Conte londoni végnapjai – vélemény
A BL-kiesést, még inkább annak módját nehezen bocsátják meg a Tottenham drukkerei, akik közül jó néhányan Mauricio Pochettino dicsőségét zengték a múlt heti meccsről hazafelé menet. Hogy ki váltja a nyáron Antonio Contét, egyelőre talány, az viszont aligha kérdéses, hogy az olasz távozik Észak-Londonból. Hogy miért kell mennie, alább kifejtjük.
Hogy Antonio Conte napjai a Spursben meg vannak számlálva, afelől kétség sincs – mindössze annyi a kérdés, már a válogatott szünetben mennie kell, vagy csak a szezon végén a szerződése lejártával (az egy év opcióval nyilvánvalóan nem él majd a Spurs). Utóbbi sanszosabb, minthogy a Tottenham zaklatott szezonja ellenére jó eséllyel pályázik a BL-indulást érő harmadik-negyedik hely egyikére. A klubvezér Daniel Levy szemében márpedig a fontos bevételi forrásnak tekinthető BL-pénz begyűjtése – általa pedig az anyagi biztonság garantálása, illetve hogy a megszerezni kívánt játékosok továbbra is vonzónak találják a Tottenhamet – elemi jelentőségű. És mert a harmadik-negyedik pozíciónál többet aligha lehetne kihozni ebből a keretből (ha egy csapatban Dier, Davies vagy épp Lenglet játszik a védelem közepén, nyilván nem), nem is konkrétan a bajnoki helyezés a gond – tegyük gyorsan hozzá, ahhoz, hogy a Spurs ilyen hektikus szerepléssel is a BL-re aspirálhasson, kellett a Chelsea és a Liverpool betlije –, hanem a produkció, illetve, hogy megint elszúrta az esélyét, hogy 2008 után valahára címet nyerjen. Kezdjük az előbbivel, a játékkal. Illetve annak hiányával.
Fotó: Clive Rose/Getty ImagesŐ nyilvánvalóan az a típusú edző, aki csak az eredményekbe kapaszkodhat, akit egyedül a siker menthet meg, szemben mondjuk a Jürgen Klopp típusú trénerrel, akinek könnyebben megbocsátják az eredménytelenséget – általában is, nem csak a nagy diadalok után –, lévén a csapata látványos támadófutballal, közönségszórakoztatóan, hatalmas elánnal játszva, a kaput lankadatlan ostromolva megy előre. Más így a percepció, ami ugye korántsem elhanyagolható szempont.
Ezzel szemben (a szezonbeli) Conte-féle foci rendkívül óvatos, túlzottan is a kivárásra épít, kevéssé kezdeményező, a támadásokat rendkívül lassan szövögető játék, elöl kevés kreativitással. Mindez akkor is igaz, ha az adatok szerint a Leeds után a Spurs futja a legtöbbet a Premier League-ben. Mást mondat velünk ugyanakkor a szemünk, és elsősorban azért, mert az idén hiányzik az intenzitás, ami az előző szezonban bizony sokkal inkább jellemezte a Spursöt. A középpályás labdaszerzés után gyorsabban megindult, a jobb vagy bal oldali belső védő (inkább az utóbbi) többet lépett be a támadásokat segítendő – idén sokkal spórolósabbnak tűnik a Conte-csapat, alacsony intenzitással játszó együttesnek, ami az amúgy sem túl magas élvezeti értéket még inkább rombolja.
Fotó: James Gill - Danehouse/Getty ImagesDe nem csak a benyomások kellemetlenek: szeptembertől januárig 11 bajnokiból kilencen a Spurs szedte be a meccs első gólját, nem tanulva a saját rossz kezdéseiből (és csak ritkán sikerült neki fordítani); a 37 kapott góljára ugyancsak nem lehet büszke; a Nottingham elleni Ligakupa-kiesés után a Sheffield Uniteddel szemben búcsúzott az FA-kupától is, noha a Blackburn hátán vezetett volna az út a Wembleyben rendezendő elődöntőig, ami mégiscsak esélyt kínált volna a régóta remélt trófeára.
