Az eredmény a fontos! – Az MTK sikeres ifi BL-szereplésének árnyoldala
A magyar futball történelmében először léphetett pályára az UEFA Ifjúsági Liga egyenes kieséses szakaszában hazai csapat. Az MTK a világ utánpótlásképzésében évtizedek óta az élen járó Ajaxot fogadta. A fegyelmezett játék ellenére 1-0-s vereséget szenvedett Kanta József csapata, aki jogosan büszkén és elismerően nyilatkozott játékosairól a lefújást követően. Nekem azonban régi emlékeket és számos sebet szakított fel ez a találkozó. Vélemény.
null
1993. április 7-én Olaszország legmagasabban fekvő regionális székhelyén, a Basento folyó völgyében található Potenza városában lépett pályára a magyar U18-as labdarúgó-válogatott. A ciprusiak ellen aratott magabiztos győzelmet követően Európa egyik legjobb utánpótláscsapata, az Alessandro Del Piero által vezetett olasz válogatott várt Ziegler János csapatára. A kétmérkőzéses párharc győztese válthatott jegyet Angliába, az U18-as Európa-bajnokság döntőjére.
Akkor még nem voltak statisztikai oldalak, elemző szoftverek, sok információ az ellenfelekről. Az olasz csapat, ismerve saját kvalitásait egy kicsit könnyelműen vette az első találkozót. A magyar válogatott, ha sok mindent nem is, de védekezni kiválóan tudott, ráadásul voltak olyan nemzetközi szinten is kimagasló tudással rendelkező egyéniségei, mint Vincze Ottó, aki egymaga is képes volt mérkőzéseket eldönteni. Meg is tette! Kétgólos előnnyel várta a magyar csapat a BVSC Szőnyi úti stadionjában a visszavágót. Számos szakember, játékosmegfigyelő érkezett a mindent eldöntő összecsapásra.
Utolsó védőként csak arra emlékszem, hogy a 90 perc alatt szinte egyszer sem hagytam el a saját tizenhatosunk vonalát, kivéve a pontrúgásoknál. Ilyen nyomás alatt kevés alkalommal játszottam pályafutásom során, végig a kapunk elé szögeztek az olaszok, azonban ahogy említettem, védekezni, rombolni tökéletesen tudtunk, így csak egyszer sikerült a vendégeknek a kapunkba találni. A mérkőzést követően több olasz vezető is mosolyogva vette tudomásul a szomorú tényt: Olaszország nem lesz ott az angliai döntőben. Amikor megkérdezték tőlük, hogy miért mosolyognak ennyire, hiszen éppen elbukott a válogatottjuk, csak azt felelték: látták önök ezt a mérkőzést, látták a különbséget? Hány játékos lesz a magyar csapatból nemzetközi szinten meghatározó játékos és mennyi olasz fiút láthatunk majd a jövőben a különböző nagycsapatok kereteiben?
Tegnap, az előjeleket tekintve hasonló erőviszonyok közepette érkezett különgéppel a holland csapat Budapestre. Már a mérkőzés előtt számos nyilatkozatot lehetett hallani sérültekről, Vidnyánszki Ádám, Merényi Ádám, Lépő Kristóf hiányáról, a két klub játékospolitikája és anyagi lehetőségei közötti különbségekről. Számos olyan információ látott napvilágot, ami egyet sugallt: semmi esélye az MTK-nak.
Az előre menekülő nyilatkozatokat olvasó, ebben a közegben szocializálódó magyar fiataloknak pedig úgy kellett készülni életük eddigi egyik legfontosabb mérkőzésére, hogy mindenki már a végeredményt magyarázta. Egy olyan csapat ellen, ahol a játékosoknak már a fogantatással a DNS-ükbe kerül az önbizalom, ahol a képzés alappillére az önmagadba vetett hit, hogy képes vagy bárkit legyőzni, bármit megcsinálni, hogy nincs nálad jobb labdarúgó a világon.
Ebben a pillanatban újra életre keltek bennem régi emlékek: eszembe jutott az előző rendszerben az országhatárokat csak háromévente átlépni tudó fiatal, aki élete lehetőségét kapja a sorstól, Németországba költözhet, de a Bayern München elleni mérkőzéseken Carsten Jancker huhog és ijesztgeti, ha felé passzolják a labdát, meg akarja zavarni, csak vele csinálja ezt, mert látja bizonytalanságát, a legjobb ragadozók egyikeként érzi a lehetőségek illatát, kész a lecsapásra. Nem tudhatja, nem is érdekli, hogy ezt a fiút egész életében csak a rombolásra, mások játékának elrontására tanították, a legminimálisabb kockázatot sem vállalva, csak el a kapu elől. Bumm, előre.
