A Guardiola–De Zerbi csata margójára: előttem az utódom?

Az elmúlt tizenöt év Pep Guardiola a futballt forradalmasító taktikai elképzelései jegyében telt, amelyeket jó néhányan próbáltak másolni, követni, utánozni, hanem olyan tréner, aki igyekezett volna azokat továbbfejleszteni, nem nagyon akadt. Egy valakit kivéve. Őt úgy hívják, Roberto De Zerbi.

És meglehet, a szélesebb közvélemény ma sem ismeri meg a zsenialitását, ha nem tör ki az orosz–ukrán háború, illetve ha egy bizonyos amerikai tulajdonosi kör nem veszti el hamar a türelmét Londonban. Ám mert tavaly februárban egy fékevesztett diktátor elszórta a borzalmak magját, majd a Chelsea tulajdonosai látták jobbnak a BL-győztes Thomas Tuchel nélkül végigcsinálni a Stamford Bridge-beli futballforradalmat, De Zerbi elhagyta Ukrajnát és a Sahtar Donyecket, később pedig elfogadta az angol fővárosba távozó Graham Potter utódját kereső Brighton ajánlatát. Az angol futball szerelmesei hálásak lehetnek azért, hogy az Albion a sokszor megcsodált bátorságával kispadjára merte ültetni az invenciózus taljánt, de miben is áll az ő nagysága?

Taktikai interpretációban mindez annyit tesz: a labdakihozatalnál ne félj mélyen magadra húzni az ellenfelet, bátran csalogasd ki az állásaiból, hogy ezzel is területet teremts magadnak. Úgy azt követően, hogy átjutottál az ellenfél első során, a két csatárodból (a Brightonban Danny Welbeck és Evan Ferguson az többnyire) az egyik visszalép, magával húzva a középső védőt, majd erre a területre bemozog a két szélső (Kaoru Mitoma vagy Solly March) egyike, és mindjárt gólhelyzetet teremtettél. Megvalósítani mindezt persze nehezebb, mint lejegyezni, és ez csak az egyik fajtája az Albion akcióinak, mindenesetre a Brighton nagy erőssége, hogy rendre nagy létszámban próbál támadni, direkten, majd’ mindig előre játszva, rendkívül dinamikusan.

Védőjátékában ugyancsak kockázatot vállal, elsősorban azzal, hogy egy az egyben kimegy az ellenfélre, függetlenül annak erejétől. De Zerbi csapata így tett az előző szezon Etihadban rendezett meccsén is, amikor a Manchester City 3–1-re nyert, az olasz mégsem győzte dicsérni fiait, amiért a bajnok ellen is be merték vállalni ezt a futballt. (Hogy De Zerbi bátorságát tovább méltassuk, az volt az ötödik mérkőzése a Brighton kispadján…) 

(Forrás: The Independent)

Ugyanígy ember ember ellen védekezett a Cityvel szemben az Amexben a tavasszal, akkor, a magas presszinggel tíz labdát szerzett a támadóharmadban – ennél többet csak a Brentfordnak sikerült a City ellen az elmúlt szezonban (az utolsó fordulóban, amikor a már bajnok Guardiola-csapatot sokkal inkább foglalkoztatta a közelgő FA-kupa- és BL-döntő, mint a záró bajnoki).

Persze, ha a Brentford teljesítményét kicsinyítettük az imént, a brightoni produkció kapcsán is muszáj megjegyezni, a City négy nappal korábban koronáztatott meg a PL-ben, nem biztos, hogy mindenki színjózanul utazott el az Amexbe…

De Zerbit mindenesetre joggal ragyogja be glória, és sokat elárul futballfelfogásáról, hogy a Brighton vele több 4–1-es győzelmet aratott (négyet), mint 1–0-sat (hármat), ugyanakkor többször is kikapott 3–1-re, ahogyan 4–1-re, 5–1-re és 6–1-re is. Az olasz az első meccse óta a 14. legtöbb gólt nyelte be a PL-ben, ez is De Zerbi, akinek a szakmai hitvallásáról két éve írt hosszabb cikket kollégánk, Kéri András Dániel.

(Forrás: Planet Football)

Ezzel szemben a City a 2021–2022-es szezon kezdete óta megvívott 128 mérkőzéséből csak 16-ot vesztett el, 12-t egy góllal, és a maradék négyet is csak kétgólos különbséggel. Még egyszer hangsúlyozzuk, 128 meccsen!

Ugyanakkor azóta, hogy De Zerbi a Brighton edzője, a labdabirtoklást tekintve az Albion a második a City mögött a Premier League-ben, a kilenc vagy annál több passzt számláló támadásvezetések számában szintén. A Brightoné ezen időszakban a legtöbb kapuralövés, gólt pedig csak az Arsenal szerzett többet ennél a két együttesnél – a londoniak 90-et, a City 88-at, a Brighton 82-t lőtt. Utóbbi adat azért is káprázatos, mert a Brighton Potternél vészes gólínségben szenvedett. 

Némi kontraszt, hogy De Zerbi öt nyeretlen meccsel kezdte a brightoni karrierjét, de senki sem kezdte ki, mert egyrészt hamar látszott, mit akar, másrészt a brightoni klubvezetés annál sokkal türelmesebb. És az rózsát termett: a klub történetében először kivezette a csapatot a nemzetközi porondra, egyebek mellett azzal is sikerült neki, hogy játékosait bátran kiemeli a komfortzónájukból, azokra a posztokra is simán beállítja őket, amelyekről álmukban sem gondolták volna, hogy a sajátjuk lehet. És nem csak hogy elvannak az új szerepkörben, tökéletesen töltik be: mint Moisés Caicedo tavaly a jobhátvéd szerepkörét, Pascal Gross meg bármit.

