtt a szimbolikus versenyszám elűzése (helyette jön az akadályverseny) a legrosszabb válasz a nemzetközi szövetségtől, amelyről az elmúlt másfél évtized alapján nehéz eldönteni, merre vezeti a sportágat. Még akkor is, ha 2008-ban a nagyobb öttusanemzetek tiltakozása ellenére bele is talált a záró szám forradalmasításába, a futás és a lövészet biatlonszerű összevonásával.

Gulyás Michelle és Guzi Blanka szereplése a zárónapon csodaszéppé tette nekünk az éppen aktuális lebonyolítás búcsúbuliját, a kajak-kenutól viszont hiába vártuk az aranyat az olimpia hajrájában. Éremesőt kaptunk helyette.

Sík vízen a versenyszámok változtatása és mennyiségi csökkentése Magyarországgal sem tett jót, a szakág közvetítése ezzel együtt gyönyörű lett, mindenek előtt a változatos légi felvételeknek köszönhetően. Ha viszont még magasabbról nézünk az egészre, talán nem csodálkozunk, hogy a vadvízi változat (szlalom), azon belül is a kajak cross teret nyert magának a kárunkra.

Itt is a más vizes sportágakat megújító ember-ember, hajó-hajó elleni küzdelmet látjuk, ami olyan innovatív elem, mint télen a klasszikus alpesi sízés mellett megjelenő, lebilincselő élményt adó síkrossz. Párizs alapján a nyári olimpiák a téliek nyomába léptek, ott Peking alapján a méretbeli növekedés mellett ugrásszerűen megnőtt a látványosság, és a megújulás nem ment a hagyományok rovására.

(A folytatásban többek között az atlétika változásával és a legnépszerűbb csapatsportokkal és az utcai sportokkal foglalkozunk.)

Kiemelt kép: Julien Poupart / Abaca Press / Alamy Stock Photo