Hogy aztán mennyire múlt a csapatot, a világ futballját, és személyesen Contét is sújtó tragédiákon a gyengébb produkció, nem tudhatjuk. Az olasz mester mindenesetre október elején elvesztette „örökös” erőnléti edzőjét, Gianpiero Ventronét, ami érthetően alaposan lesújtotta. Az év végén aztán az egykori játszótárs és kolléga, Szinisa Mihajlovics, majd a korábbi csapattárs Gianluca Vialli is elhunyt, még inkább gyászba borítva, és elgondolkodtatva Contét: biztos ér ez az egész ennyit? Az állandó stressz, az eredménykényszer, hogy keveset látja az Itáliában élő feleségét és lányát, nem túl magas ár a futballért, az edzősködésért? Még ha imádja is a szakmáját, ha szomjazik is utána, ha minden porcikájában edzőnek érzi is magát. Ki tudja, ez a fajta elbizonytalanodás mennyit ártott, nem is szólva a február eleji epehólyag-műtétről.
A csapat mondjuk addig sem tündökölt, már csak a gyatra egyéni teljesítmények miatt sem. Csak hát ha egyszerre betliznek többen, az edző felelőssége megkerülhetetlen, márpedig a Spurs nyolc gólhoz vezető hibát jegyezhet fel az idén (abból négy Hugo Llorisé); Eric Dier újra sokat bizonytalankodik; a legutóbbi PL-gólkirály Szon Hung Min idén kemény hat gólnál jár (a tavalyi 23 után); Dejan Kulusevski hetek óta értékelhetetlenül gyengén futballozik.
Fotó: Craig Mercer/MB Media/Getty ImagesValamint ragaszkodik futballistákhoz, akkor is, ha váltani kéne.
Ezért is volt valahol érthető Richarlison kifakadása, aki amúgy elsősorban magát szapulta – „szar ez a szezonom”, mondta egy brazil televíziós csatornának –, bár odaszúrt Conténak is, aki szerinte ígérete dacára a kispadra ültette a Milan elleni BL-nyolcaddöntő visszavágóján. Conte becsületére váljék, és valahol emberi nagyságáról tanúskodik, hogy az időközben bocsánatot kérő brazilt a hétvégén, a Nottingham ellen a kezdőbe vezényelte – meglehet, a Milan ellen kellett volna.
Elvégre éppen az a tűz, agresszivitás, góléhség hiányzott a Tottenhamből, ami Richarlisonnak egyaránt a sajátja. És számos Spurs-szurkolónál éppen a Milan elleni meccs jelentette az utolsó cseppet a pohárban – nem feltétlenül a kiesés, hanem annak a módja. Hogy egygólos hátrányban sem rontott neki ellenfelének a Spurs, hanem hozta a szokásos, visszafogott, kivárós, óvatos, kevés elképzelésről árulkodó futballját, márpedig egy angol csapatnak a saját közönsége előtt nem így szokás belemennie hátrányban egy meccsbe. És nem csak hátrányban. Múlt szerdán a Milannak minimum fél óráig azért is vért kellett volna izzadnia, hogy hármat egymáshoz tudjon passzolni, ezt szokta meg legalábbis a Spurs-drukkerhad a Pochettino-érában, amely fociról Mourinho és Nuno Espírito Santo után immár mintha Conte is leszoktatná őket.
Fotó: Catherine Ivill/Getty ImagesDe már aligha sokáig. A szezon végén a Conte-Tottenham házasságnak minden bizonnyal vége, trófea és túl sok pozitív emlék nélkül. Hogy ki követi az olaszt, az bizony kérdés. A jelöltlistán Mauricio Pochettino és Thomas Tuchel neve szerepel a legelőkelőbb helyen – bár attól függ, kit kérdezünk, a sportigazgató Fabio Paraticinél inkább Luis Enrique –, de ugyancsak ott sorakozik Thomas Frank és Marco Silva neve.
Pochettino, Tuchel vagy Luis Enrique? Egyelőre nem tudni, egy viszont biztos: merőben más játékfelfogás uralkodik majd.
Kiemelt kép: James Gill - Danehouse/Getty Images
Szerző