Egyenes velük, tisztán megfogalmazza, mit gondol és mit vár el, ez pedig így imponál a futballistáinak. Megadja a tiszteletet mindenkinek, de el is várja azt.

Erénye még, hogy képes alkalmazkodni. Amíg Olaszországban jellemzően minden nap edzenek, Angliában elfogadta, hogy a rendkívül magas tempójú PL-ben szükségük van a játékosoknak egy-egy szabadnapra, hogy feltöltsék az akksikat. És mert azt tapasztalta, frissebben, élesebben térnek vissza a pihenőből, esze ágában sincs nem megadni azokat. Egyébként is jobbá teszi a játékosait, jobb teljesítményre képesek az ő rendszerében, nem csak a remek taktika miatt, hanem mert elhiteti velük, hogy remek labdarúgók.  

Guardiolához hasonlóan De Zerbi is a tökéletességet célozza meg, noha mindketten tudják, az bizony nem létezik. Ettől még maximalisták, akik a végletekig igyekeznek kitolni futballistáik teljesítőképességét, folyvást jobb játékra sarkallva őket.

(Forrás: La Razón)

Ezért variál rendre Guardiola is. Ha nem tökéletes a játék úgy, hogy John Stones a jobbhátvéd posztjáról lép fel támadásépítésnél a középpályára, csavar rajta egyet, és a belső védő helyéről tesz ugyanígy. Ha azt tapasztalja, a kívánatosnál könnyebben átjut védősorán az ellenfél, a pálya szélére is olyan embert állít, aki a védekezés nagymestere, mondhatni középső védőkből farag szélső bekket (a jobbon Stonesból és Akanjiból, a balon Akéból és Gvardiolból).

„Idén megtanultam, ha olyan szélsőkkel kell farkasszemet nézned, mint Saka, Vinícius Júnior, Szalah vagy Martinelli, jobb, ha valódi védőkkel veselkedsz neki a feladatnak, különben nehezen fogod megnyerni a párharcokat és az egy az egy elleni szituációkat” – bökte ki az elmúlt szezonban. Márpedig a múltban a City védősorában megfordult Fernandinho, Rodri, Delph, vagy a szintén nem az átjátszhatatlanságáról ismert Zincsenko és Joao Cancelo, tán nem véletlen, hogy akkoriban nem született BL-diadal.

Ezzel párhuzamosan Guardiola az évek alatt egyre eredménycentrikusabbá vált – ha szabad ilyet mondani a szakma zsenijéről, a támadófutball koronázatlan királyáról –, legalábbis erre utal, hogy egyre kevésbé intenzív a csapata letámadása (több passzt enged az ellenfélnek a labdaszerzés előtt), valamint hogy lassabb az építkezés. Ezzel szemben a Brighton azokat a számokat produkálja támadásban, amiket a City három-négy éve.

A legtöbben azt vallják, az utolsó rész intuitív, ösztönös, tanítani nem lehet, Guardiola és De Zerbi mást gondol. Szerintük lehet olyan helyzetet teremteni, hogy egyértelmű legyen a döntés, és meg lehet tanulni jó arányban helyesen dönteni.

Nem árt megjegyezni: kölcsönösen csodálják egymást. De Zerbi azután, hogy elhagyta a Sahtart, meglátogatta Guardiolát, alaposan tanulmányozva a katalán futballját. Azután pedig a saját elképzelései szerint tovább formálta azt. A kettejük beszélgetéseit végighallgatók azt vallották, a felét nem értették annak, amiről diskuráltak, a másik felében pedig olyan hosszan beszélt egyik vagy másik, hogy jobbnak látták odébbállni.

A kölcsönös tiszteletre utal Guardiola elmúlt szezonbeli dicsérete: „Szerintem Roberto az elmúlt húsz év legnagyobb hatású trénere. Egyetlen más csapat sem játszik úgy, ahogy az övé. Gondoltam, hogy jó hatással lesz a klubjára, de hogy ennyire rövid idő alatt sikerül neki ennyi mindent megvalósítani, azt nem hittem.”

(Forrás: Arabian Business)

2025-ig él Guardiola manchesteri szerződése, és nem mintha a City ne adna meg mindent azért, hogy hosszabbítson rajongott mestere, a katalán nem biztos, hogy azon túl is marad. De Zerbi lenne a magától értetődő utód. A hasonlóságok a külsőségeket tekintve is nyilvánvalóak: mindketten rendkívül szenvedélyes edzők, lelkesen irányítják csapatukat az oldalvonalon túlról. De szakmai analógiákat is fel lehet fedezni bőséggel, egyebek mellett mindkettejüknél alapvetés a kapus kiváló lábbal való játéka, ezért cserélte le Guardiola a klublegenda Joe Hartot Claudio Bravóra, De Zerbi a korántsem rossz Robert Sánchezt az elfeledett, és ezen a szinten sosem védő Jason Steele-re. Utóbbi mondta azt a tréneréről:

„Teljesen máshogy látom a futballt, mint kettő, három vagy négy éve. Egy egészen más sportágat látok amiatt, amit megtanított nekünk.”

Vannak így ezzel még néhányan.

Kiemelt fotó: BBC