Visszalépve pár évet az időben, havazott az Üllői úti stadion felett, őrjöngött a teltházas tömeg, a kilencedik mérkőzésen a hatodik tizenegyest harcolta ki Dombi Tibor, így tudtunk eredményesek lenni. Nem egyszer védekeztünk hősiesen, kevesebb taktika, még kevesebb rizikó, hatalmas akarat és csapategység, meg néha talán egy kontra. Elég volt az elmúlt 50 év egyetlen olimpiai részvételéhez.
Budapestről Kairóba repül a képzelet, 2009 októberében találom magam, Koman Vladimir a 91. percben egyenlít, jöhet a tizenegyespárbaj az U20-as világbajnokságon. A csereként beállt Németh Krisztián és Varga Roland is betalál, Gulácsi Péter megbabonázza a Costa Rica-i játékosokat, egyikük sem tudja bevenni a kapuját! Micsoda siker! Magyarország bronzérmet szerez a világbajnokságon. Az akkor már külföldön játszókon kívül senkit sem keresnek a vb-t követően a nyugati csapatok.
Bevillannak nevek, arcok, a számtalan tehetség, a világhírű csapatokkal összeboronált magyar futball megmentői, az újabb reménységek, akik kivezetik labdarúgásunkat abból a sok évtizedes nihilből, amiben rengeteg sorsot, életet, karriert áldoztak egy olyan vetített jövőkép oltárán, mely hozzá nem értésből, tapasztalat hiányából, és a nemzetközi, versenyképes tudás meg nem szerzéséből került a pénzt számolatlanul biztosítók filmvásznára.
Az eredmény számít! Tíz, 20, 30 éve csak az számít. Magyarországon. Eközben meg újabb és újabb köröket ver ránk bármely nyugati ország utánpótlásképzése, ahol az eredményt nem gólokban mérik, hanem karrierekben, pályafutásokban, egy teljes, önbizalommal teli jövőképben, kinevelt játékosok mennyiségében.
Az Ajax az elmúlt öt évben közel 610 millió euró értékben értékesített labdarúgókat, játékjogokat. Jelenlegi játékoskeretének a 40 százaléka 21 év alatti, hárman közülük pályára is léphettek volna a tegnapi mérkőzésen. Egy korábbi utánpótlásedző, a még mindig csak 39 éves volt remek labdarúgó, Johnny Heitinga az első csapat vezetője. Brian Brobbey, Kenneth Taylor, Devyne Rensch, Jurrien Timber, a legértékesebb sztárok zöme még mindig 21 éves, vagy fiatalabb. Egy ilyen mérkőzésre is számtalan tehetségből válogathattak volna a holland szakvezetők. Elég csak azt kiemelni, hogy hét helyen is változtattak a legutóbbi, Rangers FC ellen 6-2-re megnyert találkozó kezdőcsapatán. Az idősebbek mellett az MTK-nál egy 17 éves, a vendégeknél ezúttal hat 17 éves és egy 16 éves játékos futott ki a zöld gyepre, egy jóval fiatalabb csapat. Nem a legerősebb 19 évesek, mert nem az eredmény a lényeg. Egy ilyen játékosmanufaktúrát összehasonlítani elég nehéz a magyar lehetőségekkel. Ezzel azonban mindenki tisztában van.
A kérdés pedig adja magát: az ér többet, ha 90 percig védekezve kikap egy csapat egy szoros mérkőzésen, netalán sikerül egy döntetlent elérnie, vagy az, ha nagy önbizalommal megmutatja, hogy hol is tart a magyar utánpótlás legeredményesebb értékesítője. Egy olyan összecsapáson, ahol játékosmegfigyelők garmadája várja izzadó ujjakkal, hogy a papírjára írhassa eddig nem látott tehetségek mezszámát, ahol Kovács Mátyás, Molnár Ádin, Barkóczi Benedek tréfálhatná meg a csoportküzdelmek alatt tíz gólt kapott Ajax-védőket. Nem az a fontos, hogy mennyi fiatalt adunk el? Nem az a pozitív jövőképet adó, ha egyéniségeket, egészséges, kiemelkedő tudású labdarúgókat nevelünk a jövő magyar futballja számára?
Kovács Mátyás, korosztályának az egyik legnagyobb tehetsége, vállalva a felelősséget, tizenegyest hibázott. Ebben az utolsó pillanatban pedig benne volt minden.
Az ellenfél erejét méltató, előre a magyarázatokat kreáló megnyilvánulások, az évtizedek óta önbizalomhiányos portékát nevelő képzés, az állandóan a gyengeségekre, negatívumokra fókuszáló közeg, mindaz, ami jellemez minket hosszú, hosszú évek óta.
A vezetőink is ebben nőttek fel.
Kiemelt kép: mtkbudapest.hu